Ehhez képest az Attila a papíron szofisztikáltabb horda-móddal egyrészt egyből lábon lőtte magát (emlékeim szerint nem volt érdemes a horda-épületekkel szórakozni a pénzgyűjtögetés helyett, kivéve a hunokkal, akikkel más lehetőség nem volt; ill. az egyéb társított játékelemek is marhaságok voltak itt-ott, pl. a "közelségi" negatív módosítót nem a seregek közötti tényleges távolság adta, hanem a közös provinciában tartózkodás), és akkor erre még rájött az, hogy ott valóban a semmiből és a semmibe spawnoltak az újabb és újabb, majdnem egyen-hadseregek. Ezek után én csak örülni tudok annak, aki imádja ezt a "túlélő-stratégia" megközelítést, de ahogy megvalósították, az számomra inkább csak kiábrándító. Emiatt (is) inkább várok mechanikai komplexitást, organikusan kialakuló narratívákat, autentikus hangulatot stb. egy TW-től, semmint "nehézséget", az egyszerűen nem fog összejönni, amennyiben meg mégis, az nem az valamiféle hatalmas összecsapás lesz ember és AI között, hanem cheese fest. Nézzük meg bármelyik Legendary végigjátszást.
Sajnálom egyébként, mert anno a Barbarian Invasion volt a kedvenc darabom, úgyhogy az Attilát még jobban is vártam talán, mint az R2-t. Erre majdnem mindent megtestesített, amit félresiklottnak éreztem a modern történelmi TW-kben.
Kissé rettegek is attól, hogy a Pharaoh is esetleg (újra) bepróbálkozik ezzel a survival strategy sztorival. Amennyiben így lesz, mondjuk, feltehetőleg jobban fog állni neki, mint az Attilának. Már kezdve azzal, hogy a screenshotok nem a barna negyven árnyalatában pompáznak, lábbal rúgva le az ember torkán, hogy "nézd már, itt most Apokalipszis van!"
