Bizony, idén már több mint tíz éve annak, hogy a kisasszony elindult hódító útjára. A szebb napokat is megélt sorozat mélypontja minden bizonnyal a hatodik felvonás (The Angel of Darkness) volt, az azt követő Legend viszont részben visszaállította Lara Croft kissé megtépázott hírnevét. A tizedik születésnapot az Eidos is szerette volna méltó módon megünnepelni, ezért gondolt egyet, és a jól bevált recept technikáját alkalmazva előállt az első rész remake-jével.
A remake megállapítás azonban nem a megfelelő szó most, hiszen a fejlesztők igyekeztek egy új játékot készíteni, úgy, hogy mindaz meglegyen benne, ami a klasszikus első részt anno naggyá tette. Ezért első körben a ’96-os rész majd' összes jelentős helyszínén erőteljes ráncfelvarrást végeztek, és szépen átpakolták ide. Az eredmény? Tömény nosztalgia 10-12 órán keresztül. Az akkor örökre szívünkbe zárt csodás helyszínek, mint például Peru vagy Atlantisz, immáron 2006-os színvonalon pompáznak monitorunkon. Szándékosan írtam eggyel korábbi évet, hiszen a Legend óta eltelt időt a fejlesztők nem a grafika csinosítgatásával töltötték. Apróbb helyreigazítások persze történtek, például végre nem sikerült belelógnom a falba sem, illetve a helyszínek kidolgozása is javult valamelyest. Mondanom sem kell, hogy maga Lara karaktere is szebb lett, formásabb, a melleit megint tovább pumpálták a derék grafikusok, no nem mintha ezzel eddig is bármi baj lett volna. A játékmenet ezzel szemben már jelentősebb változásokon ment keresztül. A játék jellege sokkal inkább hasonlít már inkább az első részre, mintsem a Legendre. Visszatért a hőn’ áhított magányunk, ezentúl nem lesz összeköttetés az otthon maradtakkal, csupán magunkra, illetve a naplónkra számíthatunk. A Legenddel ellentétben ismét szinte csak a vadállomány irtásával foglalkozunk, emberi ellenfelekkel igen ritkán találkozhatunk. És ha már a közelharcnál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy némileg átalakult ez is. Gyakorlatilag céloznunk nem kell, ezt ugyanis automatikusan elvégzi helyettünk a játék. A közelharc tehát nem áll másból, mint kézügyesség fejlesztésből, ide-oda ugrálásból; rendszert sajnos nem igazán tudtam bele integrálni a szituációkba.
Ha esetleg nagyon eldurvulna a helyzet, akkor lép életbe az úgynevezett adrenalin mód. Miről is van szó? Amikor egy ellenfél nagyobb erőbedobással indul el Lara felé, akkor adrenalinszintje eléri a maximális értéket, ekkor a környezet lelassul, és sokkal nagyobb eséllyel léphetünk fel, akár a táposabb ellenfelek ellen is. Hasznos „eszköz”, bár használatához néminemű gyakorlat sem árt, ugyanis ha túl hamar vagy éppen túl későn aktiváljuk ezt a módot, akkor sajnos vesztesen kell elkullognunk a csata helyszínéről. Értsd: Load game opció...
Továbbra is megmaradt kedvenc mágneses horgunk is, bár igazából ennek használata meglehetősen lineárisra sikeredett. Értem ezalatt azt, hogy általában csak akkor használhatjuk ezt, ha momentán a fejlesztők szerint is így lehet továbblendülni és sehogy máshogy. Ha esetleg arra vágyunk, hogy az egyes helyzeteket majd úgy oldjuk meg, ahogy szerintünk logikus, és nem a fejlesztők szerint, akkor ez valószínűleg nem a mi játékunk.
Anno a Legendben igazi felüdülés volt számomra például az afganisztáni motoros rész. Sajnos a Crystal Dinamics ezúttal szakított ezzel a próbálkozással, ugyanis általában a járműves részek abból állnak, hogy unott arccal végignézünk egy bejátszást. Feketepont.
A grafikáról már esett pár szó, de erre igazából sokkal több karaktert nem is érdemes pazarolni, lévén a grafikai megjelenítés változatlan a Legendhez képest. A játék az előző rész engine-jét örökölte, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Egyrészt érthető ez a lépés a fejlesztők részéről, hiszen az engine az előző részben már bizonyította, hogy kiválóan alkalmas a nagy terek megjelenítésére, amire itt – mivel visszatértek az ’96-os helyszínek – még nagyobb szükség van.
A hangok, illetve effektek hasonló színvonalon mozognak, mint az eddigi részekben. Lara hangja még mindig egy kis bájos erotikával fűszerezett, a fegyverek ropogása, a környezeti zajok, mind-mind a helyükön vannak, egyáltalán nem érezni, hogy a környezet steril lenne. A dzsungelben madarak csiripelnek, a hegyekben halljuk, ahogy süvít a szél, a hangulattal tehát semmi probléma sincs.
Hasonlóan a hangokhoz, az irányítás is mindig remekül el lett találva a Tomb Raiderekben. Kivétel ez alól persze a majd’ minden szempontból fekete bárány Angel of Darkness. Lara tökéletesen kézben tartható, és ha esetleg kikapcsoljuk a gépi segítségeket – gondolok itt például az automatikus „párkány-elkapásra” –, akkor kellően sok kihívást rejt magában. Végre a saját reakcióidőnkkel kell szembeszállni, és nem anyázni azért, mert még legalább két plusz kéz kellene, hogy kézben tartsuk a karaktert. Nem, erről itt szó sincs, még a teljesen kezdők is percek alatt ráéreznek az irányításra.
Érzésem szerint a játék sokat nehezedett. Az egyes szituációk szerintem sokkal több agysejtet igényelnek, és jóval többször töltöttem vissza a játékállást egy-egy balul sikerült manőver után. Ezzel pedig egyenes arányosságban nő a játék hossza is, ugyanis nem lehet vele végezni egy hosszabb délután alatt, ellentétben ugye az előzőkkel. A Tomb Raider Anniversary egyik legfőbb pozitívuma tehát egyben a negatívuma is: nagyon sok izzadságcseppel jár a végigjátszás, és ez esetleg egy-két kezdőt elriaszthat.
Mit is mondhatnék a cikk vége felé közeledve? Az első rész pályáit egy az egyben felújítani végülis jó ötletnek bizonyult, és szerintem jól is sült el ez a próbálkozás. Ha a játék nehézségét egy kicsivel jobban eltalálják, illetve a grafikán is hegesztenek keveset, akkor egy kiváló játék születhetett volna. Sajnos azonban tavaly megjelent a Tomb Raider Legend, és emiatt a TR Anniversary csupán egy újabb Tomb Raider. Se több, se kevesebb.
