Magic the Gathering: Duels of the Planeswalkers 2012

Nem tudom, hogy a kedves olvasó mennyire ismeri a most bemutatásra játék alapjául szolgáló Magic the Gathering gyűjtögetős stratégiai kártyajátékot, így nagyon röviden összefoglalnám, miről is van szó. A játékos egy varázslót személyesít meg, akinek feltett szándéka más varázslók legyőzése, csak épp az ökle helyett egy pakli kártyával. A kártyalapok különféle lényeket, varázslatokat, tárgyakat szimbolizálnak, és ezek segítségével lehet az ellenfél életpontjait nullára vagy az alá redukálni. Bár a szabálykönyv alapján (hivatalos, angol nyelvű, illetve egy magyar fordítás) eléggé összetettnek tűnik a játék, a gyakorlatban egy gördülékeny, okos, és nem utolsósorban szórakoztató játékról van szó.

Az eredeti játék azon alapul, hogy a játékos sorra vásárolja a paklikat (amelyekről nem tudni a kibontásig, milyen kártyák lapulnak bennük), csereberél, esetenként elnyeri a másik játékos értékes lapját. Létezik ennek online változata is ugyanilyen feltételekkel – mégis, akkor mi a manó ez a Duels? Nos, ez egyfajta Magic the Gathering Light, azaz csak a játékban szereplő paklikkal játszhatunk, és azt sem variálhatjuk teljesen szabadon. Így 9 euró befektetéssel egy jó elképzelésünk lesz arról, milyen is a Magic, és esetleg kedvet kaphatunk a „rendes” változat beszerzésére (a kedv mellé azért egy vastagabb pénztárca sem árt ;-) ). Fontos még tudni, hogy nem ez az első Duels játék: tavalyelőtt jelent meg az első rész XBLA-n, amelyet tavaly követett a PC-s verzió Steamen, 3 DLC-vel együtt.

Eddig is volt lehetőségünk két-, három-, illetve négyszemélyes csatákra, valamint a Two-Headed Giant („kétfejű óriás”) játékmódot immáron játszhatjuk egyedül is, gépi játékosokkal (ebben a játékmódban kettő a kettő ellen küzd, közös életerőponttal); a nagy újítás az Archenemy („ősellenség”)mód: ekkor három szövetséges próbálja meg legyőzni a közös ellenfelet, aki viszont nemcsak több életerőpontról indul, de úgynevezett sémakártyákkal nehezíti a többiek dolgát. A karriermód a sima kétszemélyes párbajokra, valamint erre az „ősellenség” módra épül – szerencsére szabadon váltogathatunk közöttük. Tovább színesíti a kampány módot a feladványok integrálása is. Ezek az előző részben külön voltak elérhetőek, és míg az elején egy-egy mesterfogásra tanítanak minket (van oktatórésze is a játéknak, de az csak a legalapvetőbb dolgokat magyarázza el), a későbbiekben érdekes (és nehéz) szituációt kell megoldanunk.

A játék kezdetekor csupán egy 60 lapos paklink van, ezen kétféleképp változtathatunk: ahogy haladunk előre a kampányban, úgy nyerjük el ellenfeleink paklijait – és ahogy egyre több játszmát nyerünk az adott paklival, úgy kapunk újabb lapokat hozzá. Az előző részben a pakliszerkesztőben csupán ezeket a jutalomlapokat vehettük ki, most viszont a teljes pakliból tetszés szerint vehetünk el vagy adhatunk hozzá kártyákat; az egyetlen feltétel, hogy a paklink legalább 60 lapos legyen (azért azt csendben megjegyzem, hogy teljesen saját paklit nem rakhatunk össze, ahhoz a rendes Magickel kell játsszunk). További pozitívum, hogy az előző részhez képest érezhetően kiegyensúlyozottabb paklikat kapunk, és már az alapváltozatokkal is remekül lehet játszani. Ha már a kártyáknál tartunk: az előd egyik legidegesítőbb tulajdonsága az volt, hogy sokszor olyan idétlenül keverte meg a paklinkat a gép, hogy nem tudásunkon múlt a győzelem, hanem hihetetlen balszerencsénken. Én elhiszem, hogy a való életben is előfordulhat, hogy körökön keresztül csak földet húz az ember, de ott ez túl gyakran esett meg (részben a pakliszerkesztő korlátai miatt). Itt szerencsére már más a helyzet: ritka az, amikor a rossz lapjárás miatt vesztünk.

Lapjárás ide, pakliszerkesztés oda, annyira könnyű dolgunk azért nem lesz, ugyanis a nehézségi szinteket remekül belőtték a készítők. Mage, azaz könnyű szinten némi gyakorlás és a használt pakli kiismerése után különösebb nehézség nélkül verhető a gép. Archmage (közepes) beállításnál már jobb, ha megfontoltak vagyunk, Planeswalker (nehéz) szinten pedig hibátlanul kell játsszunk (és némi mázli sem árt). Ha viszont emberi ellenfelekre vágyunk, semmi akadálya: az Xbox Live illetve a Steamworks játékkeresője a rendelkezésünkre áll – sőt, így megvan az az előny, hogy a taktikát összehangoljuk (coop játék esetén persze).

Ami a külcsínt illeti, kicsit bajban vagyok az értékeléssel. Alapvetően ez mégiscsak egy kártyajáték, és mint ilyen, műfajából adódóan sok lehetősége a készítőknek nincs valami áll-leejtőset alkotni... A kártyákon lévő festmények gyönyörűek (pár kivétellel, de szerintem ez inkább ízlés kérdése), az animációk hangulatosak – már amennyi van, ugyanis a legtöbbször csak a lapok repkednek, bár a csatáknál és a varázslatoknál némi effekt próbál hangulatot teremteni/fokozni. Hasonló a helyzet a hangokkal is: az animációkat ugyan megfelelően kísérik, de a szűkös lehetőségek miatt ez sem kiemelkedő. Annál inkább megfogott a zene: az előző rész némiképp komolytalan, dzsesszes muzsikáját lecserélték fantasy stílusúra, így remek aláfestést nyújtanak a küzdelemhez – és jelen cikk megírásához. :-)

Felhőtlen szórakozásunkat mindössze pár apróság zavarja meg. Ezek egyike az irányítás: a menüben és a pakliszerkesztőben az egérhasználat borzasztóan körülményes, ha viszont gamepadet használunk, nem írja ki a gombokat (PC-n) – ilyen szempontból az előd jobb volt. Szintén visszalépés a játékasztal: tavaly még szabadon választhattunk az öt mágia/szín alapján témát, most csak ez az unalmas szürke kő van. Gond van a grafikus motorral is: amikor beállítottam 1920*1080-ra a felbontást, elkezdett vibrálni a kép és a kijelzőm „non-preset mode” hibaüzenetet írt (talán amiatt, mert konzolport révén azt hitte a játék, lapostévével van dolga, és levette a frissítési frekvenciát). Eggyel visszavéve ez a gond megszűnt, viszont ekkor a bevezető videók hangja kezdett el recsegni-szaggatni. A fórumokat olvasva kiderült, nem vagyok egyedül a problémámmal, bár gyógyír erre még nincs. Bosszantó az is, hogy egy gépen csak egyedül lehet játszani – az első részben még lehetett „kétfejű óriást” játszani így. Végül pedig (bár ez igazából nem hiba, de) az „ősellenség” többjátékos módjában nincs lehetőség az ősellenség szerepét elvállalni – három emberi játékos csak a gépet győzheti le.

Az előző Magic the Gathering rész nagy kedvencem mind a mai napig – de ez az új még jobban sikerült, hála az új/átdolgozott pakliknak és játékmódoknak. Megvan benne az a plusz, ami miatt az ember nem bírja otthagyni („csak még egy gyors párbajt”-effektus). A speciális kiadás extrái (az összes pakli digitális laminálása, a zenei album, 6 háttérkép, valamint egy 193 oldalas képregény) pedig megérik a felárat. Akkor jön valaki zsugázni?