Nagyon szeretem a kalandjátékokat. Már gyerekként is rajongtam értük, sajnos azonban az angoltudásom még hagyott némi kívánnivalót maga után, így lényegében a legtöbb játék során szótárazgattam, amíg meg nem untam. Az utóbbi öt-hat évben pörgettem végig a régi klasszikusokat, mint amilyen a Broken Sword első két része (a 3 nem!) vagy a Monkey Island sorozat, és így, hogy már értem is, miről van szó, még szórakoztatóbbak. Ezért is csaptam le örömmel a Goodbye Deponiára, amely a német Daedelic Entertainment sorozatának harmadik, egyben utolsó epizódja.
Az új részben minden ott folytatódik, ahol korábban abbamaradt: a főhős, Rufus és társai a szemétből összetákolt bolygón, Deponián rekedtek, és céljuk természetesen minél előbb elhagyni azt, feljutni a planéta felett keringő Elysiumra, és boldogan leélni a hátralévő éveket. A mielőbbi távozás már csak azért is ajánlatos, mert a bolygót épp most készülnek felrobbantani...
Ami először szembetűnik minden játéknál, az a grafika. A Goodbye Deponia a rajzolt kalandjátékok csoportját erősíti (hála Istennek, hogy a 2000-es évek rettenetes „háromdésítési” hulláma hamar kihalt), és remekül teljesít: a 2D HD rajzok szépek, látványosak, és elképesztően sok van belőlük. A látványvilág jól adja vissza a lerobbant, megsemmisítésre váró bolygó hangulatát: az egész világ koszos és rendetlen, a levegő természetellenesen sárga, a pusztulás nyomai mindenhol láthatóak és nincs egy olyan eszköz, amely rendesen karban lenne tartva. Valahogy azonban ez a világ, köszönhetően a színes és vidám rajzoknak, nem nyomasztó, sőt. Az ember néha úgy érzi, hogy szívesen lakna Deponián. A különböző szintek is változatosak, a hatalmas léghajótól a lerobbant városokig. Ami viszont zavart, az az animáció: a karakterek csúsznak a padlón, a mozgásuk esetlen, ami néhol persze szándékos, de a legtöbb esetben egyszerűen csak bután néz ki. Ettől függetlenül a grafikára nem lehet panasz.
Amire viszont lehet panasz, azok a feladványok. Sokszor éreztem következetlennek az egymás után következő „szinteket”. Leszámítva a remek minijátékokat, amelyek valóban feldobják a programot, sokszor inkább csak bosszantott például az, hogy a karakter épp aktuális elhelyezkedésétől függően jelennek meg dolgok a játékban. Itt nem arról van szó, hogy be kell menni egy liftbe, és akkor meg lehet nyomni egy gombot, hanem inkább pixelvadászatról, amely valahogy egyáltalán nem dobja fel a játék hangulatát. Szerencsére ezekből viszonylag kevés van, a legtöbb feladvány logikus és józan ésszel kitalálható. A játék célközönsége amúgy nem a gyerekek és az érzékeny lelkűek: elég sok olyan feladvány van, amely kissé offenzív lehet néhány társadalmi csoportnak, például az, hogy a játék talán egyetlen fekete szereplőjét Monkey-nak hívják, kicsit erős, de biztosan ki fogja verni a biztosítékot egyeseknél az is, hogy a főhős folyamatosan degradáló megjegyzést tesz a nőkre, még arra is, akit elvileg meg akar hódítani. Én annyira nem vagyok érzékeny az ilyesmire, de biztosan lesznek olyanok, akiket ez kifejezetten zavarni fog.
Az irányítás a point-and-click játékokban megszokott: van inventorynk, ahová a földről/levegőből/bárhonnan összeszedett dolgokat pakolhatjuk – legyen szó élő állatról vagy egy perzselő lángról –, és persze kombinálhatjuk is őket. Szerencsére a fejlesztők nem követték el azt a hibát, hogy ezerszámra felszedhető, később semmire sem jó kacatokkal szórják tele a pályát – ez szerintem rengeteg kalandjátékot tett élvezhetetlenné –, amit felvettünk, azt jó eséllyel használni is fogjuk.
A történet meglehetősen csavaros, néhol már-már nehezen követhető – főleg a befejezést találtam kicsit értelmetlennek –, és teli van váratlan fordulatokkal. A karakterek többnyire hihetően reagálnak a dolgokra, és itt érkezünk el a játék egyik érzékeny pontjához: a főhős ugyanis egyáltalán nem szerethető karakter. Ilyenből persze volt százezer a játéktörténelem során, de Rufus egyszerűen nem szimpatikus, saját magán kívül senkivel sem foglalkozik, minden cselekedete rendkívül önző. Az antihős alapjában véve teljesen jó dolog, de nekem egyszerűen nem jött át a dolog.
A játék a vége felé amúgy egyre elnagyoltabbnak tűnik, valahogy a párbeszédek sem annyira érdekfeszítőek, valahol például hiányzott a szinkron (ez valószínűleg bug lehet), és egyre többször éreztem egyszerű töltelékszövegnek a karakterek mondanivalóját. Apropó, szinkron: a játék ugye német fejlesztés, de természetesen angolul is megjelent. A szinkronszínészek meglehetősen jó munkát végeztek – ez igaz a hanghatásokra általában –, látszik, hogy igazi profikkal dolgoztattak a srácok a Daedalicnél.
A negatívumok ellenére azonban azt kell mondanom, hogy a Goodbye Deponia nem rossz játék, sőt. Gyakran röhögtem jókat a párbeszédeken, a minijátékokat rendre élveztem, és a látványvilág végig magával ragadott (még több kézzel rajzolt HD-s kalandjátékot a népnek!). Összességében ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a point-and-click játékokat, azonban akiknek ismeretlen a műfaj, azok valószínűleg nem ezzel a játékkal fogják megszeretni a kalandjátékokat. Arra jó lesz majd az új Broken Sword rész.
