2011-ben meglehetősen nagy visszhangot váltott ki a Team Bondi első – és végül egyetlen – játéka, az L.A. Noire. A Rockstar Games által felkarolt projekt több akkor egyedinek és roppant innovatívnak számító megoldással rendelkezett, amelyek a videojátékok új generációit vetítették előre. Ilyen volt a korábban sosem látott részletességű mimika, amelyet nagyon precíz motion capture technológiával rögzítettek. A játék azonban sajnos hiába volt egyedi és lényegében szórakoztató, a premier után leginkább csak rossz híreket lehetett hallani vele kapcsolatban. Elég csak a Team Bondi körül kirobbant botrányra gondolni, amelybe végül bele is bukott a stúdió, és egy játék után be is zárta kapuit. A jogok a Rockstarnál maradtak, akik idén, hat évvel az eredeti premier után elérkezettnek látták az időt, hogy elővegyék a játékot, leporolják picit, és az aktuális konzolgenerációra is kiadják.
Az L.A. Noire a szokásos remastered kiadások közé tartozik, vagyis voltaképpen a picit feltuningolt grafikán és az itt-ott csiszolgatott irányításon kívül nem sok újat tud felmutatni. De az ő esetében talán erre nincs is igazán szükség. A játék ugyanis már 2011-ben is olyan tartalmat kínált, amely ma is megállja a helyét. A történet Cole Phelps nyomozóról szól, pontosabban arról, hogy a második világháború utáni Los Angelesben hogyan kapaszkodik fel a rendőrségi ranglétrán. Először egyszerű közrendőrként apróbb bűneseteket oldhatunk meg, majd előléptetnek nyomozóvá. Előbb a közlekedési osztály ügyeit bízzák ránk, majd később más osztályokra vezényelnek át, amelyek jóval összetettebb ügyeket jelentenek.
A játékmenet lényegében semmit sem változott. Az egész várost kezdettől fogva szabadon bejárhatjuk, kocsikázhatunk, illetve az időnként adott mellékküldetésekre reagálhatunk. Ezek apróbb, pár perc alatt megoldható küldések, mondjuk egy rabláshoz vagy veszekedéshez hívnak. A játéknak hagyományos értelemben vett története nincs, vagyis Phels karrierjének egyengetésén kívül legfeljebb háborús emlékeibe kapunk némi betekintést. Ehelyett az egyes nagyobb ügyek jelentik a fejezeteket. Amíg ezekben nyomozunk, szabadon járhatunk-kelhetünk a városban. Sajnos ez a része semmit sem javult az eredeti kiadáshoz képest. Az autóvezetést már akkor is rengeteg kritika érte, ezen pedig nem sokat dolgoztak a készítők. Most is ugyanolyan túlkormányzott minden autó, amit vezethetünk az utakon, ami főleg nagyobb sebességnél bizony roppant nehézkessé teszi az irányítást.
A nyomozások viszont továbbra is nagyon élvezetesek, és azoknak, akik nem emlékeznek a régi megoldásokra, bizony komoly kihívást jelenthetnek néha. Egy-egy esetnél nyomokat, bizonyítékokat kell keresni, a játék pedig zenével jelzi, ha mindent megtaláltunk. Ilyenkor jöhet a tanúk, esetleg a gyanúsítottak kihallgatása. Ez az igazi móka, itt ugyanis a már korábban említett roppant részletes mimika a kulcs. Nem elég csak a kapott válaszokat mérlegelnünk (hogy igazak-e vagy hamisak), de figyelnünk kell a hanghordozásukra és főleg az arcukra is. Ezek adják ugyanis a támpontot a mi döntéseinkhez: hihetünk nekik, rájuk piríthatunk, ha hazugságszagot érzünk, illetve az összegyűjtött nyomokkal és bizonyítékokkal is szembesíthetjük őket. Ha mindent jól csinálunk, hamar az ügy végére érhetünk, de ha rosszul következtetünk, bizony nagyon csúnyán el lehet csúszni.
A L.A. Noire grafikáján épp csak annyit csiszoltak az új kiadáshoz, hogy az ne tűnjön nagyon kopottnak. A textúrák picit talán élesebbek lettek, de nagyjából ennyi. Szerencsére az alapok elég erősek ahhoz, hogy ennyivel is bőven az eladható kategóriába essen a játék. Igaz, ha ez egy vadonatúj alkotás lenne, akkor sokan mondanák rá, hogy 2017-ben ez bizony harmatgyenge. Így viszont el lehet fogadni a látványvilágot, hiszen egyébként is inkább a játékélmény, és főleg a ’40-es évek egyedi hangulata viszi el a hátán a játékot. Az irányítást (legalábbis az általam tesztelt PS4-en verzióban) az aktuális kontrollerre szabták, vagyis a DualShock 4 középső tapipadját is lehet használni, ha épp szükségét érezzük, de nem kötelező.
Aki annak idején játszott az L.A. Noire-ral, az most legfeljebb egy kis nosztalgiázásra térhet vissza. Illetve a napokon belül megjelenő VR-verzió (The VR Case Files) kínálhat nekik igazán új élményt. A remasterelt kiadást így sokkal inkább azoknak tudom ajánlani, akiknek anno kimaradt a játék. Ők most is egy elég egyedi játékélménnyel lehetnek gazdagabbak, hiszen hiába vannak ma már sokkal szebb és részletesebb animációk, ez egy úttörő játék volt, ami sajátos bájt ad neki.
