Nyolc évvel ezelőtt, amikor a Strategic Command előző részét teszteltem (amelyet azóta átkereszteltek Strategic Command Classic: WWI-re), szomorúan jegyeztem meg, hogy már csak két olyan ember él, aki valaha részt vett ebben a világ sorsát eldöntő konfliktusban – nos, többé sajnos ezt sem írhatom, 2012-ben az utolsó első világháborús veterán is eltávozott az élők sorából. Ez persze a világ rendje, hiszen az első világháború már több mint száz éve véget ért, még akkor is, ha a háború lezárása után még ezután is folytak összecsapások szerte Európában, többek között nálunk is. Nyolc év alatt sok minden változott – a játék újabb részét immáron nem a Battlefront.com, hanem – dobpergés – a Slitherine adja ki, a fejlesztő viszont ugyanaz a Fury Software, amely a teljes SC-sorozatért felelős. És hogy teljes összekuszáljuk a történetet: aki a pár hete tesztelt, és egyébként igen szórakoztató WarPlannel hasonlóságot talál, az ne lepődjön meg, a WP mögött álló Alvaro Sousa a Strategic Command játékokon is dolgozott, sőt a kézikönyv egy részét is ő írta. Ennyit tehát a kapcsolati hálóról, lássuk végre a játékot!
A Strategic Command: World War I-ben az antant, illetve a központi hatalmak országait irányíthatjuk. Nem muszáj mindet, ha gondoljuk, rábízhatjuk például Németországot és Törökországot az MI-re, miközben mi csak a Monarchiára koncentrálunk. Elindítva rögtön egy teljes kampányt, már az első körben kérdésekkel bombázott a játék: hová szeretném lerakni a frissen kiképzett német egységeimet? A Monarchiának vagy Törökországnak adjam át a Földközi-tengeren épp az angolok elől menekülő SMS Göben és SMS Breslau hadihajókat (előbbivel az osztrák-magyar haditengerészetet erősítem, utóbbival a törökök háborúba való belépését gyorsíthatom fel)? Visszahívjam-e von Hindenburgot a nyugdíjból, hogy átvegye a kelet-poroszországi erők parancsnokságát (naná!)? Ezernyi döntés vár tehát ránk, amelyek ezerféle módon befolyásolhatják a játékot: semleges országot állíthatunk az oldalunkra, a nemzet harci kedvét javíthatjuk vagy tehetjük tönkre, irreguláris csapatok csatlakozhatnak hozzánk, arab törzseket lázíthatunk fel a török uralom ellen, de még az is rajtunk múlik, hogy Lenint elküldjük-e a cári Oroszországba, hogy ott kirobbantsa a vörös forradalmat. Szinte minden körre jut valami döntés, több száz ilyen előre generált esemény van, amelyek megfelelő feltételek esetén aktivizálódnak. Még egy, ami nagyon tetszett: az olasz hadbalépést is elodázhatjuk, ha önként lemondunk Triesztről az olaszok javára – súlyos csapás az osztrák-magyar harci kedvre és presztízsre, de akkor nincs Isonzo és Piave, nem veszik oda több százezer osztrák-magyar katona a hároméves öldöklésben...
A játékban egyetlen nyersanyag van, az MPP – Military Production Point – amit kereskedelmi konvojokból, diplomáciai szerződésekkel, az elfoglalt területek kifosztásával, illetve a térképen lévő különböző objektumok (városok, bányák, olajkutak) elfoglalásával szerezhetünk. Az MPP-t rengeteg dologra felhasználhatjuk: egységvásárláson kívül az elképesztően fontos kutatás-fejlesztésen át diplomáciára – illetve sok döntésnél is MPP-t kell (érdemes) feláldozni. Remekül működő rendszer, kellően összetett, de mégis egyszerű. Az egységeknél minden megtalálhatunk a zeppelintől át a (pre-)dreadnoughtokig, a harckocsiktól a minden elpusztító tüzérésig ütegekig. A legfontosabb mégis egy olyan egység lesz, amely még támadni sem tud: ez pedig a HQ, azaz a parancsnokság. Parancsnoki egységeink felelősek azért, hogy az alájuk rendelt egységek ellátmánya megfelelő legyen, harckészültségük az egeket ostromolja, és ne essenek kétségbe akkor sem, ha ásóval kell nekimenni a hajnali ködben borzalmas hangzavarral közeledő angol harckocsiknak. Egy-egy magas szintű HQ (amit minden esetben egy-egy valóban létező tiszt jelenít meg), mint például a már említett Paul von Hindenburg jelenléte egy átlagos képességű tábornokéhoz képest hatalmas különbséggel bír, sokszor mikromenedzseltem is amiatt, hogy az élen haladó egységeim legyenek a legjobb tábornokaimhoz hozzárendelve.
A Stragegic Command WWI az első világháború távol-keleti eseményeit leszámítva minden fontosabb hadszínteret lemodellez egy szépen megrajzolt hatszögalapú térképen. A látvány nem egetverő, de mégis fényévekkel jobb a már akkor is rendkívül csúnyácska első részhez képest. Szokás szerint NATO- vagy 3D-modellek mutatják az egységeket – nekem az utóbbiak ezúttal jobban bejöttek. A térképen számos információ van, amelyet szabadon eltüntethetünk/megjeleníthetünk, attól függően, hogy mire van szükségünk. Az audiovizuális oldalon csak egyetlen dolgot hiányoltam: a zenéket, ami érdekes módon pont ugyanígy volt az előző részben is. Teljesen érthetetlen, hiszen ez az éra, ami klasszikus zenével (ami többnyire ingyenes) tökéletesen működik. Apróság, de nagyon jópofa: a nagyhatalmak fővárosai kattintva azok nemzeti himnusza játszódik le a háttérben. Ami viszont megdöbbentett: szinte még alig jelent meg a játék, máris egy igen komoly grafikai mod jelent meg (The Blue Max 2D Counter and Map Mod), ami egész egyszerűen baromi jól néz ki.
Természetesen a többfős játéklehetőség sem maradhat el. Ilyen stílusú programoknál a valós idejű játéknak túl sok értelme nem lenne, így a Matrix/Slitherine jól ismert PBEM++ (play-by-email) rendszerét vehetjük ismét csak igénybe. A mentést természetesen már nem kell e-mailben elküldeni egymásnak, a játék automatikusan feltölti a szerverre, csak egy értesítést kapunk, ha ellenfelünk lépett. Próbaképp indítottam egy játékot, egy-két óra múlva már jött a mail, hogy van ellenfél, és kezdődhet a háború. Egyelőre egyébként csak három hadjárat érhető el: egy történelmi 1914-es kezdés, egy alternatív 1914-es kezdés (melyben az olaszok valóban belépnek az osztrák-magyar és német oldalon), illetve egy 1917-es kezdés, melyben a lehető leggyorsabban meg kell nyernünk a háborút, mielőtt az USA hadba lép.
Röviden összefoglalva: a Strategic Command: World War I elképesztően jó játék lett, amely borzalmasan addiktív és abbahagyhatatlan. Tökéletes játék kezdő és veterán foteltábornokoknak egyaránt, ilyen jó szívvel ritkán tudok játékot ajánlani.
