Napvilágot látott az Assassins Creed Valhalla harmadik DLC-je, a Dawn of Ragnarök. Az előző két kiegészítő gyökeresen eltérő tapasztalatot hozott. Míg az első, a Wrath of the Druids szórakoztató és izgalmas kikapcsolódást nyújtott, addig a The Siege of Paris nemhogy a nyomdokaiba, még az árnyékába sem tudott lépni.
A kétely és a kíváncsiság vegyült bennem, amikor meghallottam a Dawn of Ragnarök érkezését. Ott motoszkált a kérdés, hogy vajon sikerül-e korrigálni a párizsi ostrom ejtette csorbát, vagy a keserű tapasztalat okán végleg elbúcsúzom Eivor világától? Optimizmusra adott okot, hogy az alapjáték során élvezetes volt a tudatmódosító szerek által álomba merült Eivor asgardi utazása Havi (Odin) alakjában. Az újabb DLC-ben ezúttal Havi a tűz- és jégóriások által ostrom alatt álló Svartalfheimben, a törpék világában keresi Surtr, a tűzóriás által elrabolt fiát, Baldrt. Így győzött bennem a kíváncsiság, tettem egy próbát, és nem bántam meg.
A történet az isteneket sújtó végzet hajnalán játszódik. Aki kicsit is jártas a skandináv mitológiában, ne adj’ Isten még a 2018-as God of War sem ismeretlen számára, akkor nem fogják meglepni a felbukkanó karakterek vagy a történetszál végkimenetele. Ám épp ennek okán, hogy a világvége forog kockán, éreztem némi hiányt a DLC végső csatája során. Az utolsó nagy csata túlontúl egyszerűnek tűnt, talán azért, mert közel 100-zal magasabb szinten kezdtem kiegészítőt, mint ajánlotta volna a játék. Ám szintet csökkenteni – tudomásom szerint – nem lehet, így sem a kisebb közelharcok, sem az ostromok, sőt még a bossfightok sem jelentettek sajnos kihívást.
Egyedül az újdonságnak ható Tale Battle küldetések okozhattak fejtörést. Ezek során a valkűrök arénájában a kimondott szó erejével idézhetjük meg az elmúlt csatáinkat. Az újból átélt harcokért pontokat kapunk, amelyeket értékes jussokra válthatunk. Ám nem csupán ilyen egyszerű a helyzet, a harcot nehezíthetjük többféle általunk választott paraméterekkel, mint például a kábaság tényezője, puszta kézzel vívott küzdelem, így kapva több pontot.
Pozitívuma a Dawn of Ragnarök kiegészítőnek, hogy a fejlesztők sem a történetszál, sem a játékmenet, sem a minket körülvevő világ terén nem sajnálták az időt és az energiát. Üdítő volt olyan területeken járni, olyan falvakat meghódítani, amelyek eddig nem látott módon lettek megálmodva. Igen, belátom, a látványvilág a gyengém...
Tetszetős volt, hogy csavartak egyet a képességek terén is. Rögtön a történet elején kapunk a törpéktől hálájuk jeléül egy mágikus karperecet (Hugr-Rip), amelynek segítségével rövid időre ellophatjuk az ellenségeink képességeit. Olyan különleges adottságokra tehetünk így szert, mint a láva elleni immunitás, teleportálás, sőt, zombihadsereget is kreálhatunk, vagy akár hollóvá is változhatunk, ha kedvünk tartja.
Maga a madárlét első alkalommal az őrületbe kergetett. A játék elején megpróbáltam egy apró küldetés során az egyik égen lebegő monolitra felszállni, de sokadjára sem sikerült, majd rájöttem, hogy fejlesztenem kell a képességet. Miután ez megtörtént, szinte a kedvencem lett ez, mert nem kellett magas sziklák megmászásával vagy mély árkok megkerülésével tölteni az időt.
Lábjegyzetként még talán annyit érdemes megjegyezni, hogy az alapjáték két küldetése, amely Asgard és Jutenheim világában zajlik, némiképp árnyalni tudja a svartalfheimi küldetés tapasztalatait. Jómagam a jutenheimi kalandot felejtettem ki, ezáltal apró hiányérzettel csöppentem bele a DLC első felvonásába...
A 35 órás játékidőt ígérő Dawn of Ragnaröknek sikerült némiképp feledtetni a Párizs ostroma kudarcát, ám véleményem szerint még mindig nem ért fel a Wrath of the Druids szintjére. Aki kedvelte az alapjátékot, annak érdemes próbát tenni a végzet hajnalán.


