A rengeteg remasterelt, feltámasztott klasszikus FPS-ek sorából, amelyben már olyan kevésbé populáris darabokat is felkaroltak, mint a Powerslave Exhumed, szinte érthetetlen módon hiányzott az Apogee eredetileg Wolfenstein-folytatásnak készült, majd önálló útra kelt 1994-es klasszikusa, a Rise of the Triad. A hír, miszerint készül egy teljes értékű remaster, amely PC mellett az összes jelentősebb konzolra is meg fog jelenni, még évekkel ezelőtt megerősítésre került... hogy aztán teljes, már-már nyugtalanító hallgatás kövesse.
Végül egy Steam Next Fest-es demo mellett megerősítették, hogy idén július végén végre megjelenik a régóta várt remaster (egyelőre csak PC-re, konzolon még kicsit várni kell) – ráadásul nem is akármilyen formában. A HUNT csapat olcsó akciófilmeket idéző kalandja ugyanis legteljesebb kiadását kapta, amely a remasterektől várható textúra-felskálázás, kontroller- és nagyobb felbontású kijelzőtámogatás mellett újjáélesztette a játék multiját, mellékelt egy pályaszerkesztőt teljes Steam Workshop támogatással, kiválaszthatóvá tett pár alternatív, modernizált hudot, és mellékelt pár extra testreszabási lehetőséget a nehézségi szintek választásán túl. Emellett felkínálta a játékhoz a 2013-as, sajnos nem túl jól sikerült remake Andrew Hulshult-féle újrakevert hanganyagát (amelyet újrahallgatva kénytelen voltam elismerni a 2013-as cikkemben írt tévedésemet: szenzációsan jó anyag, más kérdés, hogy a remake, amelyhez eredetileg készült, sikeresen lehúzta magával). Valamint a The HUNT Begins, a Dark War és a nem túl szépemlékű, kissé unfair Extreme ROTT mellett kapunk még egy vadonatúj, The HUNT Continues című epizódot is, 21 pályával a Nightdive, az Apogee és a New Blood Interactive fejlesztőitől.
Az már szinte csak hab volt a tortán, hogy nem sokkal a tesztelés kezdetét követően egy méretesebb frissítés még egy apróságot csempészett a csomagba, a Return of the Triad című, full-conversion Doom-mod formájában, amelynek úgy vélem, puszta létezésére is csak egy kisebb, elhivatott rajongói közeg emlékezett.
A csomagból szinte sugárzik a fejlesztők lelkesedése, hogy ha már ennyit késett, akkor legyen annyira tartalmas, annyira teljesértékű, amennyire csak lehetséges. Tulajdonképpen nem is egyszerű remasterről beszélhetünk, hanem egy korábban szinte példátlan együttműködésre a retro FPS/boomer shooter láz legikonikusabb csapataitól. Ez a törődés és lelkesedés pedig érződik a játékokon is, a Rise of the Triad gyakorlatilag hozzáférhetőbbé vált az újracsomagolásnak köszönhetően, mint valaha volt.
Az opciók között tisztes mennyiségben válogathatunk a legkülönbözőbb testreszabási, vagy tisztán poén jellegű lehetőségek között. Változtathatjuk, hogy például a szerzetesek életereje, az MP40-es fegyverek eldobási esélyei, illetve a robbanófegyverek splash damage sebzése az eredeti játékot kövesse, vagy annál jóval barátibb legyen, de azt is állíthatjuk, hogy az alapjáték karaktermodelljei helyett esetleg felbukkanjanak-e alternatív, a korai bétákban használt, de aztán kivágott skinek is (például egyes ellenfelek női változatai).
A játékmenet maga pedig ugyanolyan szórakoztató, mint amilyennek anno a megjelenésekor érződött (úgy rémlik, eredetileg talán négy évvel a megjelenése után került a kezembe egy demója anno, amelynek révén megismerhettem a játékot), a csapdák, robbanások hatására cafatokra robbanó ellenfelek, a hatalmas pályák, a különböző csapdák, illetve a szigorú limitáció, miszerint egyszerre csak egy robbanó- vagy mágikus fegyver lehetett nálunk, cserébe mind a pisztoly, mind az MP40 végtelen lőszerrel rendelkezett, más klasszikus FPS-ekkel összevetve is a mai napig egyedi élménnyé teszi a Rise of the Triad végigjátszását.
Mind az eredeti epizódok, mind az új epizód fejlesztői a maximumot hozták ki a rendelkezésre álló eszközökből úgy, hogy más korabeli lövöldözős játékokhoz képest a Rise of the Triad inkább volt hű a Wolfenstein 3D palettájához, és a Doom után már megszokotthoz képest némileg kevésbé változatos ellenfeleket és pályaelemeket alkalmazott. A lövöldözés addiktív, a rengeteg pálya, a választható öt karakter révén pedig bőségesen akad elég tartalom ahhoz, hogy akár hónapokat nyeljen el.
Hibák terén mindössze eleinte találkoztam olyan problémákkal, hogy a karakter pontosságától függetlenül néha gyakrabban találtam el egy közeli tereptárgyat, mint az előttem levő ellenfelet, egyes csapdák hitboxai kissé pontatlannak érződtek (ez talán részben annak volt köszönhető, hogy a játékot átültették a Nightdive által használt, már többszörösen bizonyított KEX Engine-re az eredeti motorral), illetve a Return of the Triad egy esetben nem volt hajlandó átváltani a következő pályára. Ám egy méretesebb javítás a megjelenés előtti napokban ezeket is orvosolta. Sajnos a javítás egyúttal inkompatibilissé tette a korábbi mentéseimet, és a rengeteg teljesített pálya ráébresztett, a Triadnak a rengeteg extra mellé mennyire előnyére válna egy jól látható helyen, a játék kezdetétől elérhető pályaválasztó menü, amellyel bármelyik már korábban teljesített pályát újrajátszhatjuk. Ez viszont valahol inkább érződik már csak apróbb (és közel sem orvosolhatatlan) kényelmetlenségnek egy olyan csomag esetében, amely úgy vélem, a jövőben hivatkozási alapnak fog számítani számomra, hogy mit várok majd el egy régebbi játék remasterelésétől.
Egyszerűen annyi tartalom került a Ludicrous Editionbe, annyira érződik rajta a készítők törődése és rajongása, hogy nemcsak a Rise of the Triad régi rajongóinak tudom ajánlani, de még olyanoknak is, akik esetleg korábban nehezen tudtak dűlőre jutni a játékkal. Ráadásul tekintve, hogy milyen tartalmas csomag, a 20 eurós árcímke még csak nem is túlzottan sok érte.
