Rengeteg horror-kalandjátékhoz volt már szerencsém, egyik kedvenc zsánerem ez. De sajnos a nagy számok törvénye alapján olykor be-becsúszik néhány gyengébb alkotás is. Sőt, néha egészen borzasztó játékok is. Nehéz lenne megmondanom, hogy a Paranoid utóbbi két kategória közül melyikbe tartozik. A gyengébb alkotás vagy a borzasztó játékok dicső táborát erősíti? Ha olyan paranoiás skizofrén lennék, mint ennek a játéknak a főhőse, akkor egyik felem azt mondaná, hogy egyikbe, a másik meg azért sipítozna a fejemben, hogy a másikba...
A Paranoid az egyik legnehezebben emészthető játék, amihez röpke négy évtizedem alatt (bal)szerencsém volt. A történet kusza, amit akár pozitívumként is felfoghatnánk, hiszen a főhős – vagyis mi – egy súlyosan elmebeteg fazon. Patrick 31 éves, és tíz éve elveszítette a szüleit, egyedül a húga maradt életben. Őt viszont elrabolták vagy eltűnt, de valamelyik mindenképp. Hogy Patrick barátunk születésétől fogva hibbant vagy a körülmények tették azzá, azt nem tudnám megmondani, de még sosem éreztem magam ennyire rosszul valaki más bőrében. Igaz, én nem is vagyok paranoid skizofréniás (a hangok is megmondták), így érthető, ha kényelmetlen olyasvalakit irányítanom, aki az.
A Paranoid egyik, ha nem az egyetlen erőssége, hogy ezt a bomlott elmeállapotot egészen erősen képes sugározni a monitorról. Azt nem tudnám megmondani, hogy valójában milyen lehet ilyen betegséggel élni, de ha el akarnám képzelni, akkor pont valami olyasmit képzelnék, mint ez a játék. Emberünk évek óta ki sem tette a lábát a lakásból, aminek az egyik szobájában brutálisan megölték a szüleit. A mocskos, undorító lakás tele van lommal és szeméttel, a falakon pedig csótányok mászkálnak.
Emberünk messzebbről abszolút meg van győződve róla, hogy ezek nem igazi csótányok, csak pici robotok, amelyek őt figyelik minden pillanatban. De nem csak őt figyelik meg mások, ő is megfigyeli (ne szépítsünk, kukkolja) a szomszéd lányokat, hol a zuhany alatt, hol a nappaliban. De ami toronymagasan a legrosszabb az egészben, azok a hangok, amelyek folyamatosan, az első perctől a legutolsóig ott duruzsolnak a fülünkben. Elmondani nem lehet, mennyire idegőrlő a gonosz sustorgásuk, még csak nem is számít, hogy mit mondanak (sose jót), csak az, ahogy teszik, már elég a sárga cédulához.
A játékmenet nem sokat javít a helyzeten. Rettentő esetlen az irányítás, minden tereptárgyba beakadunk, a bútorokkal való interakció pedig tökéletesen értelmetlen és felesleges. Karakterünk mozgása olyan, mintha három-négy üveg vodka után lennénk, már-már bele is lehet szédülni. És akkor ott vannak a feladatok, amelyek hol működnek, hol nem. Már a játék legelején, amikor a lakáskulcsot és a gyógyszerreceptet kellett megtalálni, keresztbe tett a játék azzal, hogy utóbbi nem volt sehol. Később újra próbálkozva érdekes módon egyből meglett. És ez csak egy a hihetetlenül primitív és bosszantó hibák tömegéből. Van ám a játékban harcrendszer is, méghozzá ökölharc-rendszer. Túl sok szót nem érdemes rá fecsérelni, ötletnek jó, kivitelezésnek rossz.
A grafika? Mondjuk, hogy pont passzol a hangulathoz, a játékmenethez és úgy általában az egész játékhoz: pocsék. Cserébe instabil és rosszul optimalizált a játék. Beállításoktól függetlenül is képes a legindokolatlanabb helyzetekben szaggatni. Mintha a játékot sosem QA-zték volna a premier előtt. A hangok végül is rendben vannak, már az is pozitívum, hogy van narráció és párbeszédek. Itt megjegyzendő két jó dolog: a játékban van magyar felirat, illetve a TV-ben már-már jobb a műsor, mint maga a játék.
Ha van játék, amit messze kerüljön el mindenki, aki nem akarja magát büntetni valamiért, akkor az a Paranoid. Nem egy teljes árú alkotás, de még így is magasan túl van árazva ahhoz képest, amilyen színvonalat nyújt. Ezt egyébként a Steam-felhasználók véleménye is tükrözi a 33%-os tetszési index formájában. Nem is pazarolnék több szót rá. Nem éri meg.
