Azon tűnődöm e sorok írásakor, hogy mennyire könnyű vagy nehéz manapság egyedül megalkotni egy egész játékot. A hőskorban, elsősorban ZX Spectrumra és Commodore 64-re relatíve sok egy-két fős társaság tudott sikeres játékokat alkotni (az első Dizzy és az eredeti Elite jut hirtelen az eszembe), illetve a Steam és az indie játékok felemelkedésekor lehetett még kitűnni olyan játékokkal, mint a Braid vagy a Spelunky (vagy akár a Minecraft). Manapság a fejlesztőeszközök széles tárháza áll a rendelkezésünkre ingyen, a megjelenést is egyszerű elintézni – de pont emiatt nagyon nagy lett a konkurencia, zsúfolt a piac, nehéz kitűnni. A Children of the Sun is egy ilyen egyemberes projekt, és eléggé felkapta a média – vajon mennyire megérdemelten?
A történet során egy telekinetikus képességgel bíró leányzót irányítunk, aki bosszút akar állni apja halála miatt a Nap Gyermekei szektán. Ehhez van egy puskája egyetlen golyóval – nekünk meg az a feladatunk, hogy az egyes pályákon ezzel az egy golyóval megöljük az összes célpontot. Kezdetben minden találat után módosíthatunk csak a röppályán, később már menet közben is tudjuk irányítani a lövedéket, hogy aztán a keményebb ellenfelek (páncél, pajzs, pszichikus erők) több kihívást jelentsenek.
Minden pályán adott, hogy a lövés előtt körbejárjuk a terepet a peremen és megjelöljük célpontjainkat (hogy összesen mennyi van, azt a jobb felső sarokban látjuk). Érdekes, nem mondom, de... Sok kihívás sajnos nincs benne. Pici próbálgatással elég hamar meg lehet oldani a legtöbb pályát, és még abban sincs kihívás, hogy a terep felmérésekor milyen sebességgel rohanunk vagy osonunk, nem szúrnak ki ezek a bambák. Mondjuk a pályavégi pontszámunk függ attól, milyen testrészt találtunk el, milyen gyorsan pattogtunk végig a célpontokon, milyen környezeti elemeket használtunk és így tovább – de ez picit sekélyes.
A grafika inkább egyedi és stílusos, semmint szép – és persze megértem, ha valakinek nem tetszik. Szerintem hangulatos, bár a sárga ellenfelek a világító szemekkel kissé bizarrak nekem is. Minden találat persze túlzásba vitt vérfürdőt produkál, ilyenkor még vöröses-lilás színbe borul a képi világ is egy rövid időre... A szint teljesítése után megnézhetjük, milyen pályagörbét írt le a golyó, amit akár el is menthetünk magunknak. A hangok erősen minimalista jellegűek, inkább a zene az, ami dominál – kellően komor és nyomasztó, tökéletesen passzol a játék vizualitásához és hangulatához.
Kipróbálni mindenképp érdemes a Children of the Sunt – szerencsére Steamen van demó is –, ajánlani viszont már nehezebb. Rövid, könnyű – viszont ha az elején megfog, utána nehéz elengedni. De ha az első két pálya után nem látsz benne fantáziát, akkor nem érdemes erőltetni. Valahol értem, miért értékelik olyan sokan ennyire pozitívan, de igazság szerint egy emberes projekt ide vagy oda, ebben azért lehetett volna több is. De igazság szerint így se rossz – emellett egyetlen fejlesztő első játékának egész jó próbálkozás.
