A Hazelight Studios története nem is nyúlik olyan nagyon régre vissza, hiszen valójában alig bő egy évtizeddel ezelőtt, 2014-ben alapították. Sokak emlékezetében úgy él, mint a stúdió, amely először a Brothers: A Tale of Two Sons című, egyébként remek fantasy játékot készítette, de ez nem teljesen fedi a valóságot. Az a játék még a Starbreeze stúdiójában kelt életre, de tény, hogy az a Josef Fares volt a rendezője, aki nem sokkal később megalapította a Hazelight Studiost. Utóbbival aztán gyorsan megtalálta, mi az, amiben a legjobbak, és immár harmadik játékukban sütik el.
Ez természetesen a kooperatív játékmód, amely először a 2018-as A Way Outban mutatta meg magát élesben, majd a 2021-es It Takes Two csiszolta tovább. E két játékot kizárólag kooperatív módban lehetett játszani, hiszen nemcsak a történetet, de a játékmenetet és az irányítást is ennek rendelték alá. Oké, láttunk már olyat, amikor valaki az egyik kontrollert a kezével, a másikat pedig a lábával irányította, de azért még mindig nem ez az igazán fun, hanem egy barátunkkal vagy családtagunkkal átélni a kalandokat. A stúdió a tavalyi gamescomon jelentette be, hogy harmadik játékuk is ezt a sémát fogja követni, a Split Fiction pedig a két korábbinál még nagyobb lett.
Míg az A Way Out egy abszolút földhözragadt, börtönből szökős sztori volt, addig az It Takes Two már sokkal több fantasy és meseszerű elemet alkalmazott. A Split Fiction pedig még egyet csavar ezen. A történet egy kutatólaborban kezdődik, ahová azért hívtak meg fél tucat írót, hogy bemutassák nekik egy különleges gép képességeit. E gépbe beülve, igazából egy antigravitációs gömbben lebegve, az író a saját fantáziájából felépített világokba csöppen, és élesben élheti át ott a kalandokat. Az írók között ott van Mio és Zoe is, akik itt találkoznak először, és már a liftben egyértelművé válik, hogy nem nagyon vannak egy hullámhosszon. Mio eléggé magának való figura, míg Zoe tipikusan az a valaki, aki köszön és nevet ad minden szembejövő pillangónak. A dolgok ott kezdenek összekuszálódni, amikor ők ketten egy baleset miatt nem külön, hanem közösen kerülnek be egy ilyen antigravitációs gömbbe, a rendszer pedig összemossa kettejük fantáziáját.
Mio zord és rideg sci-fi világokat teremt, amelyekben hol hatalmas gépek, hol a rendvédelmi szervek, de valami garantáltan mindig az ember nyomában van. Ezzel szemben Zoe virágzó mesevilágokat álmodott meg, ahol sárkányokkal, orkokkal és más fantázialényekkel találkozik az ember. Mivel a gép mindkettejük fantáziáját feldolgozza, így hol egyik, hol pedig a másik világba csöppennek közösen. A céljuk pedig nem is lehet más, mint valahogy kiutat találni ebből a virtuális térből, amihez a rendszer hibáit próbálják meg kihasználni. Igen ám, csakhogy a gép megálmodója maga a megtestesült klisé, aki bármi áron meg akarja óvni busás jövedelemmel kecsegtető masináját, ehhez pedig semmi és senki sem szent, bármi és bárki feláldozható. Kiváltképp Mio és Zoe.
A játékra az első perctől az utolsóig a kettősség jellemző. Nemcsak abban, hogy hol fantasy, hol pedig sci-fi környezetben ugrabugrálunk, hanem abban is, hogy a hangulat és a színvonal is eléggé felemás. Oké, ez a része abszolút szubjektív, de nekem valahogy eleinte nagyon nem állt össze, hogy mit is tudnék szeretni ebben a játékban. A két főhős, akiket mintha a kiöregedett t.A.T.u-ról mintáztak volna, eleinte a legkevésbé sem szimpatikus, folyamatosan megy a nyafogás és egymás világának köpködése. És e világok valóban finoman szólva sem túl sziporkázóak. Nem kicsit volt olyan érzésem a teszt során, mintha a pályákat MI-vel rakatták volna össze. Nagyon egyedit sem mutatott fel a játékmenet: csőpályákon menekülés valami vagy valaki elől, platformok közti ugrálás, cölöpökön felmászás, csúszdázás és hasonlók. Szinte mindegy is volt, hogy ezt egy űrhajón vagy egy gombafaluban tesszük.
A kettősség jegyében aztán a játék valahol a negyedik fejezet környékén mintha kezdett volna magára találni. Már picit korábban is voltak jelei annak, hogy azért a készítők kreativitása még nem veszett el. A fő fejezetekben szinte mindig vannak mellékküldetések, amelyek mindig egy átellenes világban játszódnak. Az egyik ilyenben például két disznóként indulunk, majd a pálya végére
virslivé válunk egy hot dogban.
De van olyan mellékküldetés is, ahol ceruzával papírra rajzolt világba kerülünk, megint máshol két fogat alakítunk egy cukorkavilágban. Megjegyzem, utóbbi vége a robotfogorvossal garantáltan rémálmokat kelt még a felnőttekben is. Az nagyon kilógott a játék egyébként cukiskodó stílusából...Ahogy haladunk előre a történetben, Mio és Zoe is egyre jobban összerázódik, ami persze tök klisés. Mi is egyre többet megtudunk a magánéletükről, zűrjeikről, sötét vagy épp szomorú titkaikról. Más kérdés, hogy ezek mind-mind agyonhasznált sablonok, amikkel milliószor találkoztunk már filmekben, könyvekben, játékokban. E téren nem brillírozott szerintem az írói csapat, ugyanakkor játékmenet terén szép kis fejlődésen megy át a játék. Az eleinte sablonos elemeket egyre több érdekesség váltja fel. Rengeteg érdekes ügyességi szakasz van, a játék hol TPS, hol side scroller nézetben mutatja hőseinket. Van, hogy két golyót alakítunk, amelyekből az egyik alakot váltva repülni vagy csónakázni tud, a másik pedig mágnesesen tapadni. Máskor varázslóként főzeteket készíthetünk vagy csigák hátán lovagolhatunk (csigagolhatunk?!), megint máskor egy majommal kelünk táncversenyre. Egy egész fejezet szól a sárkányokról, akik eleinte beférnek a hátizsákunkba, végül azonban a hátukon lovagolva ölünk meg egy még nagyobbat. Sőt, van flipper is, ahol egyikünk a golyót, a másik a karokat irányítja. Szóval tény, hogy a készítők a lehető legtöbb különféle játékmechanikát igyekeztek belezsúfolni a nyolc fejezetbe, ami abszolút megsüvegelendő teljesítmény.
A Split Fiction látványvilágát lehet szeretni, mert csúnyának épp nem csúnya. De sajnos ez is olyan érzést keltett sokszor, mintha az MI rakta volna össze. A pályák túl élettelenek és néha lélektelenek is, a szereplők kinézete teljesen generic. NPC-ből egy kézen meg lehet számolni, mennyivel találkozunk az egész játékban, de ők sem túl emlékezetesek. Az effektek persze szépek, és akadnak kifejezetten epikusnak szánt, de csak részben működő jelenetek is. Cserébe a játék PlayStation 5-ön csak nagyon-nagyon ritkán röccent meg, végig nagyon szép és stabil teljesítményt hozott, e téren nincs ok panaszra.
Sajnos a teszt során a kényelmesnél többször futottunk bele grafikai hibákba, de ilyen a játékmenet és a kamerakezelés terén is akad. Volt olyan, amikor a rossz kameraszög miatt saját magamtól nem láttam, merre kéne haladnom, máskor pedig mintha a gomblenyomásokat nem lett volna hajlandó érzékelni a játék. Itt még megemlíthető, hogy néha a játék egyáltalán nem intuitív, előfordult, hogy percekig csak néztünk, hogy mi a bánatot kellene csinálni, mire teljesen véletlenül rájöttünk.
Ezek bosszantó, de azért a játékélményt csak minimálisan rongáló hibák, amelyeket ráadásul könnyen lehet javítani egy-két frissítés formájában. Nem ezek miatt vagyok most gondban a Split Fiction kapcsán. Hanem azért, mert a már említett kettősség bennem is megvan. Egyfelől a teszt első felében kis túlzással nyűg volt játszani vele, mert unalmas volt és klisés. Másfelől viszont a második felére egészen kikupálódott a játék. Éppen ezért nehéz megmondani, hogy akkor a Split Fiction most jó játék lett vagy rossz. Állítsuk mérlegre a stúdió korábbi játékaival? Nem lenne fair és nem is segítene. Az ugyanis tény, hogy a Split Fiction nagyobb és több azoknál, itt aztán tényleg csurig pakolták játékmechanikákkal az egészet, hosszabb a sztori is. Cserébe az összhatás már messze nem annyira meghatározó, mint nekem az A Way Out volt, másoknak pedig az It Takes Two. Szóval nehéz ügy. Talán az a legjobb, ha azt mondom: nem való mindenkinek. Ugyanakkor itt is opció, hogy egy párosból csak az egyik játékos vásárolja meg, a másikat pedig meghívhatja közös játékra. Ráadásul ez crossplay is működni fog, szóval a platform sem lehet akadály. És ketten összedobva máris nem 50, csak 25 euró a játék, annyit meg azért bőven megéri kiadni rá.
