„Tagadd meg franchise-od, neved hajítsd el”, és talán még lehetnénk barátok is. Egyik legfőbb problémám ugyanis aktuális tesztalanyommal, hogy több mint egy évtizednyi kínos hallgatás után végül megörökölte a szebb napokat látott Painkiller nevet. De ne szaladjunk még ennyire előre, vegyük előbb kicsit át, pontosan hogy is jutottunk el ide.
Régi motorosok még emlékezhetnek rá, hogy a 2000-es évek elején az FPS-ek mezőnyét lényegében leuralták a filmszerű játékélményre és történetre fókuszáló egyjátékos, illetve a többjátékos-orientált címek. A klasszikus, az előző évtizedet idéző lövöldözős játékok stílusa, mint a DOOM, a Duke Nukem 3D, a Rise of the Triad vagy a Quake a nagyobb kiadóknál és fejlesztőcsapatoknál egyszerűen kiment a divatból. Így amikor előbb 2001-től a horvát Croteam kihozta az első Serious Sam részeket, majd a lengyel People Can Fly 2004-ben az első Painkillert, azok olyanok voltak a régi rajongók számára, mint falat kenyér éhínség idején. Pár mondatban összefoglalható történet, látványos fegyverek és pályák, hordákban támadó, kreatív külsővel megálmodott ellenfelek, illetve epikus bossok – egyszerű alapanyagok, ez a két széria mégis olyan jól dolgozott velük, hogy évtizeden át futó sikerré nőtték ki magukat.
Ám míg a Croteam a mai napig megőrizte és irányítja Komoly Samu jogait (igaz, 2020 óta a Devolver Digital tulajdonaként), addig a mennyek szolgálatába állt bérgyilkos szériája sajnos nem volt ennyire szerencsés. Az első kiegészítőt (Battle out of Hell) követően a People Can Fly lekerült a projektről (hogy aztán az Epic Gamesszel vállvetve a Gears of War sorozaton dolgozhassanak, majd tető alá hozzák a Bulletstormot) a Painkiller pedig minden újabb felvonásával, kiegészítőjével veszített a színvonalából. Az Overdose címre keresztelt, még hellyel-közzel szerethető stand-alone darabot követően lelkes moddercsapatok kapták a nem túl megtiszteltető feladatot, hogy kiforratlan alkotásaikkal újabb és újabb rókabőröket húzzanak le a szériáról a kiadó számára – amely még így is csődbe ment a 2010-es évek elejére, a Painkiller jogai pedig a Nordic Gamesnél landoltak.
Utóbbi 2012-ben Hell & Damnation alcímmel készíttetett egy HD remastert az eredeti játékból és a Battle out of Hellből, amelyet még teszteltem is a PlayDome-ra, és egészen jól sikerült – leszámítva talán azt, hogy több klasszikus pálya eredetileg kimaradt a csomagból, majd fizetős DLC-ként vált külön megvásárolhatóvá, sok esetben nem feltétlenül előnyös módosításokkal. Majd megindult a várakozás, időről időre felröppentek a pletykák, hogy készülni fog egy folytatás, amely folytatja a Hell & Damnation cliffhangerét. Ám az évek évtizeddé akkumulálódtak, és pletykáknál többet még mindig nem kaptunk, miközben a háttérben kiadóváltások és -felvásárlások során vándoroltak a jogok is. Ezalatt nemcsak számos széria tért vissza az addig szinte csak a Painkiller és a Serious Sam által képviselt játékstílushoz – mint a DOOM és a Shadow Warrior –, de kialakult a boomer shooter műfaj is. Mindezek mellett erősen kérdésessé kezdett válni, hogy vajon mit nyújthat ezekhez képest az új Painkiller, ha egyáltalán elkészül valaha.
Végül a fejlesztést végző Amshar Studios (amelynek az izometrikus RPG Gamedecen kívül csupán más fejlesztőknél végzett bedolgozás kötődött eddig a nevéhez), vélhetően az új kiadó 3D Realms támogatásával/utasítására egy nem túl elegáns huszárvágással oldotta meg ezt a dilemmát. Az alapkoncepciót, néhány fegyvert és hangeffektet, valamint a perköket biztosító tarot kártyák rendszerének egy erősen egyszerűsített változatát leszámítva lényegében kukázott mindent, ami a széria ismérve volt, helyüket pedig kipótolta egy, az újabb DOOM részek által inspirált kooperatív multiplayer lövölde elemeivel, a Darktide/Vermintide/World War Z/Space Marine 2 medrében.
A purgatóriumba került négy karakter – amelyek mindössze valamely alaptulajdonságukban, például sebzés, életerő stb. különböznek egymástól – egyikét irányítva indulhatunk különböző raidekre, hogy az arkangyal Metatron utasítására démoni hordák és nefilimek irtásával véget vessünk az elkanászodott Azazel ármánykodásainak. A játék jelenleg kilenc raidet kínál, három zónára elosztva, amelyek közül induláskor minden zóna első bevetése áll rendelkezésre (sorrendjük így tetszőleges), a többit pedig sorban tudjuk megnyitni. A zóna harmadik, utolsó raidje pedig minden esetben egy combosabb főellenféllel zárul.
Az egyes raidek között bázisunkon elkölthetjük a megszerzett jutalmakat, név szerint az aranyat és az ősi lelkeket. Ezekből egyrészt megnyithatunk új fegyvereket, illetve ha teljesítettük az azokhoz társított „mastery” kihívásokat a raidek során, új perköket és alternatív tüzelési módokat is vehetünk számukra. A pisztoly például mini rakétavetőként funkcionálhat, a karóvetőt képessé tehetjük, hogy vagy hármasával szórja az áldást, vagy átüsse a páncélokat.
Ezek mellett menedzselhetjük a tarot kártyákat is, amelyeket random nyitogathatunk meg egy arannyal beindítható sorsolás során. Egy küldetésre kettőt vihetünk magunkkal, amelyek kizárólagosan passzív képességeket, például magasabb sebzést, gyors energiaregenerációt a fegyverek alternatív tüzelési módjaihoz, több aranyat és egyéb finomságokat tehetnek elérhetővé. Ám a kártyák az egyes raideket követően „megégnek”, és felfrissítésük, megújításuk vagy ősi lelkek elköltésével történhet, vagy úgy, ha újra kihúzzuk őket a lottón (aminek révén képesek lehetünk egyébként egyes lapokat erősíteni is).
A raidek során arénák egymást követő sorozatát kell teljesítenünk, vagy két játékostársunkkal, vagy két közepesen kompetens bottal, amelyekben hol csak egy megadott ideig bírnunk kell a hullámokban érkező ellenfelek tömegét, hol különböző tárgyakat kell A-ból B-be eljuttatnunk. A különböző mezei töltelékellenfelek mellett utunkat keresztezheti összesen öt különböző, combosabb démon is, az adott raid nehézségi szintjétől függő gyakorisággal és számosságban. Egyszerre csak két fegyver lehet nálunk, egy a raid során felvehető, elhasználható tárgy (életerőital, lőszercsomag stb.), illetve a forgópengés Painkiller. Ennek normál használatával a DOOM láncfűrészéhez hasonlóan a lőszerünket pótolhatjuk, viszonylag gyorsan feltöltődő kivégzőmozdulatával pedig a már említett energiát az alternatív tüzelésekhez.
Az arénák teljesítésének kulcsa jellemzően a mobilitás, falon futással, besiklással, fél arénát átszelő vonóhorgos ugrásokkal, közöttük pedig hol kisebb oltároknál regenerálhatjuk készleteinket, hol rejtett kincsek felfedezésével növelhetjük a raid végi lootot. A kilenc raiden túl a játékba került még egy roguelite mód is, Rogue Angel néven, amelyben különböző kisebb arénák véletlenszerű sorát követően (mindegyik végén valamilyen esélyeinket növelő bónusszal) a három főellenfél egyikével kell összecsapnunk. Az itt szerzett jutalmak nem vihetőek át a raidekre, az összegyűjtött arany és ősi lelkek azonban igen, így könnyebben oldhatunk fel új játékszereket – vagy ha azok már mind megvannak, akkor skineket fegyvereink és karaktereink számára.
A játék prezentációja kellemes, bár semmi újat nem mutat a nap alatt, és közelében sincs annak az egyediségnek, amivel az eredeti Painkiller rendelkezett ilyen téren. Technikailag is rendben van, nem tapasztaltam teljesítményeséseket, a gépigény nagyon baráti, a multiplayer és a crossplay stabilitását azonban már bajosan tudtam csak tesztelni, ugyanis egyszer sem sikerült belátható időn belül a matchmaking – annak ellenére, hogy a megjelenés óta még két hét sem telt el, a SteamCharts szerint az egyidejű játékosok száma a platformon már nem éri el a 100-at. És ez valahol érthető: a kilenc küldetés édeskevés, a feloldható fegyverekkel és perkökkel együtt is durván 10 órára elegendő csak a tartalom. A Rogue Angel mód, mivel semmilyen érdemleges extra megnyitható elemet nem kínál, szinte csak időhúzásnak, „end game pótléknak” érződik. A történet pedig befejezetlen, mintha a készítők teljesen biztosak lettek volna abban, hogy majd lesz lehetőségük x DLC-n, vagy akár folytatásokon keresztül kikerekíteni azt.
Az új Painkiller eldobott lényegében mindent, ami miatt az eredetit szerettük, a helyét pedig generikus, már szinte klisés elemekkel pótolta – abból is épp csak annyival, hogy egy stabil, legalább 10 órára elegendő móka kerekedjen a végeredményből. Lekötött ugyan, és időnként kifejezetten jól szórakoztam vele, de ez 2025-ben édeskevés, és kiábrándítóan gyenge utód egy olyan klasszikus, ikonikus franchise-hoz, mint a Painkiller, amelyhez megkockáztatom, még a bevezetőben említett, rajongói modokból összetákolt, kései kiegészítők is hűbbek voltak, mint ez a reboot.
A helyzet az, hogy nem tudom, kinek is ajánlhatnám ezt az új Painkillert. Ideig-óráig szórakoztató, ám teljes áron a 40 euró ennyi tartalomért iszonyatosan sok, főleg úgy, hogy ha az ember nem hoz magával barátokat, akkor nem valószínű, hogy a többjátékos aspektus szóba jöhet egyáltalán. A régi Painkiller-sorozat részeként pedig értékelhetetlen. Egy részem még mindig várja a régi sztori lezárását, egy másik részem kezdi lassan elfogadni, hogy annak a sorozatnak ezzel hivatalosan is vége van, az örökségét pedig immár más fejlesztők, más címek alatt vitték és viszik tovább.
