El se hiszem, de végre megjelent. Mit megjelent? Még a stáblista is legördült. Ami mellől pedig igen jó érzésekkel tápászkodtam fel. Aki olvasta jó két hónapja az előzetesünket a Replacedről (vagy képben van), az pontosan tudja, miért írom ezt. Nem kezdeném el megint azt a litániát a fejlesztés körüli nehézségekről, de dióhéjban összegezve: hét évnyi várakozás teljesült most be, amivel olyan illusztris társaságba sikerült belépni, mint a Duke Nukem Forever, a(z eredeti) Prey, vagy a The Last Guardian – már ami a leghosszabb fejlesztési időket illeti.
A demó óta ráadásul sikerült tovább nyújtani a rétestésztát, ugyanis a projekt még egy, utolsó csúszást is elszenvedett, de ez már tényleg csak plusz egy hónapot jelentett, hogy végül április közepén, a legnagyobb megjelenési tumultusba megérkezzen végre. Továbbá a készültségi fok az utolsó pillanatokig sem volt tuti, így eleve későn kaptuk meg mi is a tesztpéldányt, s mivel csak pár nap előnyt jelentett volna, én magam is a hivatalos megjelenéskor kezdtem a kalandba, mert a day 1 patch-csel még komoly javítások érkeztek, amelyek hiányában nem akartam belevágni.
Szerencsére a minőségi problémáktól való félelmem alaptalannak bizonyult, és így a 14–15 órás végigjátszásom (persze a neten akadnak 7–8 órás sietős változatok, de aki szeret szétnézni mindenhol, az ilyesmire készüljön) után azt tudom mondani, hogy nemcsak jelentős, de kisebb problémáim sem akadtak. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy végül nem Steam Decken vágtam bele a kalandba (habár azt hallottam, hogy ügyesen optimalizáltak ott is), s nem is Xboxon, mert a nálam vendégeskedő izmos PC-n volt a legszebb a látvány. Márpedig ez a játék megérdemli, hogy a legjobb minőségben toljuk, még ha furán is hathat mindez egy alapvetően nagyon is pixelgrafikus stuffal kapcsolatban.
Márpedig a Blade Runnert és Flashbacket egyszerre megidéző játék (a filmet hangulatban, a játékot meg főleg stílusban) gyönyörűen fest azoknak, akik vevők az öklömnyi kis négyzetekből megalkott látványra. Elég csak a képekre vagy a trailerekre lesnie annak, aki még nem ismeri a Replacedet, hogy átjöjjön – rengeteg modern megoldással, fény-árnyék hatásokkal turbózták fel a készítők a képernyőn alapvetően 2,5D-ben látottakat, ami szinte minden helyszínt külön műalkotássá emel (nem győztem kattingatni a screenshotokat). Egyedül az alul-felül látható fekete csík miatt húztam a számat (mert szélesvásznú képernyőn minek még extra mozis hatás?), de betudtam művészeti döntésnek (ha meg rosszmájú akarok lenni, akkor lehet, hogy a performance gondok egy részét orvosolták így, mint anno a The Order: 1886-nál – ott is nehéz volt ezt eldönteni).
A sztori így kibontva már sokkal több értelmet nyer az elejétől kezdve, de azt kell mondanom, hogy nem volt rossz húzás a titokzatoskodás a demónál. Nem is nagyon szeretnék hát sokkal többet elárulni, mint az előzetes cikkben, pont azért, hogy mindenki a játékból ismerje meg a történéseket. Icipicit sablonos (nehéz már olyat alkotni, amit még senki sem), de izgalmas cyberpunk kalandot kapunk, amely a mesterséges intelligencia körül forog, és megannyi morális kérdést is felvet, mely elgondolkodásra késztet.
Warren Marsh munkamániás tudóst alakítjuk – legalábbis testben, mert valójában beléköltözik az általa alkotott MI, vagyis R.E.A.C.H. A kényszer szülte helyzetet megoldandó, a hatóságok elől való állandó menekülések közepette próbálja Reach elérni, hogy ismét különváljanak, közben pedig megélhetjük azt is, ahogy az MI rácsodálkozik a világra (folyamatosan üzeneteket küld Warrennek, de mindez egyoldalú számunkra, kb. mint Cooper ügynök Diane-nek címzett diktafon felvételei a Twin Peaksben).
A kaland során remekül kidolgozott mellékszereplők várnak ránk, élükön a demóból már ismerős, vagány Tempesttel. Kát, hogy (valószínűleg anyagi okokból) szinkron nincs a játékban, mert egy-egy jól eltalált karakterhang nagyon sokat adott volna a teljes élményhez. Marad tehát az olvasás, már csak azért is, mert a fősodor mellett a sztori egésze a különféle megtalált dokumentumokból, levelekből áll össze. Azt kell mondjam, elég jól felépítették a Sad Cat Studiósnál a világot, az viszont rajtunk áll, mennyire mélyedünk el benne. Ugyanúgy, ahogy a mellékküldetések esetében is. Ezeket (is) érdemes azonban letolni, mert olyan extrákat kaphatunk, mint az életerőnk növekedése, vagy több gyógyítási lehetőség, amelyek a harcoknál jönnek majd jól.
A remekül felépített platformerrészeket ugyanis meglehetősen sok küzdelem, verekedés szabdalja fel, amely az egyetlen olyan szegmense a játéknak, ahol picikét lehet panaszkodni. Alapvetően jól ki van találva a rendszer, minden ellenfélnek megvan az ellenszere (dodge, ellentámadás, páncél lebontása), a gond inkább abból adódik, hogy egyre többen és többen törnek ránk, s egy idő után egész egyszerűen nem marad hely mindent lereagálni. Lőfegyverünk továbbra is csak egyetlen lövés erejéig van (mint a demóban), s jól bevitt ütésekkel tölthetjük fel azt (illetve közben nem szabad találatot elszenvednünk). Később kapunk még egy sokkhullám opciót, amivel legyengíthetünk mindenkit egyszerre, de ennek elég hosszú a cooldownja (rendszerint több, mint maga a küzdelem).
Amiről még érdemes beszélni, azok a különféle logikai, ügyességi feladatok. Phoenix Station kisvárosában (ami a küldetések közötti visszatérési pont) van például egy játékterem, ahol egy lelkes kishölgy különféle arcade automatákat állít helyre. Jó ezeket a zseniálisnak nem mondható, de hangulatos pixeljátékokat tolni kikapcsolódás gyanánt, de több kisebb puzzle is tarkítja utunkat egyébként is. Illetve a játék második felében már aktívan fogunk hekkerkedni is, ami tulajdonképpen önmaga is egy párosító játék voltaképpen.
Összességében szerintem simán egy modern klasszikus született a Replaceddel, ami noha nem minden ízében tökéletes, a stílus kedvelői viszont elégedetten csettinthetnek. Aki nagyon cyberpunk világot várt, neonfényes városokkal, az lehet, hogy csalódni fog, mert a sztori java része lepukkant sikátorokban, elhagyatott kertvárosokban, csatornákban, gyárépületekben játszódik. De azért kapunk az urbánus életérzésből is bőven, az egyik szekció például, amely fehéres háztetőkön, felszálló galambok közt játszódik, valószínűleg tisztelgés az endless runner Canabalt irányába – még erre is futotta a srácoknak. Részemről alig várom, hogy újra elkápráztatssanak minket és őszintén remélem, hogy arra már nem kell majd ilyen sokat várni.
