Heavy Rain: The Origami Killer (PS3) (Konzol cikk)

Végre sikerült megszereznem ez a gyöngyszemet, és néhány óra játék után azt kell mondanom, a Quantic Dream lazán átvitte azt a nagyon magasan levő lécet, amit saját maga tett fel a Fahrenheit elkészítésével, amelyik játék egyébként ma mapig a legnagyobb kedvenceim közé tartozik.
Már a megjelenés előtt hangoztatták a készítők, hogy valódi érzelmeket szeretnének közvetíteni, illetve kiváltani a játékosokból, ez maradéktalanul sikerült is. Szorongás, félelem, depresszió, magány, kétségbeesés, ezek azok az érzések, amelyek a játék közben szépen lassan rátelepszenek a játékosra is. Ehhez még hozzájárul a nyomasztó képi világ is a - címnek megfelelően - szinte állandóan szakadó esővel. Talán éppen ezért nevezhető rétegjátéknak is a Heavy Rain, mert nem biztos, hogy ezt a depresszív hangulatot mindenki úgy el tudja viselni, hogy közben mégis szórakoztató maradjon számára a játék. Valószínűleg ezen múlik, hogy valaki az első benyomások után be sem rakja többet a gépbe a lemezt, vagy szinte szünet nélkül halad végig a történeten (ha megteheti). A történeten, amelyik számtalan elágazási pontot tartalmaz, ezáltal már a játék közben azon gondolkodik az ember, hogy az adott helyzetben másként döntve, vagy cselekedve, milyen irányt vettek volna az események. Az újrajátszhatóság itt tehát nem csak üres szólam, valóban van értelme, sőt szinte kötelező is.

A játék dobozán ott virít a 18+ jelzés is, amit ebben az esetben abszolút indokolt is, mert mind a történet, mind a mondanivaló, mind pedig a már említett – naturális elemeket sem nélkülöző – képi világ olyan, amit igazán csak érett fejjel lehet maximálisan befogadni. Aki szerint pedig a játékok vagy éppen egy konzol kizárólag debil tizenéves kockák szórakoztatásra való, az nyugodtan tegyen egy próbát a Heavy Rain-el, hátha megváltozik a véleménye.
A játék nagyon gyorsan megtanít arra, hogy figyelni kell minden apróságra, kezdve attól, hogy éppen mennyi az idő, vagy egy szereplő milyen ruhát viselt, mert eljön az a pont, amikor ezek az elsőre jelentéktelennek tűnő információk is nagy jelentőséggel bírhatnak. Persze ilyenkor lehet, hogy már késő, de ettől még az események haladnak tovább a maguk útján, csak éppen lehet, hogy az aktuális szereplő saját útja válik nehezebbé. De éppen ez a legjobb az egészben, mert maga az élet is ilyen.

Azt szokták mondani, hogy tökéletes játék nincs, így a Heavy Rain sem az. Az irányításon például még lehetett volna csiszolni, a kameranézet váltásokat sokszor nem könnyű lekövetni. A párbeszédrendszer esetében a szereplők körül keringő válaszlehetőségek sokszor zavaróan olvashatatlanok (főleg, ha az adott szereplő még messze is áll tőlünk), a köztük való választásra pedig sokszor nagyon kevés az idő, ezért hiba lehetősége is fennáll. Nyilván életszerű, hogy miközben pisztolyt szorítanak a fejünkhöz, nem gondolkodunk 10 percig, hogy milyen módon beszéljük le a fegyver másik végén állót a ravasz meghúzásáról, de véleményem szerint a Fahrenheit szintén időre menő rendszere valamivel jobb volt. A felvillanó gombok nyomogatása, illetve az analóg karokkal történő „rajzolás” viszont nagyon jól működik, megfelelő kihívást nyújt, sokszor még tovább növelve egy adott jelenet feszültségét.
Nemrég egyébként megjelent a játék Move Edition változata (illetve a sima változatok is erre módosultak egy patch segítségével). Bár különösebben nem érdekel a technológia (főleg ilyen áron), de a Heavy Rain esetében úgy érzem, van létjogosultsága ennek az irányítási módnak, sőt szinte erre lett kitalálva.

A Heavy Rain tehát szerintem egyértelműen a PS3 egyik legnagyobb húzócíme, amit a konzol birtokában vétek kihagyni mindenkinek, aki szereti az interaktív filmek műfaját, vagy hozzám hasonlóan nagy Fahrenheit rajongó. Egyébként pedig csessze meg mindenki, akinek köze volt ahhoz, hogy PS3 exkluzív legyen a játék, mert csak ezért – minden erénye ellenére – luxus gépet venni, bár azért szólnak még a gépvásárlás mellett további érvek is (Uncharted 1-2, Red Dead Redemption, Metal Gear Solid 4 stb.)