Ez volt 2016

A magam részéről egy szóval sem mondtam, hogy a család meghaladott "társadalmi intézmény" lenne és el kellene indulni egy laza képződmény felé (tehát nem mondtam, hogy nincs létjogosultsága), ahogy azt sem kérdőjeleztem meg, hogy az emberben, mint társas lényben megvan-e az igény továbbra is egy intim, hosszútávú kapcsolatra, mert ez nyilván megvan.

Csupán azt kérdőjeleztem meg, hogyha pl. a párkapcsolat működik is, de valójában egyiküknek sem lenne szüksége, igénye, csak pusztán valamiféle külső nyomására hatására cselekednek úgy, hogy gyereket vállalnak, akkor kérdőjelezzék meg a motivációkat.

Akkor meg pláne ne, amit a saját környezetemben is láttam már, hogy úgy vállaltak be kapcsolatmentő megoldásként még egy gyereket, hogy előtte pár héttel majdnem szétmentek, szétköltöztek.

Vagy úgy, hogy a lány az anyja nyomásra -milyen jó lenne a lányomnak egy gyerek, nekem meg már egy unoka, hangoztatta az anyja- valószínűleg nem szedte tovább a fogamzásgátlót, és meg is született a gyerkőc, úgy, hogy sráccal nem is voltak együtt sok ideje, pláne nem laktak együtt, csak nagy ritkán találkoztak hétvégente. Nem mondom, hogy pl. ez utóbbi, a kapcsolatuk nem fog működni hosszútávon, de részben ezek nem épp pozitív példák arra, hogy tudatosan vállalunk gyereket. Felelősségteljesen.

Egyébként abban igazad van, hogy sokan vannak, akik valójában vágynának rá, csak vagy karrier és vágyak, vagy önbizalomhiány okán nem vágnak bele a családalapításba. Ez is létező, sokakat érintő jelenség.

Lentebb pedig igazából egyikünk sem arról regélt, hogy olyannyira magányos farkasok szeretnénk lenni, szerintem inkább az élethelyzetünkről, az ahhoz való hozzáállásokról ejtettünk pár szót. Illetve, magam részéről, nem támadó jelleggel, de Barthezz önmaga által is elismert zavaros késztetései kapcsán írtam le pár gondolatsort, mert azért te talán azt te is elismerheted, hogy úgy nem érdemes beleugrani egy gyerekvállalásba.

Azonban továbbra is tartom, hogy mielőtt beleugrik bárki is, azért nem árt egy önvizsgálat, hogy mit is akar valójában, és ne pár év múlva böffenjen fel benne, hogy ezt így azért mégsem kéri. Ezt sem ítélem el, mert milliószor megtörténik, de elég sokszor a gyerek szív a legtöbbet e téren.

Tényleg teljesen másban nőttünk mi fel mint a szüleink ez nyilvánvaló, az élethelyzetek is teljesen más kihívások elé állítanak minket. Az a kérdés az, hogy az alapvető igényeink is ennyit változtak-e közben? Szerintem nem.

Én sokszor azt tapasztalom a környezetemben, hogy a családra, gyerekekre az igény ugyanúgy megvan, csak sokan nem mernek döntést hozni. A klasszikus eset, amikor keresztlánnyal, kutyával ilyen-olyan gyerekpótló cukisággal posztolgatnak a velem egykorú lányok. Ez szerintem pontosan azt bizonyítja, hogy az alapvető igény meglenne, csak van egy belső gát megtorpanás. Mert karriert kéne építeni, mert nem vagyok kész, mert még élni akarok stb. Ez az új világ elvárása, de azt mindenkinek saját magában kell eldöntenie, hogy hova akarja terelni az életét. Régen sem volt meg mindenkiben az igény a társra, családra, de megnézve a generációnkat itt jócskán lehet, hogy sokakban meglenne az igény csak nem mer lépni. Erre írtam ezt a túlgondolás, pszichologizálás dolgot. Illetve azt, hogy a nyomás nem csak a család, hanem a karrier, haverok-buli felé is megvan.

Hallottam róla, hogy vannak elméletek, mely szerint a klasszikus családok már idejétmúlt képződmények és a laza barátságok, közösségek felé mennek a dolgok. Én ebben nem hiszek. Illetve abban nem hiszek, hogy ez általánosan működőképes lehet. Én szerencsésnek érzem magam, mert van 2-3 olyan barátom, akikkel nagyon szoros kapcsolatot ápolok, bármikor számíthatunk egymásra, nem ivócimborák vagyunk. De elképzelhetetlen számomra, hogy pótolják a családom hosszú távon. Egyszerűen más igényeimet elégítik ki. És ez náluk is ugyanígy van.

Vannak a családomban ismerettségi körében 40-es, 50-es egyedülállók, egykori életművészek és még véletlen sem azt látom, hogy habzsolnák az életet, jobb lenne nekik, mint a családosoknak, gyerekeseknek. Az pl. elég sokkoló volt, amikor egyszer nálunk karácsonyozott egy ilyen 50-es nő. Kb. olyan volt mintha befogadtunk volna egy számkivetettet. Nem azt láttam, hogy ő a társadalmi nyomással szembemenve milyen fasza kis laza életet él, hanem azt, hogy egyedül van a világban, virágról-virágra száll és nem találja a helyét. Ez igen kevés embernek feküdhet évtizedeken keresztül.

Nem azt mondom, hogy mindenkinek be kell a klasszikus társadalmi normákba illeszkedni, csak abban kételkedem, hogy a korosztályomban hirtelen ennyi ember magányos farkas akarna lenni, mert felszabadult valami évezredes eddig kötelezőnek hitt szokásrend alól. Nem hiszem, hogy a szoros bizalmi kapcsolat két ember közt, az utódnemzés, gyereknevelés meghaladott dolgok lennének. Abszurd arra gondolni, hogy eltelt 50 év és az emberek egyik pillanatról a másikra az alapvető biológiai korlátaikat levetkőzték volna és ne lenne igényük intim, a barátságon túlmutató kapcsolatokra. Én legalábbis nem ezt látom.

A sok válás, hülyegyerek meg számomra arra bizonyíték, hogy mennyire nehezen tanul az ember, hogy ugyanazokat az elcseszett köröket futjuk le, mint az előző generációk. Megjegyzem, hogy hiába van 2017 még mindig léteznek lefejezések, háborúk robbantások. Akkor az emberiség mint olyan reménytelen és pusztítsuk el magunkat? Ez megint csak a tudatosság hiánya. Mert azt hiszem vitán felül kell, hogy álljon, hogy a gyerekekre azért mégis csak szükség van, ha fenn akarunk maradni, és erre úgy néz ki még mindig egy férfi és egy nő képes, illetve valami keretben fel kell nőniük, ami még mindig úgy néz ki, hogy a család lesz egy ideig.

Van igazság abban, amit írsz, felelősségvállalás hiánya, egyed döntések elodázása. Ez is jelen van és lehet egyeseknél. Valamikor tényleg csak üres kifogás, nem több, önáltatás, önigazolás keresése, mert a szüleink, és az ő szüleink sem voltak készen arra, hogy pontosan mi vár rájuk, viszont van egy óriási különbség. te is írod, hogy a dolgok a természetes medrükben jöttek, erről ír McCl@ne is, a világunk azonban átalakult, és amíg olyan zavaros félelemek/elgondolások jelennek meg, mint amiket Barthezz ír...végső mentsvárként örökbe fogadni egy kicsit idősebb gyereket, amolyan van gyerekvállalás, meg nem is, az már szerintem problémás, és szerintem ilyen esetben érdemes elgondolkodni.

Engem sem érdekelnek a válási statisztikák, nem eszerint tervezek előre semmit, azonban, és nem bántásképp, végső soron te is azzal fő érvvel élsz, hogy a családalapítás és a gyerekvállalás az emberi élet elkerülhetetlen része, még akkor is, ha elismered, vannak, akinek ez abszolút nem fekszik és nincs is igényük rá. Megkerülhetetlen, meg nem úszhatóként tekintesz rá, sőt nálad is megjelenik az öregkori magánytól, egyedülléttől, betegségek esetén ki törődik velemtől való félelem. Ezek épp olyan önigazolások egy öntés, életút elkerülhetetlenségére, mint amiket nekünk "rósz" fel, hogy "tromfoljuk" és támogatjuk egymást az önigazolásunkban (amiben szintén van igazság, ugyanakkor az is, hogy igazából elmondtuk, akárcsak te a saját szempontodat).

Igazából nincs különösebb bajom azzal sem, ha valaki úgy dönt, mert úgy érzi, hogy van egy olyan emberi életszakasz, mint a család vállalása, gyerekek, és a a többi, mert eleve volt a régi társadalmakban is életfelosztás, és mértének, mérvadónak tekintették. Mert néha, ahogy kezdtem a gondolatsort, valóban tévút, kifogás keresés.

Valahol, és szintén nem bántásképp, hisz írtad, nem keménykedni akarsz, de mégis az érződik a soraidból, hogy valamilyen módon az a véleményed, hogy egy érett, felnőtt embernek meg kell lépnie ezt, különben csak "éretlen", elköteleződni nem akaró egyének leszünk, szemben azzal, aki ezt a döntést meghozza. És ez, szerintem éppen ugyanúgy képlékeny definíció, nincs definiálva, mikor valaki az ellenkezőjét teszi.

Számomra, de lehet, hogy ez csak én "téves" életfelfogásom, nincs olyan, amit minden egyes ember életben ugyanúgy meg kell hozni, kötelezően, mert egyébként súlytalan maradsz. Döntések, élethelyzetek vannak, megtapasztalások, és az lesz a mércém, ha elkerül valami, szembe tudok-e nézni vele. Igaz, hogy én alakítom az életem, és el is tudok kerülni egyes tapasztalásokat, ez is benn van a pakliban, de a súlytalanság ott lesz mérvadó, ha már belekezdtem valamibe, amikor ténylegesen meg kell hozni egy olyan döntést, de elmenekülnék előle.

Addig azonban, a miénk és a tiéd is, játék a szavakkal, és önigazolás keresése a döntésünkre, hogy helyesen döntöttünk.

Ha már mindenki úgy egyetért én meg másképp gondolok a családalapításra . Szerintem az egész ügy túl van gondolva. Számtalanszor hallom ezt a nem vagyok kész dolgot. Néha anyagi, néha a felnőtté válás hiánya a "mentség" (definiálva ez nincsen mert nem is lehet, csak úgy rá van mondva) miközben meg egyszerűen a felelősségvállalás hiányzik az egész mögül. Természetes, hogy nagy a felelősség, nem egyszerű a döntés, de ezeken át kell lendülni. Nem lehet megúszni az embernek a súlyos döntéseket. Illetve lehet súlytalan életet élni, csak nem biztos hogy megéri. Nem keménykedni akarok csak én is megtapasztalom ezeket amiken átmentek és én arra jutottam, hogy az elszigetelődés, magyarázkodás, túlgondolás várakozás egy tévút. Számomra legalábbis az lenne.
Mindig is voltak emberek akiknek nem volt szükségük párkapcsolatra, családra, párra ebben önmagában nincs semmi új (erre volt pl. a szerzetesi, apácai papi hivatás régen). Az újdonság az (ami szerintem baromi félelmetes), hogy a családjuktól, értékektől kiszabadult fiatalok egyszerűen végig ki akarják élvezni az életüket, amíg lehet. Más kérdés, hogy ez mennyivel boldogabb mint egy ilyen-olyan házasság.
Az okok persze mindig megvannak, a válásokkal, a boldogtalan, hülye gyerekekből dunát lehet rekeszteni. De akkor ennyi erővel mondhatjuk azt is, hogy az átlagmagyar szétzabálja, cigizi, issza az életét és mivel én is magyar vagyok nálam is biztos ez lesz és akkor minek kellett megszületnem. A pesszimizmusra nagyon könnyű érveket találni. Ezek a statisztikák lószart sem jelentenek, ezeket a dolgokat minden ember saját maga dönti el. Engem teljesen hidegen hagynak. Mondom ezt úgy hogy a szüleim elváltak és különösebben idilli gyerekkorom sem volt. És? A többi már az én döntésem, ott a lehetőség tanulni a hibákból.

Elég jól elvolt a világ azelőtt is, hogy mindenkiből hatalmas pszichológus lett. Egyszerűen jöttek a feladatok a munka a család. Ebben természetesen sokszor benne volt rossz döntés, nem akarom idealizálni a dolgokat. Az itt a kérdés, hogy a baráti kör-meló éjszakáig, tök felesleges anyagi dolgok hajszolása meddig elégíti ki az embert. Ez alkat kérdése lehet, hogy valakit igen, engem például biztos nem. Ezt azért nem árt komolyan végiggondolnia az embernek.
Az, hogy a fb-on mit mennyire vesz komolyan az ember megint csak nagyrészt tudatosság kérdése (indirekt módon hatnak ezek, de jól lehet ezt irányítani). Amikor teszik ki az idilli képeket én most már csak azt látom az egészben, hogy hogy próbál manipulálni engem a kedves ismerős, még véletlen sem veszem komolyan vagy magamra a dolgot. Ha külső szemlélőként nézek a képekre, inkább szánalmat érzek, ahogy próbálnak hatást gyakorolni a környezetükre, a helyett hogy a valós kapcsolataikba fektetnék ezt az energiát.

Nem akarok senkit meggyőzni, természetesen ezek önálló döntések. De a külső nyomás nem csak a gyerekvállalás felé viheti az embert, hanem pont az ellenkezőjére is. A 30 körüli elköteleződni nem akaró, nem tudó korosztálynak nem nehéz kapaszkodókat találni arra, hogy miért nem érdemes családot alapítani. Pl. Ti is ebben erősítitek egymást. Ami egy ugyanolyan nyomás a másik oldalról, mint a cuki, tökéletes fb képek.

Végszónak annyit hogy félelmetes volt egy idős néni vergődését látni, akinek nem lehetett gyereke. A legrosszabb ellenségemnek sem kívánom hogy az ember öregkorára egyedül maradjon. A szülők idővel sajnos meghalnak, testvérektől eltávolodik az ember, és nem marad senki aki ott maradna. Mert a barátok sosem lesznek a családom.