Csajozás!!!:) - csajok és pasik

Persze
Igazából egyáltalán semmiféle boldogságot nem kell célnak kitűzni. Képzeld el, ha eléred az állandó, konstans boldogságot, akkor mi lesz? Megszűnik a boldogság fogalma, mert nem lesz nem-boldogság. Ahogy egy egész országot hozzászoktattak a lopáshoz, hiszen mindenki lop, így végülis nem lop senki.
Olyasmi ez, mint az oldalemelés edzésen: kezedben van a súly, könyökben enyhén behajtva, és emelsz. De ha jól akarod csinálni, nem a súlyt próbálod emelni, hanem a könyöködet, így hatékony a gyakorlat. Ha a céljaidat hajtod, és eléred, akkor az boldogságot fog okozni. De valahol tehermentesít téged, ha a boldogság nem maga a cél, hanem a siker következménye.

Az életben a boldog pillanatok azért annyira értékesek, mert körülveszi őket egy csomó középszerű, vagy kimondottan szar dolog. Ha folyamatosan bombázzuk magunkat élményekkel, és mesterségesen állandóan magasabb boldogságszinteket célzunk be, akkor ez a természetes egyensúly fel fog borulni, és minden negatív pillanat sokszoros erővel hat majd. Ne a boldogság legyen a cél, csak ennyi a lényeg szerintem. Az életünk egyensúlyra törekszik, gödörből felfelé, a magaslatról meg lefelé vezet az út, ha haladni akarunk. Nem akarok nagyon ezo irányba elmenni, ezt én egy teljesen természetes rendeződésnek élem meg, de ez a kényszere boldogságkeresés ezzel szembe megy!

Sokszor látok idézeteket facebookon, amik arról szólnak, hogy semmi más nem fontos az életben, csak az, hogy minél több boldog pillanatunk legyen, és, hogy ezeket jól éljük meg! Ennél kevés károsabb baromságot tudnék mondani. Vajon mennyi jóra vezet, ha a boldogtalan pillanatainkat nem éljük meg rendesen?

Respect is not given. It's taken.

"... egy bizonyos boldogságszintnél kár magasabbra lőni a célokat" Ezt ha megérlek, kifejtenéd nekem bővebben, hogy mire gondolsz?

Az utóbbi időben csak nagyon ritkán fejezem be, amit elk

Írtam egy kurva hosszú, de nagyon nyomasztó szöveget, de kitöröltem. A legjobb, amit tehetsz, hogy megpróbálod minden helyzetben beleképzelni magad a helyzetébe. Ha tényleg szereted, akkor ez nem fog nagy gondot okozni, de folyamatosan energiát kell ölnöd ebbe, és egyre jobban meg kell ismerned, hogy ezt hatékonyan tudd űzni. Ezzel minimalizálod a veszekedéseket, és nem ér majd meglepetésként, amikor a leginkább valószínű forgatókönyv elkezd életbe lépni. Mert hát azt te is látod, hogy mi fog történni, de nyilván a fennmaradó kb. 1% reménye miatt nem lehet feladni idő előtt. Sérüléseket lehet minimalizálni ilyenkor, ez a legtöbb, amit tehetsz.

Ha kihozod magadból a maximumot, és közben ezt nyújtod neki is, akkor a végén pozitív mérleggel szállhatsz ki az egészből, és hidd el, ez is valami. Nekem például ez maradt, ráadásul úgy, hogy időközben sokszorosára fejlődött az önkritikám is, tehát nem valami kognitív disszonancia mondatja velem, hogy "megtettem mindent", hanem tényleg így gondolom.

De ha jól alakulnak a dolgok, akkor egy jó tanácsot mindenképpen szeretnék adni: ne szarakodjatok! Ha minden oké köztetek, és a lány értelmes annyira, hogy felfogja, egy bizonyos boldogságszintnél kár magasabbra lőni a célokat (sőt, egyáltalán nem is az állandó boldogságot kell hajtani), akkor kérdd meg a kezét, aztán csináljatok gyerekeket! Nem azért, hogy magadhoz kösd (sőt: házassági szerződés, meg minden ilyen biztosíték ajánlott, hiszen minimum 70%, hogy elváltok majd), hanem azért, mert annak, hogy férfi és nő együtt "jár" 10 évig, annak semmi értelme, semmi evolúciós előzménye, funkciója, és néhány év után már sportértéke, szórakozási faktora sincs. Egyszerűen értelmezhetetlen, és ezért működésképtelen.

Nem kell azzal foglalkozni, hogy "örökké". Kell egy cél, például egy gyerek vagy egy közös projekt, vagy valami, és azt kell véghezvinni! Nem az állandó boldogságot kell hajtani, mert kevés annál rosszabb dolog történhet, mintha az bekövetkezik (persze nem fog).

Respect is not given. It's taken.

McCl@ne, ha jól emlékszem, neked már volt igen nagy korkülönbséggel barátnőd, de igazából mindenkinek szól a sztori/kérdés, aki volt már hasonló "szituációban":

Nekem most elég jól alakul a dolog és úgy vagyunk, hogy ő 19, én meg 26. Egyébként érett világszemlélet, gondolkodásmód jellemzi, de nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a korkülönbség később okozhat súrlódásokat, pláne, ha majd elmegy fősulira (nyelvi előkészítő miatt 2 évvel idősebb az osztálytársainál), ahol majd nyilván kapni fogja a megkörnyékezéseket az új környezet miatt (mert szép, formás lányról van szó) és mivel elég szar gyerekkora volt, a bulikon is nyilván ott lesz (bár támogatnám, ha szocializálódna, ezzel nincs is gond). Nyilván baromság ilyeneken agyalni, most élvezni kell egymást, de azért mégis megkérdezném, hogy ti milyen buktatókat/előnyöket véltetek felfedezni ilyen esetben?