.
De átgondoltam és eldöntöttem, hogy igazából leszarom mi lesz hosszabb távon, az a lényeg, hogy mi lesz ezentúl, mi van most és mi volt eddig. Az örök szerelemben úgysem hiszek, de most Ő kell nekem! Biztos jól elleszünk, amíg mindkettőnk életvitele marad a mostanihoz hasonló (amíg ő ugyanott tanul, én meg ugyanott melózok), aztán meg majd kiderül.
Egyébként én 10 percre lakok a fősulitól, ahova menni akar, ő meg fél órára, szóval még csak nem is arról van szó, hogy 100km-ekre kerülnénk majd egymástól.
Viszont 1 év múlva én mennék BP-re, mert már most is 2x ennyit tudnék keresni, mint itt Pécsen, de ezen már tényleg nem akarok egyelőre agyalni...
Már csak azért sem, mert ma fogunk másodszor kettesben találkozni, úgyhogy nagyon friss a dolog és még ki kell forrja magát.
Abban meg egyetértünk, hogy nincs olyan állapot, hogy "boldogság", mert az nem egy cél, csak egy eszköz, egy mozgatórugó, ami motivál a vágyaink eléréséhez, hogy tegyünk értük és hogy ki tudjuk élvezni az általuk nyújtott örömteli pillanatokat. Régen valóban az volt, hogy "boldog akarok lenni", de már nem hajszolom, egyrészt mert felesleges, másrészt mert a csajozást leszámítva eddig is az voltam minden téren.
Köszi mindenkinek a véleményt, tanácsot!
