Beny12 blogja

Út a pokolba - Holtak mocsara

Beny12 | 2010.07.04. 22:29 | kategória: Elbeszélések

Alig telt el néhány perc, máris különös érzés fogott el. Néhány lépés után nagyot rándult a gyomrom, és ismét egy új, ismeretlen tájon voltunk. Persze ha lehet ezt a bűzlő szürkeséget tájnak nevezni. Sose tudom megszokni ezeket a rohadt átjárókat. Csak úgy semmi átmenet nélkül belecsöppensz egy új világba. Az előbb még a zöldellő természetben gyönyörködhettem, friss levegővel telhetett meg a tüdőm, most pedig egy pillanat alatt felfordul a gyomrom… De nem csak az átlépés, hanem a poshadt hely miatt is. Miért kellett ebbe az egészbe belemenni? Nem lett volna jobb otthon tölteni a maradék szabadságot? Ott a Lány, őt is bajba sodortam. Voltak konfliktusok köztünk, de van olyan kapcsolat, ahol nincsenek?

Rossz előérzetem van. Még csak most tettük be ide a lábunkat, de máris elfogott a szorongás. A természetest felváltotta a természetellenes. A jó helyét a gonosz foglalta el. A fényt sötétség követte, mely úgy látszik sosem fog megszűnni. Felhők örvénylettek a sötét égen, a messzeségben egy hangtalan villám cikázott. A fák megritkultak a kénes föld miatt. Fekete törzsük százfelé ágazott, mintha börtön lenne a kárhozottak számára. A fojtó köd egyre sűrűsödött, mintha érezné jelenlétünket. Tüdőnk ellen támad hangtalanul, hogy megszállva azt, elemésszen belülről.

Felszült némaság uralta a mocsarat. Most mégis megtörte valami ezt a csendet. Nem volt sok, egy apró nesz csupán, de ebben a pillanatban olyan volt, mintha édes álmából ébresztenék ordítva az embert. Hátra kaptam a fejem, és a mögöttem lévő harcost már nem láttam. Lassan körülnéztünk, de egy árnyat sem láttunk a lidérces fákon kívül. Tanácstalan voltam… Tarkómat vakargatva a cipőm orrára néztem… A rohadt… A vér azonnal meghűlt bennem. Nem lehet igaz, eddig miért nem vettük észre? Miért megyünk egyenesen a halál karjai közé, megkönnyítve a dolgát?!

Víztükör csillant a lábunk alatt, lámpáink mindeddig képtelenek voltak áthatolni a felszín fölött gomolygó, kénes ködön. A bennszülött is meglett egyhamar. Bárcsak ne találtam volna meg… Üveges tekintete segélykérően villant meg a lámpafénynél, teste megfagyott a víz alatt.

A köd eloszlott… Ennél jobban aligha bántam meg, hogy vállaltam ezt az expedíciót. A mocsár már nem volt sehol, a fák eltűntek, sötétség lett úrrá az egész „tájon”. Csak én voltam, és a víztükör… én és a víz, mely tele volt holtakkal. A talán jobb sorsra érdemes lelkek mind ugyanúgy vízbe fagyva, üveges tekintettel ostromoztak, mint a bajtársam. Elvesztem tekintetükben, lassan sötétedett… Az árnyak nőttek, nem szabadulhatok. Engedtem a nyomásnak… Alszom? Vagy csak…

- Érzem, hogy valami nem stimmel. Miért nem mondod el?
- Nincs mit elmondani, minden a legnagyobb rendben!
- Ugyan már, hűségesen szeretlek téged, odaadással próbálok gondoskodni rólad, még ha nem is úgy értelmezed néha. Hát nem érdemlem meg az őszinteséged?
- Szeretlek…

A fagyos sötétség engedett, erős fény világított a szemembe. A fejem… Megfogták a karomat és felsegítettek. Úgy látszik elveszthettem az eszméletemet. Újra száraz talajon érezhettem magam, sehol egy tócsa, vagy víz. A köd ugyan még megvan, ugyanolyan alattomos, mint eddig. Furcsa… Hová lettek a bennszülöttek? Mintha többen lettünk volna. Társaim tekintete mindent elárult. Láttam bennük a félelmet és a gyötrelmet, amit én is átéltem néhány perccel ezelőtt. Némán, szó nélkül indultunk tovább, és a hátborzongató környéket lestük, hogy vajon mikor ér bennünket egy újabb meglepetés. Közel fény derengett, talán ott van a kiút ebből a rémálomból.

Miután kiléptünk a mocsárból…

Út a pokolba - Harc az ismeretlennel

Beny12 | 2009.10.03. 19:40 | kategória: Elbeszélések

Égető fájdalom hasított a testembe. Úgy látszik azt a két nappal ezelőtti kalandot nem úsztam meg sérülés nélkül. A sebek ugyan nem mélyek, de valószínű, hogy a tüskék mérgezettek voltak. Már nem lehetünk messze. A távolban füst gomolygott a fák fölött. Kísérőimet is megviselte az eset. Gennyes sebek, karcolások borítják testüket. Ha nem kapunk valami ellátást rövid időn belül, nem fogjuk sokáig húzni…

Néhány végtelennek tűnő perc után már a kis falut is lehetett látni. Apró pontok szaladgáltak, zaj szűrődött felénk. Szédültem… A homlokom verejtékben úszott, a szám kiszáradt. Már csak néhány lépés… Nem bírom… Járásom bizonytalanná vált, most már egyáltalán nem láttam. Még tettem néhány mozdulatot, aztán eszméletlenül zuhantam a földre.

„Hol vagyok?” – Egy ismeretlen világban, mely több veszélyt jelent számodra, mint azt gondolnád… „Hogy kerültem ide?” – Megtaláltad az átjárót ezen világ és a világod között… „Mit keresek itt?” – Felfedező vagy… De mégis más cél fog vezérelni. „Miféle célok ezek?” – E föld tele van titkokkal, melyek meghaladják az emberi képzeletet. Misztikum lengi be a légkört. Ha megfejted a titkokat, választ kapsz a kérdéseidre. Ahhoz viszont…

Félhomály uralkodott a kunyhóban. A Hold ezüstösen ragyogta be a tájat. Fényes folyama beszűrődött az ablakon, elöntve a lakóit. Felültem, majd körülnéztem. Egy nő és egy férfi volt még rajtam kívül. A nő közéjük való lehetett, erről árulkodott lenge öltözete. A férfiben viszont volt valami furcsa. Vonásai mások voltak Ruháját ugyan nem láttam, de biztos voltam benne, hogy nem idevalósi. Valami azt súgta, hogy nem e világ szülötte. De akkor hogy került ide? Ismét szédülni kezdtem, fejemben ezernyi gondolat kavargott. Mintha beszélt volna hozzám valaki… Visszahanyatlottam és a fájdalomtól lerészegedve újra megpróbáltam aludni.

Kiléptem a kunyhóból. Már világos volt, a bennszülöttek a falu központjában csoportosultak. Primitív település… A kicsi, fából készült viskók egy kört zártak be. Alig lehettek százan. A csoport felé vettem az irányt, ekkor egy ismerős hang ütötte meg a fülem. Hátrakaptam a fejem, de ekkor már a nyakamba ugrott, leterített a földre. Mikor kinyitottam a szemem, nagy örömömre a lány volt az. Elmondása szerint ő szerencsésebben úszta meg az érkezést, mindössze néhány száz méterre találtak rá a falutól. Azonban találtak egy másik „földit”. Erre nem számítottam. Valaki utánunk ugrott és most itt lóg a nyakunkon. Tehát jól sejtettem… Az az ember közénk való. Különösebben nem érdekelt a sorsa. Ha velünk jönne, csak teher lenne számunkra. De egyáltalán merre is megyünk?...

Tüzetesen bejártam a falut. Volt még itt valami, ami nem tetszett. A bennszülöttek úgy viselkedtek velünk, mintha nap, mint nap találkoznánk. A válasz pár lépéssel odébb várt…

Furcsa, de a törzsfőnök értett a nyelvünkön. Évekkel korábban érkezett. Régebben tudós volt, szintén egy expedíció miatt jött át a kapun. Azonban csapata odaveszett és azóta itt él. A törzs félve intette, hogy tovább menjen, így sok választása nem volt, hisz egyedül aligha jutott volna messzire. De hogy miért kelt félelmet az, ami a falu után van, azt nem árulták el, idővel pedig feledésbe merült.

A nap hátralévő része a tervezéssel telt. Másnap már indultunk is volna tovább, de az eddigi tapasztalatok alapján egyedül semmi esélyünk. Rendelkezésünkre bocsátottak négy harcost, akik már jártak azon a vidéken.

Estére megélénkült a falu. Ősi rituálé folyt a másnapi siker érdekében. A harcosokat felvértezték mindenféle átok és rontás ellen, utána pedig megkezdődött az „utolsó vacsora”. Ha nem ettem volna napok óta normálisan, akkor talán még meg is kérdezem, hogy mit raknak elém, de így csak a lakoma után került rá sor. Bár ne tettem volna…

Hajnalodott. A négy bennszülött már felfegyverkezve várta az indulást. Készen vagyunk. Megérkezett az általam már potyautasnak elkeresztelt férfi is. Még most sem tudom, miért egyeztem bele, hogy velünk jöjjön. Talán mert sose tudok ellent mondani a lány kéréseinek? Na mindegy… A főnökkel még váltottam néhány szót, aztán elindultunk az ismeretlenbe…

Út a pokolba - Az új világ

Beny12 | 2009.06.17. 11:09 | kategória: Elbeszélések

Kezem gúzsba kötve, előttem kettő, mögöttem négy alak haladt. Elég primitív szerzeményeknek látszottak. Ágyékkötőt viseltek, vállukon egy-egy bőrtáska csüngött. Kezük erősen markolta a lándzsát, látszott rajtuk, képzett harcosok. Esélyem sincs a menekülésre. Egy rossz mozdulat és a túlvilágon találom magam. Bár nem lennék meglepődve, ha már ott volnék. Vagy csak egy lidérces álom közepébe cseppentem?
Az út hosszúnak ígérkezett, és látszólag a bennszülötteknek sem állt szándékukban megölni. Bár a kifestett, mogorva arcuk nem erről árulkodott, mikor hátranéztek. Nem szeretném, ha nyárson sütnének meg vacsora gyanánt… Remélem a lány megúszta. Miért is nem ugrottunk egyszerre?! Ja persze, hogy aztán kétfogásos kajálást szervezzenek itt…
Fű ropogott a talpam alatt. Minden olyan, mintha csak a Földön lennénk. Tiszta levegővel telt meg a tüdőm, éreztem, az erő ismét visszatér belém. Hallottam a fák susogását, mégis furcsa érzés kerített a hatalmába. Állatokat sehol nem láttam. Semmi nem jelezte, hogy itt komolyabb ökoszisztéma létezne. Az ég is furcsa… Mintha valamilyen titokzatos erő egy burokba zárta volna ezt a világot. Érdekesen hullámzott a kékes folyam felettem. Tekintetem lassan az előttem haladókra vándorolt. Mozgásukban félelmet láttam. Valamitől tartanak, amiről én nem tudok. Persze, hogy is tudnám, mikor egy teljesen idegen helyen vagyok.
Szorosabbra vették az alakzatot. A zártság miatt semmit nem láttam a külvilágból. Érezni lehetett a feszültséget. Valamit halandzsáztak, amit nem értettem, de a hangsúlyok tudtomra adták, hogy kellemetlen kaland vár ránk.
Megremegett a föld, az ég elsötétült. A szürke felhők közt csak itt-ott szűrődött át az aranyszínű napsugár. Erős szél futott végig a talajon, megtépázva minden egyes fűszálat. Halk morajlás hallatszott, semmihez nem volt hasonlítható. Erősödött a zaj, könyörtelen recsegés is társult hozzá. Kísérőim dermedten álltak, szorosan körülfogva. Az az érzésem, hogy ezek tudják, mi történik. Mégsem számítottak rá. Hát erre én sem…
A hátborzongató morajlás alábbhagyott, a bennszülöttek ismét adtak egy kis mozgásteret. Akkor megláttam mi is történt valójában. Az ösvény, melyen eddig haladtunk, eltűnt. Helyére óriási esőerdő magasodott. A dél-amerikai őserdők a közelébe nincsenek. Mintha törpék lennénk az óriások világában. Egy-egy törzs átmérője elérhette a száz métert is. Leveleik ember nagyságúak voltak. Lombkoronájukon a fény aligha szűrődhetett át Félhomály uralta a dzsungelt, azt a leheletnyi világosságot is az ezer színben játszó, repkedő bogarak biztosították. Indák és gyökerek burjánztak mindenfele. Csodálatos, egyben félelmet keltő látvány volt.
A bejáratnál álltunk. Az, hogy a primitív „barátaim” nem mozdultak, csak egyet jelenthet. Erre kell tovább mennünk, nincs másik út.
Bizonytalan lépésekkel ugyan, de elindultunk. A harcosok görcsösen markolták fegyvereiket, szemeik gyorsan pásztázta a környéket. A sötétség végleg a fejünkre szállt. A bogarakon kívül más fényforrás nem volt. A bennszülöttek mozdulatain látszott, hogy fenyegetve érzik magukat.
Síri csend honolt az erdőn, egyedül a talpunk alatt ropogó, zizegő fű hangját lehetett hallani. Még a szél se fújt. „Vagy az is beijedt, azért nem jön ide?!” Egyre beljebb kerültünk, az ösvény végét még nem lehetett látni. A fák egyre sűrűbben nőttek, egy idő után már csak egymás után tudtunk haladni, gyakran szem elől tévesztve a másikat.
Csak ennyi kellett az erdőnek. Hirtelen minden életre kelt. Az eddig lassan mozgó gyökerek most sebesen kúsztak felénk. Rohantunk. Az indákban el-elakadtunk, a gyökerek lábunkra akartak tekeredni. Még láttam előttem futni az első kísérőmet, aztán egy szempillantás alatt a földre rántotta valami. Kiáltani se volt ideje, mire odaértem csak az üveges tekintetével találkoztam. A gyökerek teljesen húsába mélyedtek, vér tódult ki minden sebéből. Fegyverét, egy bozótvágó késhez hasonló szablyát magamhoz vettem, de amint a fémet megfogtam, valami megragadta a lábam. Az indák egyből körülfogták a testem és a sűrű bozótba húztak. Puszta erővel semmit nem értem… A karddal csaptam néhányat, a maradék gazt is leszedtem magamról és futásnak eredtem. Alig kaptam levegőt, úgy látszik az a kis utazás az itteni világba jócskán megviselt. Izmaim gyengültek, éreztem nem fogom kibírni a végéig. Pedig egyre világosabb volt, a kijárat már nem lehetett messze.
Hátranéztem. Maradt még valaki? Három bennszülött vívott még élet-halál harcot a természettel. Az utolsó megbotlott, elvesztette egyensúlyát. Azt hittem ez a könyörtelen dzsungel már nem tud újat mutatni, de tévedtem. Az indák váratlanul hatalmas tüskéket növesztettek. A harcos a levegőben rúg-kapált, aztán a növény véget vetett életének. A tüskék átszúrták a testét, erőtlen nyögést hallatott, majd vér buggyant ki a száján. Tompa puffanásokkal ért földet előbb a lába, majd a felsőteste.
Ez elég inspiráló jelenség volt számomra ahhoz, hogy még véletlenül se álljak meg. Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. A másik kettő a nyomomban, mögöttünk pedig fáradhatatlanul kígyózott a tüskés inda.
Végre! A fény erősödött, a növény mozgása lelassult, a kijárathoz érve már nem követett bennünket. Kiérve, néhány lépés után a földre rogytunk. Szívem a torkomban dobogott, szám kiszáradt. Hanyatt feküdtem. Az ég ismét furcsán kéklett, a szél is feltámadt. Éreztem, ahogy a lágy szellő gyengéden simogatja megfáradt testem. Behunytam a szemem, még hallgatóztam egy kicsit, aztán elaludtam.

Út a pokolba - A kezdet

Beny12 | 2009.06.15. 13:54 | kategória: Elbeszélések

Elkészültünk… Összepakoltunk minden alapvető holmit, ami egy expedícióhoz szükséges. Sietnünk kell, hamarosan indul a gép, ami elvisz minket a Kráterhez.
Hajnalodott… A kelő nap sugarai megcsillantak a harmatos füvön. Gyönyörű látvány volt, mintha ezernyi apró gyémántot szórtak volna szét az udvaron. Ránéztem a lányra, egymásra mosolyogtunk, mintha mi sem lenne természetesebb egy ilyen nyári reggelen. Pedig tudtuk, talán utoljára látjuk ezt a földi Paradicsomot.
A nap már magasan járt a horizonton, mikor a kisgép a céljához közeledett. Próbáltam magam felkészíteni a látványra. A hírek is erről szóltak már három hete. Képeket is publikáltak. A Csendes- óceán közepén egy sziget együttes nőtt ki. Ez még magában nem keltené fel az érdeklődésem, de van valami természetfeletti ezeken a szigeteken. A föld megfeketedett, körülötte az óceán vize gőzölgött, mintha forrna. Ugyanakkor a sötét homok hideg, mint a jég. A sziget belseje felé haladva megszaporodtak a hátborzongató jelenségek. A Kráter… Misztikus légkör veszi körül, mintha saját akarata lenne. Körülötte még feketébb a föld, tíz méter sugarú körben pedig az emberi érhálózathoz hasonló pulzáló, magma-szerű folyamok futnak.
A tudósok meggyőződése, hogy a végtelen sötétség alján egy másik világ, egy új dimenzió lapul. Ezt a feltételezésüket mindössze néhány újonnan megjelent rovarfajra alapozzák. Kicsit merész, de végtére is azért vagyunk itt, hogy ennek a végére járjunk.
Nem sokat teketóriáztam. Cuccomat a kráterbe hajítottam, majd utána vetettem magam. Még láttam, hogy a lány kis habozás után követett. Akkor még nem is sejtettük, hogy valaki más is velünk jön…
Nem tudom mennyi idő telt el, de még mindig csak sötétséget láttam. Nem volt légellenállás, mintha csak lebegnék. Próbáltam kiáltani, de nem jött hang a torkomból. Csengett a fülem, egyre nehezebben kaptam levegőt. Fejembe éles fájdalom hasított, végtagjaim előbb elzsibbadtak, később már a testemet sem éreztem. Nem is olyan jó ötlet beleugrani az ismeretlenbe… Hamarosan felélénkült a fájdalom a fejemben, még elviselhetetlenebb volt. Hirtelen fehér világosság támadt, és elvesztettem az eszméletem. Önkívületi állapotomban még enyhe bizsergést éreztem, végül az is elmúlt. Meghaltam volna…?

Erős meleget éreztem, visszatért belém az élet. Kinyitottam a szemem, a nap az arcomba vágott. Kétségtelenül nem a Földön vagyok. De akkor hol? Nem sok időm volt gondolkozni, ugyanis figyelmemet inkább a nyakamnak szegeződő lándzsák kötötték le…

Utolsó módosítás: 2009.06.15. 15:22

Út a pokolba

Beny12 | 2009.06.13. 17:20 | kategória: Elbeszélések

Miután kiléptünk a mocsárból, megláttuk a kaput. Már meg sem lepődtünk azon, ami a szemünk elé tárult. Az lett volna a furcsa, ha van itt valami normális.
A két őrző ment elől, őket a potyautas követte, végül a sort a lány és én zártuk. Óvatosan közelítettük meg a kis vályogból épült házat. Micsoda irónia. Az ördögnek csak ennyire futja?!
Otthonosan nyitottam ki az ajtót. Földbe gyökerezett a lábam. Úgy látszik ez a bizarr kalandokkal teli három hónap még nem készített fel tökéletesen a meglepetésekre. A bejárat egy középkori katakombának látszó, fáklyákkal megvilágított folyosóra nyílott, ami tele volt régi páncélokkal és fegyverekkel.
Most már nem hátrálhatunk meg. Túl sok ember hagyta ott a fogát a mocsárban ahhoz, hogy visszaforduljunk. Bátortalan lépésekkel indultam el a félhomályban. Rossz érzés kerülgetett. De nem csak most. Már néhány napja látomásszerű álmaim vannak, viszont sose emlékszem rájuk. Tudom, hogy valami történni fog, és igen frusztráló tud lenni, ha semmi konkrétumot nem tudsz. Fáklyám lángja vörösre festette a folyosót. A körülöttem lévő árnyak megremegtek.
Hirtelen deja vu érzésem támadt. Mintha már megtörtént volna. A vörös sárgára váltott. Lassan, óvatosan hátra sandítottam. Amit láttam megdöbbentett. A lány, akivel már a jövőt terveztük, akit annyira szerettem, a potyautas karjai közt volt, és látszólag nem zavartatták magukat.
Az idő lelassult. Hallottam szívem dobogását. Egyre gyorsabban vert. Légzésem felgyorsult. Agyamba vér tódult, megannyi mozdulat pergett le a szemem előtt. Májam adrenalint lövellt ki duzzadt ereimbe, minden izmom megfeszült és várta a parancsot. A parancsot, mely egy élet végét jelenti… Elrugaszkodtam a földtől. Rohantam, mint aki az életéért fut. Felvettem egy lándzsát és feléjük dobtam. Elhibáztam… A fiúnak csak a vállát sebesítettem meg. Ekkor elővett egy kést, és szúrt. A hideg fém áthatolt a tenyeremen, vér csorgott le az arcomon. Itt a vége… Már nem menekülhet. Ujjaim szorosan a kést markoló kezére fonódtak. Néhány mozdulattal térdre kényszerítettem, majd a háta mögé kerültem. Bal lábamat lapockái közé tettem, karjait pedig magam felé húztam. Pokoli ordításba tört ki. De én csak nevettem. A gyűlölet elöntötte testemet. Minden mozdulatomat a sátán irányította. Éreztem a hatalmat a karjaimban. Erőseben feszítettem. Két roppanást követően az elernyedt testet a márványra rúgtam. Többé már nem szólt.
Egy szempillantás alatt rosszullét fogott el. Az adrenalin kiürült a szervezetemből. Térdre rogytam. Fájdalmat éreztem a jobb kezemben, mire odanéztem volna egy erős villanás öntötte el a teret. Egy teremben találtuk magunkat.
Már csak négyen maradtunk. Mindegyikünk egy ócska padnál ült, leláncolva. Végre… Hát mégis itt vagyunk. Lucifer belépett a terembe. Ugyanabban a pillanatban papírlapok jelentek meg előttünk, melyeken ez állt:
Név:
Születési év:
TETT:

Üdv a pokolban

(Egy álom alapján)

Utolsó módosítás: 2009.06.13. 23:07

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.