Amikor megszülettem, még három évig tartott a vietnámi háború. De a születésemet mindkét háborús fél meg akarta ünnepelni, ezért fegyverszünetet kötöttek. Ám rögtön utána rájöttek, hogy a másik azért ment bele egy ilyen szerződésbe, mert anyagilag és morálisan ki van fulladva. Na, ekkor újra kezdték az egészet, hogy végső csapást mérjenek az ellenfélre. Ez az észak-vietnámiaknak sikerült, bár irtózatos áldozatok árán.
Amerika viszont vereséget szenvedett, amely brutális erkölcsi csapásként érte a világ leggazdagabb országát. Igazán még máig sem heverte ki. Nem csoda, hogy rengeteg film foglalkozik ezzel a témával. Olyan ponyvafilmek, mint a Rambo. Annyira humorosak, mint a Forrest Gump. És drámaibb, mélyebb gondolatokat is megpendítő filmek, mint a Szakasz. És ha a filmek egyszer taroltak ezzel a témával, akkor a játékipar sem maradhat le. Így aztán az elmúlt időben dömpingben csapott le ránk Vietnám: Platoon, Line of Sight, Men of Valor és Vietcong.
A kis noname cseh fejlesztő csapat, a Pterodon – besorolva a Hidden & Dangerous-szel és a Mafiával világhírűvé vált Illusion mellé – elkövetett egy annyira hangulatos FPS-t, ami egyszerűen csak azért nem lesz az év játéka, mert túlságosan az év elején jelent meg, és a szavazás idején már senki sem fog emlékezni majd rá. Pedig döbbenetesen leköti az embert: főleg a hangulatával, de persze a játékélmény se kutya. Ha a játékos összehasonlítja a Line of Sight-tal, rögtön érzi, hogy ég és föld; hogy a LOS csak egy FPS, míg a Vietcong egy játék, amely minden izében jól eltalált.
Miért van az, hogy ezek a cseh játékok – Mafia, H&D, Operation Flashpoint – annyira hangulatosak, hogy a jenki ellenpárjaik a nyomukba se érnek? Valószínűleg ugyanazért, amiért a Menzel filmek kenterbe verik az összes hollywoodi förmedvényt. Meg talán azért, mert sokkal több időt foglalkoznak a fejlesztők az adott témával. A Pterodon-os designerek is elutaztak több hétre Vietnámba, tanulmányozni a helyszínt, és megnéztek egy rakat háborús filmet, hogy visszaadhassák az érzést. Egy amerikai veteránnal íratták át a saját vázlataikat a szövegre vonatkozóan, hogy valóban az a szleng szerepeljen a játékban, ami ott a háborúban használatos volt, és vietnámi emberekkel dolgoztatták át a vietcongok szövegeit.
Vágjunk is bele a részletes boncolgatásba! Őrmesterként érkezünk a Nui Pek-i különleges erők táborába és egyből az események közepébe csöppenünk. Eligazítás során néhány srácot rögtön megismerünk. Például a parancsnokot, aki elég bénának tűnik (főleg ha felveszi a kedvenc cowboykalapját) és Crockert, az orvost, a húsz dioptriás szemüvegével. Innentől szerves részét alkotjuk a tábor életének, és minden küldetésben részt veszünk.
Ez a kampány, mely csak részben automatikusan egymás után következő küldetések sorozata. Hiszen a betöltést mutató csík végigérése után néha egészen más történik, mint amire számítunk. Például eligazítás helyett egyből rajtunk ütnek a sárgák. Vagy a szépen kitervelt haditervből nem lesz semmi, mert már útközben lelövik a helikopterünket. Ez a fajta eltérés a hagyományos briefing-action sémától már a H&D-ben is nagyon tetszett, de itt is okozott néhány pozitív csalódást.
A legtöbb esetben szerencsére nem kell egyedül bóklásznunk a dzsungelben, mint a legtöbb FPS-ben, hanem csapattársaink kíséretében, ami egyrészt reálisabb, másrészt könnyebb, hiszen hatásos tüzükkel sokszor megmentik a helyzetet. Persze nem mindig. Van, amikor idegesítően beakadnak egy tereptárgyba, vagy módszeresen lövik a fedezéket, ami mögé bebújtak, ahelyett, hogy kidugnák a fejüket, és az ellenségre pazarolnák az értékes muníciót. De az esetek nagy részében azért jól harcolnak, habár úgy van kitalálva a játék, hogy a legtöbb ferdeszeműt nekünk illik leszednünk.
Természetesen nem csak erre valók a bajtársak. Mindegyiknek van valami speciális tulajdonsága, ami miatt – ez nem túl realisztikus – nem szabad meghalnia egynek sem. Az orvos, azon túl, hogy keményen részt vesz a harcokban, ide-oda rohangál a sebesültek között és gyógyítja őket – természetesen minket is. A feka testvér Bronson – aki utászként van fémjelezve – lőszerrel lát el bennünket, amikor épp kifogyunk. Ez sokszor megtörténik. Ezért – ha nincs velünk a fiú, az ellenség fegyvereit kell összeszedni, hogy mindig legyen elég lőszerünk. Defort, a rádiós – aki elfelejtett borotvát hozni magával – nagyon fontos tagja a csapatnak. Egyrészt rajta keresztül tartjuk a kapcsolatot a parancsnoksággal, ami játék közben is megváltoztathatja a helyzetet. Másrészt csak az ő segítségével hívhatunk tüzérségi támogatást, ami túlerővel szemben elengedhetetlen. Nagyon tetszett egyébként a megoldás, ahogy támogatást kérhetünk. Van ugyanis egy térképünk, ami hihetetlenül egyszerű: néhány zöld folt és emiatt tök kiismerhetetlen. Na, ezen kell megadnunk, hogy hova kérjük a tüzet. Ez még „szélcsendes” időben sem könnyű, de amikor golyók fütyülnek a füled mellett, akkor pláne nem. Persze gyakorlással minden elsajátítható, de első alkalommal sikerült magamra kérni a zárótüzet... A csapat talán legfontosabb tagja vietnámi kísérőnk, Nhut. Ő a dél-vietnámi hadsereg katonája, akit azért utaltak ki a számunkra, hogy tolmácsul és vezetőként szolgáljon nekünk, akik úgy mozognánk nélküle, mint egy idióta turista. Természetesen ő sem egy nyámnyila alak, hiszen egész eddigi életét harccal töltötte, úgyhogy olyan neki a tűzharc, mint másnak az oxigén. Legtöbbször ő halad elől, mutatva az utat, kikerülve a csapdákat és időben észrevéve a VC-ket. Ennél fogva ő az, aki először nyitja meg a tüzet egy-egy csatározásnál.
Egy FPS fontos része, hogy mennyi és milyen fegyver található benne. A VC-ben közepes mennyiségű fegyver van. Nem túl sok, de mindenki megtalálhatja a neki valót. És ha megtalálta a leginkább rászabott fegyvert, akkor nem is igen fog mást használni. Nekem a géppuskák túl nagy szórást produkáltak, a távcsövesek, meg gyenge tűzgyorsaságot, úgyhogy maradtam az egyes lövésre állított M-16-osnál vagy ha ez nem állt rendelkezésre, akkor a Kalasnyikovnál.
Azért nem olyan egyszerű a fegyverválasztás, hiszen a játék ideje alatt nem mindig kaphatunk meg bármilyen fegyvert. Van, amikor be kell érnünk egy nem túl kedvenc PPS-sel vagy csak egy egyszerű hangtompitós pisztollyal. Ha már a fegyvereknél tartunk, meg kell említenünk bokszolószart reggeliző társunkat, Hornsert is. Ő a csapat géppuskása, és bár M-60-asával ritkán talál (erről meggyőződhetünk a küldetés végén a jelentésben), de hatásos tűzzel tudja lefogni a vieteket, amíg mi a hátukba kerülhetünk.
Mostanában egy leírásnak illik megemlítenie a vezethető járműveket. Ez viszont nem igazán van a VC-ben. Persze egyszer kell vezetnünk egy dzsipet, de ott ez muszájból történik, és nem mi magunk választhatjuk. Ez azért igazából valóságszagú, hiszen egy bokorugró őrmesterre nem bíznak rá egy helikoptert. Természetesen a helikopterek és a napalmot szóró repülők elengedhetetlen kellékei Vietnámnak és így a VC-ben is szerepelnek, de nem a mi irányításunk alatt.
De azért egy-egy izzasztóbb küldetés után – ilyenből nincs is kevés – nagyon jól esik meghallani a rotorok zúgását vagy Defort rádiózását, amint a helikoptereket vezeti hozzánk. Nem fizikai modell, csak egy triggerelt animáció, de baromi jól néz ki, amikor a kiemelésünkre érkező helikopter leszállása közben össze-vissza hajladoznak a növények, és persze por száll fel mindenhonnan. Mi pedig végre behuppanhatunk az otthont jelentő fapadokra és megszólal a rock’n’roll...
A zene amúgy is fontos része a játéknak, habár akció közben nem szól. Hülyén is nézne ki, ahogy osonunk két méterre a VC őrök mellett és közben a farzsebünkből üvölt a zene. De a küldetések közötti rész mindenképpen hozzátartozik a Vietcong feelinghez, hiszen ekkor hallhatjuk a legjobb zenéket. Akció közben sem kell kikapcsolnunk az erősítőt, hiszen a harci zajok – azon túl, hogy hasznosak is – erőst hangulatosra sikeredtek.
A vietek kiabálásai, halálhörgésük, a különböző fegyverek lövései és az idióta társaink beszólásai a legkeményebb helyzetekben is megmosolyogtattak. Persze nem végtelen a tárháza ezeknek a hangoknak, így néha – a sok ismétléstől – már álmomban is azt hallottam, hogy „VC over there!”, „All VC K.I.A.”... És mókás az is, ahogy a nyugisabb időkben kommunikálnak egymással a bajtársaink. Fikázzák és ugratják egymást. Sőt, még nekünk is beszólnak néha. Crocker megjegyzi, hogy ettől a karcolástól nem fogok elvérezni, amíg bekötöz, és Bronson is megköszöni, ha megkönnyítem a hátizsákját néhány tár lőszerrel.
A grafika nagyon jó. Persze lehet ennél jobbat is készíteni, de aki játszik vele és elhalad a trópusi növények között, melyről levelek peregnek az avarba, amelyen békák ugrálnak és a fák lombján áttörő napsütésben kék pillangók repkednek, és ez a látvány nem nyűgözi le, annak még várnia kell egy kicsit. Természetesen meg lehet kritizálni, hogy a pályák igazából korlátoltak – azaz nem bolyonghatunk kedvünkre a dzsungelben – csak a játék által megszabott irányba mehetünk. Letérve erről előbb-utóbb egy textúrázott falba ütközünk, ami elég gyengén néz ki. De hát Vietnám nem egy olyan pici terület, mint az OpFlash bármelyik szigete, hogy ez megoldható legyen.
A játék fő része az egyszemélyes kampány. Ez egy kerek sztori, mely Steve Hawkins történetét meséli el. Izgalmas feladatokat kapunk és szinte az összes – filmekből ismert – vietnámi szituációba belekerülünk. Géppuskázunk helikopterből, mászunk nénykézláb alagút rendszerekben, szabadítunk foglyokat, őrjáratozunk a Ho Si Min ösvényen, csapdákat hatástalanítunk és a többi...
Fontos kérdés szokott lenni manapság, hogy lehet-e menteni. Ez a VC-ben a nehézségi fokozattól függ. Könnyű fokozatban bármikor menthetünk, és ahogy egyre nehezebb fokozatot választunk, úgy limitálódik a használható mentéseink száma. Szerintem ez egy kellemes kompromisszum a Ghost Recon és az OpFlash mentési metodikája között. Természetesen más is múlik a nehézségen. Jobban sebződünk és kevésbé gyógyulunk nehezebb fokozatban.
Ha végeztünk a kampánnyal, ún. quickfightok nyílnak meg előttünk, melyben beállításokkal varázsolhatunk saját küldetéseket nem túl nagy lehetőségekkel. De ezek nem annyira tetszettek, mert hiányzott belőlük az a hangulat, ami a kampányban megvolt. Nagy előnye viszont, hogy ebben az esetben vietnámi oldalról is ölhetjük a jenkiket. Ezt természetesen többjátékos módban is megtehetik mindazok, akik hálózatban akarják osztani barátaikat és viszont.
Most, a cikk végén összegeznem kellene a Vietcongot. Nehezen találok szavakat, és amiket találok, azok mind szuperlatívuszok. A Vietcong egy zseniális, fantasztikusan megalkotott és hihetetlen hangulattal rendelkező játék. A cseh programozók és designerek már megint mesterművet alkottak. Le a kalappal előttük. Nem is tudok olyan réteget mondani, akinek nem ajánlanám. Vietcongot a játékosoknak, szabadságot a vietnámiaknak!
