Trine 2

Miután nálam járt a Trine 2 előzetes verziója, amely rövidsége ellenére egyértelművé tette számomra, hogy a nagyszerű első rész után ismét valami emlékezetesre készülhetek, nagy örömmel vágtam bele a teljes játék tesztelésébe. A finn Frozenbyte nem felejtett el játékot fejleszteni az első rész óta, és a folytatásban is minden jelen van, ami egy remek játékhoz kell: magával ragadó történet, izgalmas játékmenet, szép grafika, kiváló szinkron és fülbemászó muzsika. Ezek mindegyikét magában hordozza a folytatás, amellyel kellemes órákat töltöttem el.

A Trine 2-ben ismét Amadeus, Pontius és Zoya játsszák a főszerepet. A három kalandor az első részben ismerte meg egymást, amikor egy varázslatos tárgy által egy testbe költözött a lelkük és így keveredtek fantasztikus kalandokba. A történet végén persze szétváltak hőseink, hogy ki-ki élhesse a maga életét, ám évekkel később a Trine (a varázstárgy) ismét kalandra hívja őket, bár az sokáig egyiküknek sem világos, miről is van szó. Egy elvarázsolt erdőben kötnek ki, ahol a mágikus erejű víz miatt minden élőlény sokkal nagyobbra nő, mint máshol, s ahol találkoznak egy beszélő virággal is, aki a segítségüket kéri.

A történet által rendkívül változatos helyszíneket járhatunk be, mint a három hős otthona, maga az elvarázsolt erdő, kísérteties temetők, föld alatti barlangok, boszorkányok titokzatos háza és hasonlók. A játék egyik legerősebb része pont ezen helyszínek megalkotása: mindet aprólékosan és fantáziadúsan rajzoltak meg, sosem járunk két egyforma szobában. Az oldalnézetes játékoknál a leggyakrabban egy 2D-s háttér előtt szaladgálunk össze-vissza, legjobb esetben is maximum egy festett képet kapunk, ami ugyan passzol az adott játék világába, de csak ritkán passzol igazán magához a pályához. Nos, a Trine 2 esetében a készítők zsenialitását mutatja, ahogy a hátteret összedolgozták tényleges mozgásterünkkel. Ezt elmagyarázni elég nehéz lenne, inkább érdemes megnézni a képeket.

A Trine 2 grafikája nem sokat változott az első részhez képest, de erre valójában nem is volt szükség, mert az még a mai napon is tökéletesen megállja a helyét. Persze a kötelező csinosítgatást elvégezték a készítők, de lényegében ugyanazt a színpompás, mesebeli világot kapjuk, mint korábban. A karakterek sem változtak egy fikarcnyit sem, ellenben az ellenfeleinkkel, akik ezúttal egy fokkal változatosabbak lettek, s a csontvázakat leváltották a goblinok és az orkok. Az effektek szépek és élethűek, a víz és az árnyékok is bőven hozzák a ma elvárható szintet.

A játék bár szép, mégsem grafikájával kíván hódítani, hanem játékmenetével. Ezen a fronton picit kettős érzés van bennem. Egyfelől egyértelműen látszik, hogy a fejlesztők igyekeztek minél több újítást belecsempészni, másfelől viszont ezek száma így is elenyésző, és alapvetően az első részben megismert feladatok várnak ránk. Így a klasszikus ügyességi részek váltogatják egymást az akciójelenetekkel. Az ügyességi részeknél megint legtöbbször a mágus képességeire kell támaszkodnunk, s az általa megidézett dobozok és pallók segítségével tudjuk elérni a különböző magaslatokat vagy áthidalni a szakadékokat. Sokszor lesz hasznunkra a tolvaj kampója is, amellyel szintén elérhetetlennek tűnő részekre tudunk felmászni. Sokszor kell megkeresnünk egy lezárt ajtó nyitószerkezetét, vagy vezetékek elemeinek átrendezésével elvezetnünk az utunkat álló lángcsóvát máshová. A korábban említett víznek is van szerepe. Néha korhadt fatörzsek segítségével kell egy-egy vízesésből elvezetnünk a vizet egy bizonyos területre, ahol annak mágikus hatására új növények nőnek ki a földből, s azok levelein keresztül juthatunk tovább. Pontius, a harcos ezúttal is a csatákban jeleskedik, kardjával és pajzsával vág rendet a goblinok sorai közt, míg kalapácsával akár falakat is képes áttörni.

A pályán elszórva gyűjtögetnivaló is akad, többnyire italok és kis kristálygömbök képében, amelyek segítségével új képességekre tesznek szert hőseink. Ez az RPG elem ugyan nem túl hangsúlyos a játékban, mégis hosszú távon elengedhetetlen, hogy foglalkozzunk vele. Ugyanis ezáltal a varázsló több dobozt és pallót tud egyszerre megidézni, a tolvaj fagyasztó nyilakkal tudja lelassítani ellenfeleit, valamint akár láthatatlanná is képes válni egy időre. A harcos is fejlődhet, így el képes dobni a kalapácsát, amellyel távoli célpontokat is likvidálni tud, és így tovább.

A hangok terén sincs szégyenkeznivalója a játéknak. A játékhoz alig négy-öt szinkronszínész működött közre, de mindannyian nagy beleéléssel tették a dolgukat. Külön kiemelném a narrátort, aki olyan átéléssel meséli el a történetet, mintha az unokájának mesélné. A három hős ugyan keveset beszél, de így is mindhármukról kialakul a játékosban egy kép. Amadeus, a félszeg varázsló mindig megilletődötten reagál az eseményekre. Zoya, a titokzatos tolvaj többnyire cinikus megnyilvánulásaival véteti észre magát, míg Pontius a nem túl eszes, de annál bátrabb harcos mindig nagyszájúan kommentálja az eseményeket.
A zenék tökéletesen illenek a látványvilághoz és dinamikusan változnak a játékmenet függvényében. Az ügyességi részeknél lágy, halk dallamok szólnak, ám ha harcra kerül a sor, hirtelen pattogós, pörgős ritmusok veszik át a helyüket. A zenéket egyébként az az Ari Pulkkinen szerezte, akinek többek között a Shadowgrounds, a Trine, az Angry Birds, a Dead Nation és az Outland muzsikáját is köszönhetjük.

A játék itthon magyar felirattal jelent meg. A fordítás jól sikerült, kevés hiba van benne, félrefordítással pedig egyáltalán nem találkoztam. Nyelvünknek hála, egy igazi meséhez illően változatos lett a magyar szöveg.

A Trine 2 pontosan azt nyújtotta, amire számítottam az első rész után. Ahogy a bevezetőben írtam, a Frozenbyte nem felejtett el játékot fejleszteni, hiszen a második rész is hozza azt a színvonalat, amit az első. A játék nyomokban tartalmaz újításokat, de alapvetően mindenben a már jól kitaposott utat követi tovább. Tény, hogy egy picit több újdonság elfért volna a megabyte-ok között, de ezek hiányában sincs okunk panaszra. Ismét egy mesebeli kalanddal gazdagodtunk, s a már jól ismert, fizikára épülő játékmenet, a pazar grafika és a remek hangok mellett megfeledkezünk arról a tényről, hogy a Trine után a Trine 2 sem hozott ki mindent a koncepcióból. Sebaj, majd talán a harmadik rész!