Azt hiszem, már kiderült rólam, hogy egyik legkedvesebb játéksorozatom a Bethesda műhelyében kovácsolt The Elder Scrolls széria, amelynek utóbbi három epizódjával elképesztő mennyiségű órát töltöttem el. Nem sok olyan program van, ami ennyire képes lett volna beszippantani, hogy szinte elvesztem térben és időben, és már-már benne éltem a scriptek által teremtett fantáziavilágban. Mind Morrowind, mind pedig Cyrodiil földjét számtalanszor megmentettem már a rá leselkedő veszélyektől, és azok hőseivé, nagymestereivé, főmágusaivá avanzsáltam, akinek a nevét mindenki félte, tisztelte és ismerte a Birodalomban. Azért is lehetett módom a többszöri nekiveselkedésre, mert időről időre megjelentek az adott epizódhoz különböző hivatalos kiegészítők, amelyek az egyszemélyes játékot (mert itt eleddig csak ilyennel találkozhattunk) hosszú-hosszú órányi tartalommal bővítették ki. És mivel ez a sorozat nagyban épít az általa teremtett hagyományokra, ezek közül a szó hagyományos és legjobb értelmében vett küldetéslemezek közül az első rendszerint az alapjátékban megismert hatalmas területen indított bennünket új kalandok felé, míg a második egy vadonatúj szigetet dobott az addig is rettentően terjedelmes játékvilághoz. Igen megörültem hát, amikor kis hazánkban is végre kézbe vehettem a széria eddigi legjobb alkotásának első ilyen kiegészítését, a Dawnguardot, amely főleg Skyrim provinciában maradva kalauzol el bennünket a vámpírok és vámpírvadászok ősi küzdelmének legújabb állomásaira, hogy mi magunk tehessünk pontot a háború végére, vagy az egyik, vagy pedig a másik frakció élére állva.
Ahhoz, hogy belevághassunk az új küldetésünkbe, legalább tízes szintű karakter szükségeltetik. Akinek ez valamiért nem áll rendelkezésére, de szeretne mindjárt az újdonságokkal kezdeni, az is könnyedén megoldhatja a dolgot a félhivatalos (vagyis a készítők által beépített) „könnyítő” konzolparancsok alkalmazásával. Ha így vagy úgy eleget teszünk a kritériumnak, az első kisebb település vagy őrjárat közelébe érve tudomást szerzünk egy őrtől vagy hírvivőtől, esetleg egy tagtól a Dawnguard csoport létezéséről, akik persze pont miránk várnak. Elzarándokolva hozzájuk a Riften közelében lévő Dawnguard erődbe, tudomást szerzünk ősi harcukról a vámpírok szektájával, valamint arról, hogy miért alakult újra a csoport nemrégiben egy helyőrség vámpírok általi felszámolását követően. Mindjárt el is küldenek minket egy romhoz, amelyet ismereteik szerint éppen a vérszívók kutatnak át. Itt találkozunk egy csapdába esett vámpírhercegnővel, Serenával, akit elkísérhetünk apjához a Volkihar kastélyba. Apuci persze nagyon örül a hölgyike biztonságos hazatértének, ezért felajánlja nekünk vagy a soraikba való belépés lehetőségét, vagy pedig a szabad eltávozást. Az alapjáték metódusait követve tehát ismét csakhamar találkozhatunk a másik oldal képviselőivel is, és kisvártatva döntési helyzetbe kerülünk azzal kapcsolatban, hogy melyik felet is képviseljük ezután. Bárhogy is döntsünk, a történet gyakorlatilag ugyanazokra a helyszínekre visz el bennünket (köztük számos új erőddel, rommal, barlangrendszerrel, sőt, az előző epizódban megismert Oblivion síkkal), de a történetet más-más aspektusból ismerhetjük meg. Többet nem is mondanék róla, hiszen bőven megér egy-egy végigjátszást.
A kiegészítő legnagyobb újítása a vámpírforma, amelyet magunkra ölthetünk. Ehhez természetesen külön perkfa dukál, saját képességekkel, köztük számos varázslattal. Nagyon ötletes például, amikor vérszívó denevérfelhővé változunk, vagy ide-oda teleportálunk áldozataink körül, hogy csak kettőt említsek új készségeink közül. Mivel az alapjátékban a harcosok céhének történeti szálán bevezetést nyertünk a vérfarkas létbe (és formába is), amit meg is hagyhattunk, ha úgy tartotta kedvünk, az új vérszívó alak ennek képességrendszerébe is beleszól, amihez külön farkasember képességhálózat is jár. A „vámpírúr” alakot is bármikor magunkra ölthetjük immár, de nem csupán napi egyszer, így gyakorlatilag tetszés szerint hozhatjuk rá a frászt gyanútlan ellenfeleinkre. A vadászok oldalára állva új fegyverekkel (mint például a számszeríj) és tárgyakkal, páncélokkal találkozhatunk. A számszeríj legfontosabb előnye, hogy akár menet közben is töltve marad, és gyorsabban tüzel az íjnál, de cserébe lassabban lehet újratölteni. Szintén újítás, hogy harc közben nem szükséges többé leszállnunk lovunkról, annak hátán maradva is folytathatjuk a küzdelmet. Ez nagyon is szükségszerű javítás volt, hiszen elég furán hatott, amikor ádáz hősünkkel szépen, komótosan lekászálódtunk paripánkról, miközben vagy tíz farkas csócsálta a lábunkat, és további hat haramia ütlegelt meg lövöldözött ránk tisztes távolból. Ezentúl bármikor átszabathatjuk ábrázatunkat is egy új karakter segítségével, aki Riften egyik kocsmájában tanyázik. Varázsképességeink három új kiáltással gazdagodtak, amelyek nagyon hasznosak a legendás sárkányok legyőzésében, amikkel bővült a tűzokádók palettája is. Szó, ami szó, a fejlesztők ismét kitettek magukért, így a mai sajnálatos trenddel – hála Istennek – ellentétben kapunk is plusz tartalmat a pénzünkért.
A kiegészítő a kiváló alapjátékkal megegyező megvalósítású mind a grafika, mind pedig a hangok és zenék terén. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy újításra, fejlesztésre, újraszinkronizálásra, esetleg újrahangszerelésre nem számíthatunk. Ez a „minden maradt a régiben” dolog jelen esetben egyáltalán nem számít negatívumnak, hiszen a tavaly megjelent alapjáték igen magasra tette a lécet, de azért jól esett volna némi plusz, ha már eltelt azóta egy technikai téren is eseménydús esztendő. Mindazonáltal a Skyrim még ma is nagyon erősen az élvonalba tartozik, ezért előző megjegyzésem inkább csak amolyan halk morgolódásnak szántam, mintsem komoly kritikának.
Nos kérem, végre egy olyan kiegészítőt kaptunk egy amúgy is kiváló játékhoz, amely igazi tartalommal bír, nem csupán egy kis elhanyagolható adalékot dob hozzá az alaphoz, esetleg egy eleve abba belekódolt, de addig lezárt apróságot nyit meg benne. A Dawnguard a tavaly megjelent The Elder Scrolls V: Skyrim első hivatalos kiegészítőjeként újabb sok hosszú órányi játékidővel ajándékozza meg a tisztelt nagyérdeműt, amelynek során felgöngyölíthető ugyanannak a történetnek mindjárt két oldala is. Így gyakorlatilag nem is egy, hanem két küldetéssorozatot játszhatunk végig, amelyek mindegyikének megvan a maga különlegessége. Valószínűleg a ma oly divatos vámpírőrület hatására választották azt a készítők, hogy a széria történetében eleddig betegségként, kórként, átokként kezelt vérszívó létet ezúttal új magasságokba emelik egy saját történeti szálnak, illetve saját fejleszthető képességeknek a játékba való implementálásával. Az eredmény egy jól összerakott, számos újdonságot magában hordozó, tartalmas kiegészítő csomag lett, amely kötelező darab minden Skyrim-rajongó számára. És mire ezeket a sorokat olvassák a Kedves Olvasók, Xbox 360-on (és hamarosan a többi platformon is) már folytatódnak megpróbáltatásaink a játék új „egész estés” kiegészítőjében, a Dragonbornban, amely (a Morrowindhez hasonlóan) Solstheim szigetére visz el bennünket, ahol új kihívások és vadonatúj bejárható területek várnak ránk. Már alig várom!
