Ha emlékezetem nem csal, valamikor tíz évvel ezelőtt egy kölcsönkapott PSP-n volt szerencsém a LocoRocóhoz, amely azonnal rabul ejtett. Egy egyszerű kis kétdimenziós platformjátékhoz volt szerencsém, szinte minimalistának nevezhető grafikával, amelyben egy kis gömböccel vághattam neki a pályáknak. 2009-ben érkezett meg aztán a folytatás és egy spin-off (LocoRoco Midnight Carnival), aztán pedig a nagy csend következett. Egészen a tavaly decemberi PlayStation Experience-ig, ahol a PaRappa the Rapper Remasteredet bejelentő video végén sokak örömére felbukkant a LocoRoco logója, és hogy hamarosan az is jön. Nos, ez az idő nemrég tényleg elérkezett...
Egy kis sárga gömböccel indulunk tehát neki a játéknak. Azonban nem LocoRocót (illetve később más színű haverjait) irányítjuk közvetlenül, hanem magát a pályát dönthetjük jobbra-balra, és így, a gravitáció törvényeinek megfelelően kezd gördülni karakterünk a tekergő terepen, alagutakban és ösvényeken. A döntögetésre a két hátsó gomb szolgál, egyidejű megnyomásukkal pedig ugorhatunk is. A PS4-es verzió egy alternatív irányítási megoldással is szolgál, a gamepad döntögetésével is játszhatunk, de számomra a hagyományos módszer kényelmesebbnek bizonyult. A pályákon aztán a cél felé haladva többféle cuccot gyűjtögethetünk. A legfontosabbak a nagy piros gyümölcsök, ezeket felzabálva ugyanis főhősünk eggyel nő, és ezáltal a kör gomb megnyomásával eggyel több darabra is tud szétesni. Egyes helyeken ugyanis egy nagyra nőtt gömböc már nem fér el, ilyenkor hasznos ez a képessége, amikor sok kicsi LocoRoco folytatja útját a pályán. Emellett azért is fontos a növekedés, mert vannak olyan pályarészek vagy megtalálható dolgok, amelyek elérése bizonyos mennyiséghez van kötve. Persze ha csak a gyors célba érkezés a lényeg, akkor ez igazából mindegy, viszont mivel rossz esetben csökkenhet is méretünk, érdemes azért minimálisan gyűjtögetni. A pályákon lévő fekete lények az ellenségeink, van, amelyik tüskeként a földön vagy a plafonon üldögél, és ha nekik ütközünk, egy kis részünk kiugrik (és ha pár másodpercen belül nem érjük utol, akkor végleg búcsút inthetünk neki), de vannak repkedő rémségek is, amelyek kiharapnak belőlünk egy darabot – ellenük úgy tudunk védekezni, ha mielőbb nagy lendülettel nekikugrunk.
A pályák színesek, igen változatosak és elég nagyok, sok helyen elágazással bonyolítva dolgunkat. Sokszor nem tudhatjuk, hogy a cél felé halad-e épp az út, vagy csak egy kis mellékágra vezet, ahol plusz cuccokhoz juthatunk. Elég sok kísérletezés vár mindazokra, akik 100%-os teljesítésre törekszenek, ugyanis sok-sok rejtett hely is akad, ami vagy úgy válik láthatóvá, ha épp odaugrunk (a pálya vonalának kis megtörése azért jó jel egy ilyen felfedezésére), vagy ha felfedezünk egy összetörhető faldarabot. A változatosságot növeli, hogy sok esetben nem szilárd a talaj, és ilyenkor egész máshogy viselkedik főhősünk (például zselészerű anyagban lassan kúszik), vagy kis tavakba is bepottyanhatunk. Aztán van, ahol kiveszi a kezünkből a játék az irányítást, és egy szélfuvallat csak tovavisz minket egy másik pályarészhez, mi pedig csak bámuljuk közben a képernyőt.
Negyven pálya vár ránk, amelyek mindegyike olyan 5-10 perc alatt végigfutható, így nagyjából 3-4 óra alatt elérhetünk a vége feliratokhoz. A maximalisták viszont ennél jóval többet beletolhatnak, ahogy már említettem, az összes elrejtett dolog megtalálásához alaposan fel kell fedezni minden zugot. A pályákon fellelhetünk kis lényeket, a mui muikat is, és találhatunk egy-egy új, házunk építéséhez, szépítéséhez használható elemet. Végül van pár minijáték, amelyek azonban nem voltak annyira érdekesek, hogy azokban túl sok időt töltsek el.
Igazán kiemelkedő eleme a LocoRocónak a zene, amely egyszerre bugyuta és mókás, de ugyanakkor igencsak fülbemászó – mint például a Rayman Legends egyes dallamai. Halandzsa nyelven hallható alattuk az éneklés, ráadásul ahol fel kell ébreszteni egy-egy szereplőt, ott mindegyik különböző színű karakter mást énekel (ez hangulatfokozóként ráadásul a DuakShock hangszórójából szól). Nem mindenki fogékony persze erre, de bennem azóta is sokszor előjön a főcímdal szuper dallama.
A grafika alkalmazkodott a nagyobb képernyőhöz, PS4 Prón akár 4K-ban is játszhatunk. Pár helyen azonban gyanús, hogy elfeledkeztek az objektumok feljavításáról, például az egyik képen is látható madár a széleinél erősen olyan volt, mintha a régi, kisfelbontású rajzot növelték volna meg bénán.
A LocoRoco Remastered igazából nem ad többet, mint a 11 évvel ezelőtti PSP-s játék: mindössze annyit, hogy az aktuális Sony nagykonzolon is játszhatunk vele, ha kimaradt volna korábban, vagy ha kedvünk támadt nagyban újrajátszani. Egy kellemes kis platformjáték, könnyed kikapcsolódás kicsiknek és nagyoknak egyaránt. És most akkor várhatjuk a Patapon Remasteredet következőnek.
