Voltatok már úgy valamivel, hogy noha ígéretes dolognak nézett ki (esetleg az is volt), de mégis az idegeitekre ment? Amolyan „se veled, se nélküled” állapot, érzés? Na, a kínai Pathea Games legújabb játékával valahogy így vagyok. Látom benne a potenciált, noch dazu még tetszene is, de sikerült ritka idegesítőre megoldani a játékmechanikát, amivel az őrületbe kerget. Mindezt ráadásul úgy, hogy Steamen már eltöltött egy jó adag időt, mielőtt a switches tesztpéldány megérkezett volna hozzám...
A játék maga egész kellemes külcsínnel rendelkezik: a rajzfilmszerű grafika a Switch számára sem megterhelő. A szereplők aranyosak, a környezet amolyan modern elemekkel óvatosan megszórt fantasy mesevilág. A zene fülbemászó, csak épp nagyon kevés van belőle az egyes szituációkra, így hamar unalmassá válik. Hangeffekt ugyan van pár, de amúgy mindenki totál néma – ez talán kicsit sivárrá teszi a hangzásvilágot (némi hümmögés vagy ilyesmi feldobná). Az irányítás meglepően kézreálló figyelembe véve, milyen komplex játékról van szó.
A dolgunk ugyanis nem más, minthogy átvegyük apánk műhelyét, és segítsük Portia városának lakóit a túlélésben. No igen, ez az, ami nem igazán látszik sem a képeken, sem a játékon: egy nagy világégés után vagyunk ugyanis, és a civilizációt próbálják az emberek újjáépíteni – ezúttal különösebb szörnyhorda vagy egyéb nagy gonosz fenyegetése nélkül. Építőként az Építészek Céhében lévő hirdetőtábláról vállalhatunk feladatokat, de amúgy a városka lakói is megkérnek apró-cseprő dolgokra, emellett postán (!) is érkezik teljesítendő küldetés. Látszólag unatkozni nem fogunk – a gond az, hogy irgalmatlanul túl van gondolva a craftolás a My Time at Portiában. Első feladatunk, miután megvan a hivatalos engedélyünk, egy híd felépítése egy folyón. Ehhez először össze kell gyűjtenünk elég nyersanyagot (fa, kő, ilyesmi), hogy a szükséges szerszámokat megépítsük (kis kohó, kis fűrész, kis présgép); ezután össze kell gyűjtsünk egy rahedli nyersanyagot ahhoz, hogy építőanyagot gyárthassunk a nyersanyagokból, amelyekből utána (nem) pikk-pakk építjük meg a két hídfőt és magát a hidat. Én befontam a szemöldököm, mire ezzel végeztem – és a legnagyobb baj, hogy mivel próbáltam ezzel a feladattal sietni, több szerszámot párhuzamosan használtam, így viszont más feladatot nem nagyon tudtam elvállalni. Persze lehet, hogy ha nem lett volna ekkora dolog a nyakamon, akkor könnyebben tudtam volna jópofizni a többiekkel, de ezt már nem volt kedvem megvizsgálni. Egyszerűen idegőrlő ez a fajta pepecselés, amit ránk kényszerítenek – noha elhiszem, hogy egyeseknek pont ez a fékezett tempó fog bejönni. Technikai problémám is akadt a cuccal: rengeteget tölt ugyanis. A megjelenés előtt ugyan jött egy patch ezt orvosolandó, de érzésem szerint csupán kicsit eltolták a problémát más hangsúlyok felé. Ezt úgy kell érteni, hogy a javítás előtt bő egy percnyi töltögetés volt mindenütt; most a játék elindulása bő öt perc, utána relatíve gyorsan tudunk egyik helyszínről a másikba menni. Értékelem én az erőfeszítést, de nem biztos, hogy az úgy jó, ha simán meg tudok kávézni az érdemi játék előtt...
Jó játék a My Time at Portia? Ha nem volna ilyen feleslegesen komplex a craftolás, nekem nagyon bejönne – de azt is megértem, ha valaki ezt a fajta nyugit szereti. A gond az, hogy amíg a dolgok elkészültére várunk, a játék elején nem sok minden egyébbel tudjuk magunkat elfoglalni... Persze ha ezen valahogy átlendülünk, utána egy érdekes világ tárulhat ki a szemünk előtt, felfedezni váró labirintusokkal, ahonnan ritka és értékes anyagokkal térhetünk haza (már ha túléljük, mert persze az ezen helyeken tanyázó ellenfeleknek is lesz szavuk ehhez). Grindfest és timesink – ennél jobban nem tudom összefoglalni a tapasztalataimat. (Steamen akad demo verzió, ha esetleg valakit nem tántorítottam el a kipróbálásától...)
