JRPG-k sorában gyakran méltatlanul mellőzött cím a Dragon Quest, annak ellenére, hogy a komplett műfaj indítása jelentős mértékben köthető hozzá, és nélküle nagy valószínűséggel sosem született volna meg sem a Final Fantasy, sem a Persona, sem a Tales széria. A mellőzés oka valószínűleg elsősorban a szinte követhetetlenül vegyes platformokban keresendő, amelyeken a széria megjelent az évek során. Míg eleinte a Nintendo konzolok kiváló választásnak bizonyultak, ha valaki kivételek nélkül végig akarta játszani a Torijama Akira (a Dragon Ball megalkotója) illusztrációiból készült széria sorszámozott, hivatalos felvonásait, később PlayStationre vándorolt, majd a nyolcadik részt követően szinte kizárólag Nintendo DS-en, majd 3DS-en jelentkezett (és ezeken jelentek meg a playstationös részek kiválóan sikerült felújításai is). A tizedik rész egy multiplatform MMORPG lett, végül a IX epizód Switch, PlayStation 4, és a széria történetében először PC tulajdonosokat örvendeztetett meg 2017-ben. A PC-s közönség pedig a jelek szerint továbbra sem marad ki a jóból, megérkezett ugyanis a Definitive Edition névre keresztelt bővített kiadás, amely a Persona 5 Royalhoz hasonlóan brutális mennyiségű új tartalommal fejlesztette tovább a már önmagában is kiváló alapot.
A Dragon Quest XI-ben hősünk az egykor az egész világot megmentő legendás hős, a Luminary reinkarnációja, amelynek köszönhetően a sötétség erői születésétől kezdve próbálják felkutatni és meggyilkolni. Amikor eléri a felnőttkort, és különleges képességei megmutatkoznak, útra kell kelnie, hogy megtudja, milyen célt szánt neki a sors, ám az őt üldöző sötét erők folyamatosan a nyomában maradnak, és hol a félelem, hol a mágia segítségével próbálják ellene fordítani a népet, és megakadályozni, hogy eljusson a világot összetartó hatalmas fához, az Yggdrasilhoz. Szerencsére hősünknek nem egyedül kell megtennie az utat: különböző társak, köztük gyerekkori barátok, mágusok és tolvajok csatlakoznak hozzá, hogy beteljesíthessé feladatát és legyőzhesse az ősi proféciák szerint feltámadni készülő gonoszt.
A fenti szinopszis könnyen tűnhet úgy, hogy csak egy random, alap fantasy történet vázát másoltam ki, vagy még inkább a klasszikus Hős Útjának végletekig leegyszerűsített változatát, ám a Dragon Quest XI esetében ez a szintű egyszerűsítés szándékos döntés volt a készítők részéről. Míg a legtöbb klasszikus JRPG-széria, mint a Final Fantasy az évek során egyre modernebb világokkal, egyre több stílust és komplexebb történetszálakat keverő cselekményekkel operáltak, a Dragon Quest néhány apró változástól, a hős szerepének, pozitív és negatív hatásainak finom vizsgálgatásától eltekintve mindig is megmaradt az alapoknál: jók a rosszak ellen, a hős hosszas útja során végül legyőzi az ősi gonoszt, döntéseivel, viselkedésével példát mutat mind a birodalom lakóinak, mind a játékosnak (kikacsintásként a Yakuza: Like a Dragon főhőse, Ichiban is a DQ sorozatot emlegette élete egyik meghatározó elemeként), majd elhozza a béke korát. A Dragon Quest XI ezen felül egyúttal tisztelgés is a sorozat 34 évre nyúló múltja, korábbi részei előtt, így nem is próbálta meg újraalkotni a receptet, feltalálni a spanyolviaszt, pusztán megmutatni, miért is képes a mai napig működni ez a kellemes, klasszikus recept, és miért van szükségünk ilyen történetekre (és persze Toriyama Akira vizuális stílusára, aki az első rész óta folyamatosan felel a széria látványáért).
Ettől függetlenül persze előfordulhat, hogy valakinek ez kevés, és nem lépi át az ingerküszöböt, ám szerencsére a játékmenet kellően magas, minden elemében letisztult színvonalat képvisel ahhoz, hogy mindezt elvigye a hátán. A JRPG műfaj ismerői itt sem találkozhatnak jelentős újdonságokkal: hatalmas nyílt térképeket járunk be, szörnyekkel csapunk össze, akik az utóbbi részekben random csaták helyett már fizikailag is megjelennek a térképen, megelőző csapást mérve rájuk pedig már eleve előnnyel indíthatjuk a harcot. Az ütközetekre körökre osztott harcokban kerül sor, ahol dönthetünk, hogy csapatunk minden tagját manuálisan szeretnénk-e irányítani, vagy csak főhősünket, a többiek pedig beállított taktikák szerint viselkedjenek; a győzelemért cserébe pedig tárgyakkal és tapasztalati pontokkal gazdagodunk. A térképen elszórt városokban megpihenhetünk, felszereléseket vásárolhatunk, mellékküldetéseket vállalhatunk, a templomokban pedig menthetjük az állást, és feltámaszthatjuk elesett csapattársainkat is. Nagyobb térképek esetén, dungeonök mélyén nem ritkán akadhatunk táborhelyekre is, ahol ideiglenesen megpihenhetünk csapatunkkal és erőt gyűjthetünk a kaland folytatásához.
Hogy mit ad mindehhez a Definitive Edition? Első körben gyakorlatilag egy teljesen különálló játékot: míg a Dragon Quest XI eredetileg a kor elvárásainak megfelelő, 3D-s játék volt, az új kiadásban lehetőségünk van a teljes kalandot végigvinni 2D-s, 16-bites játékként, amelyben egyedül a jelentősebb átvezető jelenetek maradtak meg továbbra is CGI animációnak, minden más olyan, mintha csak SNES vagy Sega Genesis konzolról került volna portolásra a játék. A 2D-s módhoz kötődően kaptunk egy vadiúj, még 3D-s végigjátszás esetén is automatikusan erre a nézetre váltó küldetésláncot egy új településen, Tickingtonban, ahol lehetőségünk nyílik csapatunkkal visszalátogatni a Dragon Quest széria korábbi részeinek ikonikus helyszíneire, és ott rövid küldetéseket teljesíteni. A 2D-s móddal kapcsolatban egyedül a váltás rendszerével kapcsolatban akadt némi problémám: a játék lehetőséget biztosít, hogy a templomokban és szobroknál bármikor váltsunk a két mód között, azonban ekkor egy teljesen új mentést hozunk létre, amelyben ahelyett, hogy az aktuális állásunktól folytathatnánk a kalandot, csak a történet már elért főbb pontjaitól kezdhetünk – ám úgy, hogy a váltás előttről minden tárgyunk és tapasztalati pontunk megmarad, így a korábbi ellenfelek, bossok seregén bármiféle kihívás nélkül darálhatunk végig, ám a másik mentésünkre ezután már nem válthatunk vissza, a 2D-s és 3D-s játékmódok párhuzamosan futnak egymás mellett. Végeredményben szerintem sokkal tisztább lett volna, ha a váltás lehetősége egyszerűen kimarad, szeparált játékmódként kezelve a kettőt.
Ám ez a demake játékmód még mindig nem fedi le a Definitive Edition újdonságainak teljes felhozatalát: az eredeti MIDI hanganyag helyett például a játék összes zenéjét szimfonikus zenekarral vették újra – a két mix között bármikor válthatunk, ahogy az angol és japán szinkron között is. Minden hozzánk csapódó társ kapott egy új, egyedi mellékküldetésvonalat, amelyek révén jobban megismerhetjük őket, a történeteiket, csapatunk pedig immár a világtérképen és a dungeönökben bóklászva is megjelenik főhősünk körül, az új Photo Mode révén pedig ha egy különösen látványos helyszínen szeretnénk megörökíteni őket, még speciális pózokba is rendezhetőek. A csaták során bármikor állíthatjuk a sebességet, a kameranézetet, nagyban megkönnyítve a dolgunkat, ha farmolni szeretnénk egy új felszerelésre vagy a következő szint eléréshez. Ezen felül pedig kisebb-nagyobb finomítások, javítások egész serege került még be, hogy az élmény minél hozzáférhetőbb lehessen - a craftingállomást például immár bárhol, a táborhelyektől függetlenül használhatjuk, ahogy egy speciális tárgy révén akár a lovunkat is megidézhetjük a kijelölt állomásoktól távol.
A Dragon Quest XI már eredeti állapotában is egy kellemes, iszonyatosan hosszú és tartalmas játék volt, definitív kiadása azonban egyértelműen kiváló választás mind azoknak, akik szeretik a JRPG műfaját, de még nem játszottak vele, illetve azoknak is, akik már esetleg végigjátszották. Ugyan tartalmilag annyit nem bővíti az alapot, mint a Persona 5-tel tette az év elején tesztelt Royal kiadás, egyértelműen csak jobb, szórakoztatóbb, hibátlanabb játék lett.
