2020-ban már javában tombolt a lengyel szimulátorőrület, amelynek egyik rejtett gyöngyszemére szerencsére rábukkantam én is. Ez volt a Climber: Sky is the Limit, amely nem kisebb emberi teljesítményt hivatott szimulálni, mint a magashegyi hegymászást. Akkor a megjelenést még 2021-re datálták, de ekkor csak egy alig-alig működő demót tettek közzé a készítők az egyik Steam Fest alkalmából. Mostanra viszont elkészültek a játékkal, én pedig a téma iránt rajongóként mindjárt fel is húztam a virtuális hágóvasat, és útnak indultam a 8000-esek világába!
A Climber: Sky is the Limit egy ízig-vérig lengyel szimulátor, és ez már az első percektől érezhető. Szerencsére a jobbak közül való, de előrebocsátom: nagy csodát azért senki se várjon tőle. A játék legelején kénytelenek vagyunk egy oktatópályát teljesíteni, amire azért szükség is van. Ugyanis a játékmenet meglepően sok elemből építkezik, amelyek egy részét elsőre nem árt kitapasztalni. Már az oktatópálya is egy fiktív 8000-es csúcs meghódítását jelenti, hiszen az egész játék erről szól, egyre fokozódó nehézséggel. Adott nyolc meghódításra váró csúcs, amelyeket egymás után kell teljesítenünk, és mindegyik egy picit (vagy nagyon) nehezebb az előzőnél.
Az oktatórész után mindjárt a világ nyolcadik legmagasabb csúcsára, a Manaszlura kapaszkodhatunk fel. És már ez sem lesz egy sétagalopp, mindjárt el is mondom, miért. Később olyan csúcsokat támadhatunk, mint az Annapurna, a Broad Peak vagy a Gasherbrum I. És persze nem hiányzik a listáról a Csomolungma és a K2 sem. Ebben a sorrendben, mert bár a Csomolungma a világ legmagasabb csúcsa, a K2 sokkal keményebb terep.
De mitől is olyan piszok nehéz ebben a játékban felsétálni ezekre a valóságban abszolút halálzónának számító hegyekre? Hiszen minket nem fenyeget az oxigénhiány a nappaliban, az ujjaink sem fáradnak el úgy a billentyűzet püffölésétől, mintha mínusz húsz fokban baktatnánk felfelé a meredek, jeges sziklákon. A játék egyik erőssége mégis az, hogy legalább egy minimális szinten kihívást jelent. Más kérdés, hogy ezt főleg eleinte elég alattomos módon teszi.
Rögtön jó példa erre a legelső csúcsunk (az oktatómód után), a Manaszlu. Minden mászás egy expedíciónak számít, amelyre van egy szponzorunk valamennyi pénzmaggal. Ebből a pénzből kell megvásárolnunk a csúcs meghódításához szükséges alapvető felszereléseket. Ezt mindig a játék határozza meg, és ha ő úgy dönt, hogy márpedig nekünk hét energiaszeletre lesz szükségünk, akkor addig el sem indulhatunk, ha csak hatot vásároltunk. Márpedig a pénzünk eléggé ki van számolva, lényegében csak a minimum követelményekre elegendő.
Ez eddig teljesen rendben is van, hiszen nem Elon Musk mellényzsebéből fizetjük a kis túránkat. De sajnos a játék makacsul ragaszkodik ahhoz, amit ő kitalált nekünk. Virtuális hegymászómmal lelkesen nekivágtam a hegynek, létrával átszeltem egy-két jéghasadékot, csákánnyal és kötéllel felhágtam néhány meredek jégfalat, sőt, még sziklát is másztam. Nem is csoda, hogy már az egyes táborhoz vezető úton szinte teljesen kimerült a karakterem, ezért óvatlanul kiválasztottam egy hívogató teraszt, sátrat vertem, megvacsoráztam és szunyáltam egyet. Másnap azonban amint elértem az egyes tábort, a játék szó szerint újra megkövetelte tőlem mindezt, teljesen mindegy volt, hogy szükségem van-e rá vagy sem. Így pedig idő előtt elfogyott az élelmem, vagyis teljesen felborult a mászás egyensúlya. Később már nem volt mivel csillapítani az éhséget, a magasabban fekvő, meredek, jeges terepen pedig sátrat verni sem lehetett, így lényegében halálra voltam ítélve. A játék egyébként három esélyt ad, vagyis háromszor bukhatunk el egy hegyen, hogy a legutóbbi checkpointtól valamivel jobb élettani mutatókkal újra próbálkozhassunk – ha nem sikerül, game over, kezdhetjük elölről az expedíciót.
Szóval nagyon oda kell figyelni, hogy mit csinálunk, meg kell terveznünk, hogy merre haladnánk, a minimálisra kell csökkentenünk a felesleges kitérők és bénázások számát, mert csak így juthatunk fel a csúcsra. Apropó csúcs. A fejlesztők vagy nagyon jószívűek akartak lenni, vagy még sosem láttak hegymászást közelről. A lényeg, hogy minden expedíció csak a csúcstámadásig tart, vagyis a lejövetel már nincs benne. Mintha odafent egy lift vagy helikopter várna, hogy lerepítsen a hegyről... Ergo a készleteinket és az állapotunkat is csak a csúcsig vezető útra kell beosztanunk...
A játék egyébként tényleg elég sok elemből építkezik. A csúcsra való feljutás során használhatunk létrákat, köteleket, jégcsákányt és nitteket is. Vihetünk magunkkal oxigénpalackot és fejlámpát is, ruhából is több áll rendelkezésre. A drágábbak természetesen jobban tartják a hőt, a drágább bakancsok kevesebb energiát igényelnek a mászás során. A meredek jégfalakon nitteket kell becsavarnunk, majd arra kötelet akasztva biztosítani magunkat. A játék színes pöttyökkel jelöli, hogy az adott terület mennyire biztonságosan mászható. Hasonló rendszerrel oldották meg a tényleges sziklamászást is. Itt csak a kezeink következő fogását kell kijelölnünk, a lépéseket nem. Nem a leghitelesebb megoldás, de azért működik.
Érdekes és nagyon ötletes adalék a hátizsákunk használata. Azokon a területeken, ahol a valóságban sem lennénk képesek csak úgy lekapni a hátunkról, hogy turkáljunk benne, a játékban sem tehetjük meg. Ha ilyen helyen olyan eszközre lenne szükségünk, amit előzőleg nem készítettünk elő (pl. kötél, nitt stb.), akkor megszívtuk. Illetve nagyon jó ötlet, hogy a hátizsák megpakolásánál az egyensúlyra is figyelnünk kell. Nem mindegy, hogy a létrát melyik oldalra erősítjük, nem mindegy, hogy a köteleket, a sátrat, a hálózsákot és a derékaljat hová pakoljuk. Ha nem találjuk meg az egyensúlyt, akkor sokkal gyorsabban fogy az erőnk mászás közben, plusz az egyensúlyozós részek is sokkal nehezebbek, valamint a picit is meredekebb részeken is könnyebben lecsúszunk.
A Climber: Sky is the Limit nem a valaha volt legszebb játék, még a szimulátorok között is legfeljebb a középmezőnyben kaphat helyet. De cserébe gépigénye se sok van. A játékmenet elég sokrétű ahhoz, hogy legalább néhány órára lekösse a téma iránt egyébként is fogékony játékosokat. Vannak ugyan elnagyolt és döcögős részei, de összességében szórakoztató tud lenni. Még a fent felvázolt nehézségét sem feltétlenül rónám fel neki, hiszen a valóságban is nagyon fontos (lehet, hisz fogalmam sincs valójában) a pontos tervezés és a még pontosabb végrehajtás. Nem lehet csak úgy bárhol, bármikor sátrat verni és durmolni egyet. Itt sem lehet, illetve lehet, de annak később igen komoly ára lesz.
A Climber: Sky is the Limit nem egy rossz játék, de kimondottan jónak sem mondható. Amolyan tipikus lengyel szimulátor. Aki érdeklődik a hegymászás iránt, annak poén lehet kipróbálni, de akár azoknak is, akikben sosem fordult meg a gondolat, hogy meghódítsák valamelyik híres hegycsúcsot.
