Idén lesz tíz éve, hogy megjelent a Relic Entertainment sikersorozatának, a Company of Heroesnak a második része. Már a 2006-os első epizód debütálásakor sem igazán létezett klasszikus, bázisépítős, második világháborús stratégiai játék, az elmúlt tíz évben viszont egyáltalán nem láttunk ilyet. De ez nem csak a nagy világégés témakörére igaz, a klasszikus RTS-ek műfaja jóideje nem adott sok életjelet magáról, így a Company of Heroes 3 érkezésére messiásként várt a rajongók hada – beleértve engem is.
Nagyjából másfél évvel ezelőtt jelentették be hivatalosan a harmadik részt, ráadásul akkor már olyan előrehaladott állapotban járt a fejlesztés, hogy videóban demózták a játékmenetet is. Emlékszem, izgatottan olvastam a hírt és kattintottam a play gombra, hogy megcsodáljam az új, itáliai hadszíntéren harcoló alakulatokat, de elsőre csalódtam. Ránézésre a játék pontosan úgy nézett ki, mint a tíz évvel korábbi előd, és semmiféle játékmenetbeli újdonság sem látszott. Oké, más volt a helyszín, de ezen kívül pont ugyanazokat a dolgokat mutatta, amiket már jól ismertünk a szériából, mint például a rombolható környezetet. Ezek után picit keserű szájízzel és felvont szemöldökkel követtem a híreket, és ugyanezzel az attitűddel ültem le a játék elé a teszteléshez.
De kezdjük egy rövid összefoglalóval: adott egy bázisépítős RTS, a második világháborús téma és egy brand, amely mára etalonná vált – dióhéjban ez a Company of Heroes. Azért etalon, mert annak idején már az első résszel olyan magasra tette a lécet a Relic a minden részletében kidolgozott egységekkel, rombolható pályákkal, az utánozhatatlan hangulattal és a remek multival, hogy kb. 4 millió példányt kapkodtak el belőle. A Franciaországban játszódó eseményekbe az amerikai vagy a német oldalon csatlakozhattunk be, de később új nemzetek is megjelentek. A széria második része a keleti frontra kalauzolta el a játékosokat, bemutatva a szovjet haderőt, a hóviharban történő csatázást, és némiképp finomította, fejlesztette a játékmenetet. Az idei harmadik rész pedig az észak-afrikai hadszínteret, valamint Olaszország szövetségesek általi elfoglalását mutatja be.
Sokszor írtam már le, de nem tudok máshogy hivatkozni a Company of Heroesra, mint vérbeli, klasszikus RTS-re. Ez alatt azt értem, hogy nem gyalogosok százai vagy harckocsik tucatjai csapnak össze, hanem kisebb alakulatok csupán, megtámogatva némi gépesített haderővel (például tankok vagy féllánctalpasok), illetve alkalomadtán légi- vagy telepített támogatással (mint a géppuskafészek). Szinte az összes egység rendelkezik extra képességekkel a szimpla tüzelésen kívül, például aknatelepítéssel. Ezen lehetőségek, valamint a pályák adottságainak okos kihasználása adja a Company of Heroesnak azt az egyedi ízt és mélységet, ami emlékezetessé teszi.
A harmadik rész single player módjában két kampányt is végigjátszhatunk. Az egyik Észak-Afrikában játszódik, ahol a német Afrikakorps hadtestet irányítva harcolhatunk a szövetségesek ellen. Korábban a széria nem tartalmazott sivatagi pályákat, hiszen az afrikai események most először jelennek meg a játékban, így ez a környezet új és egyedi látványvilágot jelent. Természetesen a pályák gyönyörűek, részletgazdagok és jól megtervezettek. Az Afrikakorps, ami az egyik játszható hadtest német oldalon (másik a Wehrmacht) szintén új, szóval már csak azért is érdemes időt szánni erre a kampányra, hogy megismerjük ezt a sereget, arról nem is beszélve, hogy az első küldetés egyben tutorialként is szolgál. A küldetések és a történet ebben a kampányban lineáris felépítésű, magyarán amikor végeztünk egy pályával, átvezető video formájában bontakozik ki a sztori, majd jöhet a következő map.
A másik egyjátékos kampány a szövetségesek olaszországi hadjáratát dolgozza fel, viszont itt már dinamikus felépítést kapunk, ami szintén újdonság. Leginkább a Rome: Total War szériához tudnám hasonlítani, ugyanis egy Olaszország formájú stratégiai térképen tudjuk tologatni hadosztályainkat, körökre osztott módszerrel. A cél a területszerzés, tehát városokat, reptereket, kikötőket kell elfoglalnunk. Amikor megtámadunk egy-egy ilyen célpontot vagy egy német sereget, akkor kezdődik csak az igazi csata a megszokott módon. Van lehetőség ezeket auto-resolve módban is letudni, tehát a két szembenálló fél erőviszonyait felmérve a gép eldönti ki nyer, így ha nincs kedvünk bizonyos meccseket manuálisan megvívni, ez kisegít.
Ez a kampány hosszú tutoriallel indul, amelyre szükség is van, mert elsőre elég összetettnek tűnhet. Millió lehetőségünk van, kezdve a városok, repterek fejlesztésén át a part menti vizeken tanyázó haditengerészeti hajók használatáig. Építhetünk légvédelmi állásokat, küldhetünk felderítő repülőgépet, bombázhatunk a csatahajók segítségével, kérhetünk le új hadosztályokat.
Amerikai és brit csapatokat vezényelhetünk (a németen kívül a két másik játszható nemzet a játékban), amiket szintén fejleszthetünk új képességek, egységek, doktrínák segítségével, és ha mindez nem lenne elég, a kampány során folyamatosan tanácsokkal lát el bennünket mind az amerikai, mind a brit tábornok, és attól függően, hogy melyikük javaslatát fogadjuk el, hűségpontokat kapunk, amelyekkel egy újabb sor upgrade-et oldhatunk fel.
Mivel a kampány dinamikus, seregeinket oda küldhetjük, ahová csak akarjuk, a javaslatok, amiket a tábornokok adnak jellemzően arra szolgálnak, hogy saját stílusunknak megfelelően játszassunk. Magyarán egyikük inkább biztosra szeret menni, és jól bevédeni a megszerzett területet, míg a másik folyamatosan nyomulna előre, ennek megfelelően fognak lehetőségeket felkínálni számunkra. Túlerőt nem lehet kialakítani abban az értelemben, hogy például kettő sereget folyamatosan együtt mozgatva lazán eltiporjunk egy német dandárt, a csaták csak 1v1 felállásban játszhatók le.
Magukban a csatákban nagy meglepetésekre ne számítsunk. A szériában már jól ismert három nyersanyagra lesz szükségünk a haderő felépítésére, ezek név szerint az üzemanyag, a lőszer, valamint az élőerő. A pályák területekre vannak osztva, amelyeket elfoglalva a nyersanyagszintünket tudjuk növelni. Továbbá minden pályán van három győzelmi pont, amelyek közül minél többet ellenőrzünk mi, annál gyorsabban tudjuk legyőzni ellenfelünket, mivel annak győzelmi pontjai ilyenkor csökkennek, a nullát elérve pedig vereséget szenved, még akkor is, ha adott esetben ő rendelkezik nagyobb haderővel.
Mivel új játékról beszélünk, nyilván új egységek is vannak. Akkora fegyverarzenállal rendelkezett minden nemzet a világháború idején, hogy bőven volt lehetőség másfajta tankok, támogató járművek, csapatok implementálásra. Persze a legismertebb egységek továbbra is megmaradtak, mint például a Tigris vagy a Sherman tank.
Ahogy már korábban is említettem, egységeink a harc során tapasztalatot szereznek, ami által jobbá válnak, feltéve, ha figyelünk arra, hogy ne pusztuljanak el. Érzésre sokkal több fejlesztési lehetőség van most, kapunk is egy külön épületet arra, hogy egységeink számára extra képességeket oldhassunk ki.
A pályadesign szokás szerint első osztályú, az olasz falvak és mezők rendkívül autentikusak, ugyanúgy, mint a sivatagi környezet. Ami változott, az a szintkülönbség egyes területek között. A korábbi részek pályái leginkább síkok voltak, most viszont komoly emelkedők, a városokban lépcsőzetes felépítés és sziklaszirt is akad, amik mind befolyásolják egységeink látómezejét, illetve rálátását az ellenségre, tehát egy szikla tövében állva, az annak tetején megbúvó géppuskafészek nem tud ránk lőni.
Hasznos újítás a taktikai szünet, ami a Space lenyomásával aktiválódik. Ilyenkor a játék megáll, viszont továbbra is mozgathatjuk a kamerát, és ami fontosabb, parancsokat oszthatunk ki egységeinknek, akár többet is. Amint újra lenyomjuk a Space-t és folytatjuk a csatát, csapataink a kiosztott parancsokat egymás után végrehajtják. Csak a kampányban, illetve MI elleni játék esetén érhető el ez a funkció, PvP multiban értelemszerűen nem.
Az, hogy az alapjátékban rögtön három nemzet hadserege kapott helyet/ egyrészt szintén újdonság, másrészt nagyon jót tesz a multiplayernek. Mindig is a multi volt a legnagyobb erőssége a Company of Heroes szériának, a második résszel a mai napig sokan játszanak. 1v1-től egészen 4v4-ig bármilyen felállásban összemérhetjük tudásunkat másokkal, akár aszimmetrikus felállásban is (például 1v2, 2v4 stb.). Pályából is bőven akad, szám szerint 14 került a játékba, ami az eddigi legtöbb. A Skirmish mód és a PvP vegyíthető, tehát az összecsapó két oldal bármelyikére tehetünk MI játékost.
A gép elleni játék kapott egy dedikált multit is, Co-op vs AI néven. Ennek célja az, hogy a Company of Heroeszal csak most ismerkedőknek nyújtson segítséget egy tapasztalt szárnysegéd haver támogatásával (mivel co-cop, ezért minimum két ember kell hozzá). Szerintem ez remek ötlet a fejlesztők részéről az új játékosok bevonására, ám a valóságban ez a játékmód sajnos nem más, mint egy előre konfigurált Skirmish meccs, így nem sok hozzáadott értéke van.
Rátérek a grafikára, hiszen a cikk elején azt írtam, hogy az első, fejlesztők által kiadott videókban számomra csalódást keltő volt a kinézet. Ez az érzésem még több óra játék után is megmaradt. Véleményem szerint a 2013-as második rész grafikája a mai napig bőven megállja a helyét. A legszembetűnőbb különbség, hogy a harmadik részben sokkal világosabbak a pályák, jobb a fényelés, de az is tény, hogy a komor és zord Kelet-Európa helyett itt a napfényes Afrika és Itália szolgáltatja a helyszínt. Ezen kívül a textúrák lettek élesebbek, nagyon mást én nem vettem észre. 2023-ban, az RTX, DLSS és még ki tudja milyen hívószavak korában eléggé meglepő azt olvasni, hogy a Company of Heroes 3-hoz az ajánlott videokártya a GeForce GTX 1660, ami négy éve jelent meg. Persze értem én, hogy a játékosok többségének nem harmadik vagy negyedik generációs RTX kártyája van, de elég jó, bár korosodó motor dolgozik a CoH alatt ahhoz, hogy skálázni lehessen a grafika minőségét, kihasználva a mai kártyák bitang erejét.
Van egy másik problémám is, igaz, ez már az előző részekben is jelen volt. Nevezetesen az, hogy nem lehet eléggé kifelé zoomolni. Nagyon közelinek érződik a kamera, egyszerre csak pici területet látunk be, nehéz átlátni a csatateret. Nem kellett volna sok, egy fél görgetésnyi extra zoom kifelé és boldog lettem volna, de úgy tűnik, ez megint a modderekre marad. Befelé zoomolási lehetőség persze továbbra is van, amit soha nem értettem, semmiféle gyakorlati haszna nincs.
A szűk látómezőre rájön még az is, hogy a kezelőfelület szerintem túl nagy helyet foglal el, még jobban csökkentve a hasznos területet. Az én monitorom 2560*1440 pixel felbontású, első indításnál viszont 1920*1080-ban indult a játék. Már akkor feltűnt a számomra túl nagy UI, de gondoltam, ha beállítom a magasabb felbontást, akkor minden szuper lesz. Hát nem lett, pont ugyanakkora maradt. Hiába a 27 colos átmérő is, egyszerűen nem használja ki jól a játék a rendelkezésre álló méretet.
A kinézethez sorolom azt a bajomat is, hogy túl statikusak a pályák. A zászlók lobogásán túl szinte minden más áll, úgy kell meredten nézni a növényzetet, hogy feltűnjön az a minimális lengedezés, amit a szellő okoz. Nincs viharos szél, szálló por, homokvihar a sivatagban vagy mondjuk eső. A kampányban néha látni civileket elrohanni, ami sokat tud dobni a hangulaton, kicsit előrevetíti, hogy bizony ütközet következik. Skirmish és multiplayer módban sajnos nem rohangálnak a civilek, de nincs egy felszálló madárraj, döghúst csócsáló kóborkutyák, vagy legalább egy elslisszanó macska, amik szerintem hozzátennének az atmoszférához. Tudom-tudom, ez mind szőrszálhasogatás, hisz korábban az is írtam, hogy remek a pályadesign és részletes a kidolgozás, de olyan 2018-as szinten, semmiképp sem 2023-as mércével.
Ámde amint elkezdtem megismerni az új egységeket, kitanulni a fejlesztési lehetőségeket és belevetni magam a multiba, azonnal mellékessé vált az összes apró nyűg, amiket említettem. A csata hevében úgysincs idő azzal foglalkozni, hogy felkapja-e a homokot a szél vagy egy robbanástól megriadva elszáll-e egy madárraj. Beszippant a játék, és nem enged. A hangulat, az összecsapások, a taktikázás a mai napig párját ritkító élmény. Ez az, ami cseppet sem csorbult a kezdetek óta, ez az, ami miatt a Company of Heroes 3 is egyértelműen népszerű és sikeres lesz. Nem véletlenül nem akad kihívója immár egy évtizede, ugyanis ez egy szinte tökéletes játék, amit csak saját elődeivel lehet összemérni. Nincs benne túl sok újdonság, nem akarja feltalálni a spanyolviaszt, egyszerűen csak azt nyújta, amiért szeretjük. És még harmadjára sem unalmas.
