Mario már-már szinonimája a videojátékoknak: olyan felismerhető és ikonikus karakter, akit azok is ismernek, akik életükben nem játszottak. Az évek során pedig több műfajba is belekóstolt a bajszos vízvezetékszerelő, kitörve platformer kereteiből. Egy ilyen volt 1996-ban a Super Mario RPG: Legend of the Seven Stars, ahol az akkor már világhírű hős váratlan forrásból merített ihletet. Méghozzá a Square szintén legendás szerepjáték-sorozatából, a Final Fantasyból. Létrejött hát egy érdekes hibrid, ami valamennyire meglepő módon kifejezetten jól működött. A kaland két szellemi utódot is szült, a Mario & Luigi, valamint a Paper Mario alszériákat. Most pedig eljött az idő az eredeti kaland visszatérésének, ezúttal SNES helyett Switchre.
Mario már-már rutinszerűen indul Bowser kastélyába, hogy megmentse Peach hercegnőt. A harc közben azonban egy gigászi kard csapódik a kastélyba, egyszerre repítve szanaszét az említett triót, pusztítva el az átjárót a várba, valamint rommá zúzva a kívánságok teljesüléséért felelős Csillagutat. Célunk megszerezni a hét csillagot, hogy helyreállítsuk a világ rendjét, közben legyőzve a megszállókat. Ehhez segítségünkre lesz Mallow, egy felhőboholy, aki békának képzeli magát, Geno, egy Pinokkió-szerű, életre kelt baba, akibe egy kozmikus erő bújt, valamint a hercegnő és még nemezisük is, maga Bowser.
A program különlegessége elsősorban a játékmenete, ugyanis ez egy körökre osztott szerepjáték. Felváltva támadhatunk mi, illetve az ellenségek. Ami megfűszerezi az élményt, az az, hogy a gombok megfelelő időben való lenyomásával hatékonyabbá tehetjük csapásainkat, vagy épp kivédhetjük a gonoszokét. Az eredetihez képest ráadásul ez a folyamat sokkal érthetőbb és átláthatóbb lett, ugyanis egy felkiáltójel jelzi, hogy mikor kell gombot nyomnunk. Ha sikerül, akkor nemcsak, hogy erősebb lesz ütésünk, de az újítások részeként sebezhetjük a környező szörnyeket is. Ha védekezésnél csináljuk ezt, akkor akár teljesen semlegesíthetjük is a támadást. Ez sokkal aktívabbá teszi a mérkőzéseket, ami kifejezetten jól jön, ugyanis a szerepjátékos elemek azért jóval egyszerűbbek, mint például egy Final Fantasynél. Vannak speciális mozdulatok is, amelyeknek szintén lehet fokozni a hatékonyságát, egyszerre akár több galádot érve el.
Minden karakter sajátos képességekkel rendelkezik, így élvezetes váltogatni közöttük. Ráadásul most már a harcok közben is lehet váltani, ami sokkal egyszerűbbé és gördülékenyebbé teszi a folyamatokat (sőt, ha valakit kiütnek, ő is pótolható azonnal). Egy találó újítás még, hogy ha sikeresen hárítunk vagy teszünk ütősebbé egy csapást, akkor nő egy számláló. Bizonyos értékeknél pedig aktiválódnak a hősök eltérő passzív adottságai: lehet, hogy strapabíróbbak, vagy épp erősebbek lesznek. Minden sikeres „gombnyomás” ráadásul tölt egy különleges támadást is, amit a három egyszerre irányítható figura vet be. Ezekhez kifejezetten látványos, a régi szép idők japán szerepjátékait idéző jelenetek társulnak: Bowser, Mallow és Mario triója például mindenféle elementális csapást mér a gonoszokra, miszlikre szedve őket. Mindent összevetve tehát csupa olyan hasznos funkcióval gazdagodott a remake, amelyek felhasználóbarátabbá és élvezetesebbé teszik a mérkőzéseket, még ha egy kicsit túl könnyűvé is tesznek egy amúgy sem nehéz mókát.
Ha épp nem csatázunk, bejárhatjuk a diverz világot, falvaktól erdőkön át hegyekig, vulkánokig, egészen a felhőkben rejlő királyságig. Az újrázásért felelős csapat fantasztikusan álmodta újra az egyébként is jellegzetes képi világú kalandot, így olyan, mintha egy csodaszép, meseszerű babaházat látnánk mozgásban. Élénk színek, kedves figurák és a modern Mariókra jellemző gömbölyű, áramvonalas díszletek és modellek teszik igazán élvezetessé a bóklászást és felfedezést. Ezt rontják valamennyire a kezelés sajátossága miatti ugrálós elemek, illetve a sűrű, hol jópofa, hol fárasztó minijátékok. Hatalmas pozitívum azonban Yoko Shimomura frissített zenéje, ami egy jellegzetesen „mariós” varázst kölcsönöz az élménynek, plusz lehet váltani a klasszikus és a modern kompozíciók között.
A fentieken túl pedig a Super Mario RPG lelke a humora. A sztori szerencsére nincs túltolva, és a leghosszabb jelenetek is pár percesek, azonban egy kedves, könnyed, meglepően szórakoztató narratívában lehet részünk, helyzetkomikumokkal és poénokkal, amelyek bugyutasága egyáltalán nem fárasztó, és remekül illeszkedik ebbe a bohókás valóságba, amelybe csöppentünk. Mivel nincs szó mély narratív mondanivalóról, nem is erőltetik az ilyen jellegű eseményeket. Minden a szórakozás és szórakoztatás szolgálatában áll, egy üde élményt kínálva. Így a vele töltött 12-14 óra csak a vége felé tűnhet már soknak, az elnyújtott, összecsapásokkal megpakolt finálé miatt. Persze aki szeretne még kolbászolni utána, extra kihívások, bónusz felszerelések és újra legyőzhető főellenségek várják (utóbbi is újdonság).
A Super Mario RPG egy pazar, hű feldolgozása egy kiváló klasszikusnak, amely rávilágít arra, hogy miért is dúl a mai napig a retró, és miért is tud időtlen lenni egy-egy alkotás. A fejlesztők pont annyira nyúltak hozzá, hogy áramvonalassá, játékosbaráttá és fogyaszthatóbbá tegyék az egész csomagot, megőrizve annak stílusát, szerkezetét és humorát. Ugyan a veteránoknak túl könnyű lehet, viszont ezzel párhuzamosan nagyon jó „kapu RPG” fiataloknak vagy a műfaj iránt érdeklődőknek – főleg új, könnyű módjának köszönhetően. Az újításoknak és extra tartalmaknak köszönhetően pedig a régi rajongók is visszatérhetnek egy minőségi újrázásra, ahol a nosztalgia mellett friss finomságok várják őket.
