Agatha Christie: Death on the Nile teszt

Nehéz nem szeretni a kedves, néha esetlen, de nagyon okos belga nyomozót – Agatha Christie tollából. Talán azt is kijelenthetjük, hogy Poirot karaktere összekapcsolódott David Suchet brit színésszel, és ezért furcsa őt máshogy elfogadni. Például a Kenneth Branagh alakította Poirot a 2022-es filmben kicsit más volt. Ám a Microidstól most megjelent játék is inkább ez utóbbi karaktert hozza: Poirot itt nem esetlen, hanem egy délceg, jóvágású pasas. Persze okos, és a kis szürke sejtecskéi igencsak virgoncak. De ettől még fura ez a karakter számomra. Pedig már megszokhattam volna az utóbbi évek mozis trilógiájából, másrészt az Agatha Christie: Death on the Nile előzményjátékából, a Murder on the Orient Expressből is.

Ezt a furcsa „poirot-tlan” érzést erősíti az, hogy kivették a történetet a ’30-as évekből, és berakták a neonfényes, trapéznadrágos ’70-es évekbe. Bár ez jó arra, hogy még inkább újszerűnek tűnjön a – már-már unalomig – ismert történet, de eközben idegen is. A játék közben sokszor jutott eszembe a nagyon régi No One Lives Forever, és nem csak a színvilág és a ruhatár miatt, hanem mert a Death on the Nile grafikája is elég suta 2025-höz képest. És nekem nem ez a legfontosabb egy kalandjátékban – sőt, ezt fényévekkel jobban szeretem, mint a pixelgrafikus point-and-clickeket –, de azért egy picit nézhetne ki jobban is.

Ami viszont fontos egy kalandjátékban – például a rejtények, puzzle-k –, abban nagyon erős a Death on the Nile. Sokkal több van belőlük – darabra és típusra is –, mint a Murder on the Orient Expressben, ami nagyon kellemes meglepetés volt. Ráadásul kihívást jelentenek, de nem elképesztően lehetetlen a megoldásuk. Voltak elakadós részek a játékban, de nem a puzzle-k, és erre az esetre is van beépített hint. Ezt sajnos néha használnom kellett, mert nem volt egyértelmű, hogy mit is vár tőlem a játék. Ilyenkor annyi a büntetésünk, hogy a fejezet végén szégyenszemre szembesülünk, hány segítséget használtunk fel. De ha ez a játék hibája miatt volt, akkor még szégyenkeznünk sem kell – viszont soha nem fogunk elakadni, ami nagyon jó hír!

A játékban – ahogy minden jó nyomozós programban – bizonyos pontokon bizonyítanunk kell, hogy értjük is, ami történik, és nem csak mászkálunk és átpörgetjük a beszélgetéseket. Ezeknél a vizsgafázisoknál Poirot-val be kell jelölnünk a helyszíneket, hogy időben eltolva ki hol volt. Ez általában hasznos is, és nem túl nehéz, ha figyeltünk. Azonban az utolsó fejezetben több ilyen is van, és ott szerintem vannak olyan tudásbeli lyukak, amit nem adott meg a játék, és csak azért tudtam megcsinálni, mert ismertem jól Agatha Christie történetét, és tudtam, ki a gyilkos, vagy melyik szereplő mit csinált.

Ennek ellenére egyáltalán nem unalmas vagy rutin végigvinni a Death on the Nile-t. Egyrészt az eredeti történeten is csavartak párat: nem az a mellékszereplő tett valamit, aki az eredeti történetben – ilyenből van pár. Másrészt – és ezt a trükköt már a Murder on the Orient Expressben is bevetették a fejlesztők – beraktak egy másik főszereplőt egy másik történettel, Poirot és az alapsztori mellé. Persze a második történet szorosan beleszövődik az eredetibe, és ettől az egész érdekesebb és izgalmasabb – meg persze hosszabb – lesz, ami jó mindenkinek, de leginkább azoknak, akik ismerik a könyvet (vagy filmet), és normál esetben csak unatkoznának.

A Death on the Nile a jól ismert regényen alapul, de mégis ügyesen, hogy az összes játékosnak kihívás legyen. Kellemesen hosszú játékidő, izgalmas beszélgetések és megoldandó rejtvények jellemzik. És persze az elmaradhatatlan szürke sejtecskék felület, ahol össze kell kapcsolgatnunk az ismeretmorzsákat, hogy teljes képet kaphassunk. Mindezek a többi Poirot-játékban is benne vannak, de a Death on the Nile-ban olyan minőségben, ami pont tökéletes: se nem túl nehéz, se nem túl könnyű. Nekem jobban tetszett ez a játék, mint a fejlesztők többször is emlegetett korábbi munkája.