Kicsit furán érzem magam. Be kéne mutatnom egy játékot, de a megannyi vele eltöltött óra ellenére sem érzem úgy, hogy bármi igazán okosat tudnék mondani. Nem mintha ingerszegény lenne az alapanyag. Lehet, hogy csak nem azt kaptam, amire számítottam? A The Perfect Pencil kedves, rajzos grafikájával könnyed szórakozást ígér, de kicsit jobban belemelegedve a kalandba rájöhetünk, hogy közel sem ez a helyzet. Egy meglehetősen komoly kihívást jelentő metroidvaniát kapunk, amely sztoriban sem a legegyszerűbb témákat boncolgatja.
Talán a legokosabb, ha lefestem az alapszituációt kezdésnek. Piros köpönyeges főhősünk fej nélkül(!) kezdi a kalandot – a tengerparton ébredt, azt sem tudja hol van, vagy ki ő (mint kiderül, Johnnak hívják). A mólóról begyalogolva aztán egy világítótorony workshopjában (az itteni kedves reflektor a későbbiekben is többször a segítségünkre lesz) kap egy fejet végre, ami... egy vetítőgép. Alapfegyvere pedig egy ceruza lesz, amit valakinek a lábfejéből kell kirángatni, de ezek után már bőszen, kardként használhatjuk.
Ha mindez furán hangzik, az azért van, mert az is. Az egyetlen logikus(?) magyarázat, hogy az emberi elme belső mélységeibe és a pszichológiai fejlődésbéli utazására kaptunk meghívást (a készítők személyes élményei nyomán). Egy titokzatos „fehér szörny” által uralt vidéken járunk, ahol csupa fura szerzet lakik. A történet célja, hogy megismertesse a játékost a személyes fejlődés, a félelemmel való szembenézés és önismeret témáival. Az eszköz pedig, hogy mindezt egy rajzos, már-már (témától elvonatkoztatva) mesekönyvbe illő grafikával jelenítik meg a készítők, különös kontrasztot ad.
Az alapvetően platformer alapokra építő, de harcot sem nélkülöző játék további szereplői sem egyszerűek. Ellenfeleink között akad ketrecbe zárt, négykézláb mászó alak, lepedő alól ijesztgető szatír, párnákat dobáló dagi kisfiú, s mindez csak a kezdet, vagy a jéghegy csúcsa. Akadnak NPC-k is, az egyik első például a felső végtagjai helyett haluszonyokkal rendelkezik, és egy horgonnyal van rögzítve, hogy el ne szaladjon. Nos, például vele beszélgetve jön elő egy érdekes játékmechanika, amely a kihívást és az újrajátszást is egyaránt befolyásolja. Az itt felmerülő kérdésekre ugyanis reagálnunk kell, és egyáltalán nem mindegy, hogyan tesszük – a későbbiekben előnyt vagy hátrányt is okozhat egy-egy döntésünk (pro tipp: nem kell hozzá nagy ész, hogy érdemes jófejnek lenni).
A pályák designja izgalmasnak mondható, rengeteg a felfedeznivaló. Ha akarunk, mellékküldetéseket is teljesíthetünk, ezek nagy része olyasmi, hogy hozzunk el valami tárgyat valahonnan. A jutalom persze nem marad el, rövidítéseket fedhetünk így fel, vagy új lehetőségeket az NPC-knél. Előbbi már csak azért is hasznos, mert a safe pointok (ahogy itt hívják) azért eléggé messze esnek egymástól, így nem mindegy, honnan kezdünk újra elhalálozás után (ami gyakran megesik majd). Ugyanis azért a nehézség ott van. Nem kimondottan izzasztó, inkább úgy festeném le, hogy kellemesen/kellően (megfelelő rész aláhúzandó) agyzsibbasztó. Nagyon számonkéri a tanított mechanikákat a játék, aprólékosan és figyelmesen kell közlekednünk és támadnunk is. Továbbá még azok a könnyítések is, amiket vásárolhatunk magunknak sem feltétlen adnak okot a hátradőlésre, mert elég nehéz őket végrehajtani.
A szokásosnak mondható fejlesztések (dupla ugrás, ellökés stb.) mellett van lehetőségünk a vetítőfej upgrade-jéhez is – lencséket találhatunk, amelyek különféle passzív bónuszokat adnak, de persze úgy, hogy valamit el is vesznek amellett hogy adnak (például gyorsabb cooldown, de kevesebb erő az adott támadáshoz). A vetítővel egyébiránt keresgélhetünk is, a képernyő felső részén néha megjelenik egy radar, amely „izgalmi állapotba” kerülve jelzi, hogy érdemes scannelni a környezetet (ilyenkor találunk tárgyakat például a mellékküldikhez). Megemlítendő még a gyógyító mechanika is, amely úgy működik, hogy a bátorságpontokból (ezek minden sikeres támadás után gyarapodnak) egyet felhasználva, a következő ütésünkkel egyet visszanyerhetünk az energia egységeinkből. Ötletes és izgalmas lehetőség ez is, amely tovább mélyíti a játékmenetet.
Lehet, hogy csak rossz időben talált meg a játék, de a kezdeti ismerkedést leszámítva később már nem igazán élveztem. Ajánlani is inkább a türelmes, kitartó, kifejezetten kihívásra vágyó metroidvania rajongók részére tudom. A minőségével nincs gond, profin összerakott munka, pár apróságot leszámítva. Az animációk kifejezetten jók, a rajzok igényesek. Ötletek is akadnak bőven, plusz a mondanivaló is lehet mondani, hogy nem hétköznapi, valamint teret ad a személyes fejlődésre.
Ki lehet jelenteni, hogy a The Perfect Pencil több stílusból és forrásból merít inspirációt, izgalmasan tálalja azt, és így nem egy átlag platformer a sok közül, hanem elgondolkodtató és érzelmes utazás egyben. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lelkiállapotban vágunk neki, illetve készüljünk fel arra is, hogy a türelmünket és az ügyességünket is maximálisan próbára teszi,
