Mivel nincs gyerek, csak elméleti síkon mondanám:
Én huszonévesen kezdtem játszani.
Mert azelõtt nem volt saját gép, meg az egyetemen sem voltam gépközelben.
Nekem az elsõ nagy reveláció a Doom2 volt.
Viszont annak, hogy érettebb fejjel kezdtem játszani, sok elõnye volt-van. Egyik az, hogy már tudtam angolul; ez szerintem nagyon fontos, mert nélküle könnyen felületessé válhat az ember, illtve a játék hangulátának jó része elvész.(kevés az igazán jó magyarítás) Továbbra is hiszem, hogy az igazán jó játéknak a játékos fantáziáját is meg kell mozgatnia, nem csak a reflexeit vagy az elemi vadászösztönét.
Sok felületes játékost ismerek, akik soha nem olvassák el a játék könyvét, cheat-ekkel nyomulnak, végül meg kijelentik, hogy "szar a játék". Kár, mert egy-egy jó játékban a készítõk rengeteg kreativitást és magasabbfokú gondolkodást igényelõ lehetõséget biztosítanak.
Rengeteget lehet tanulni így, játszva; a gyerekeimtõl nem szeretném ezt megvonni, persze csak ha nem megy ez testi-lelki fejlõdésük rovására. Ezért a kölyökkel sportolni fogok, meg csajozni küldöm, és olvasni is fog, úgy ám.
TV és PC az majd csak akkor, ha minden egyéb rendben van, utóbbi esetében ha már belepótol az árába, vagy megdogozik érte (mondjuk ötössel jön haza matematikából)
Hja, szegényeknek kemény sorsuk lesz ...
Next stop, Wonderland.
