Emlékszem, hogy amikor a barátnémmal még középiskolás kölykök voltunk, a számítógép az anyukája szobájában volt, így mérsékelt kussban, tök sötétben játszottunk rendszeresen éjjel kettőig. Néha-néha egy elfojtott örömujjongásra ("lelőttük azt a rohadékot, amelyik folyton átalakította az embereket!") egy diszkrét helytelenítő horkantás fogadta az ágy felől.
Akkor szoktam rá arra, hogy strigulázzam a megölt idegeneket, így legalább ki lehetett számolni, hogy egy-egy nagyobb helyszínen kábé még mennyit kellene felkutatni. Apropó, amikor a hajókon az utolsó elbújt a második emelet legutolsó szobájának legutolsó vécéjében...
A régi szép idők.
