Ez volt 2016

Én meg azt tartom érdekesnek, hogy mennyi mindenben látjuk hasonlóan a dolgokat. Ezt a gondolatsort, egy kis eltéréssel akár én is írhattam volna.

Évekkel ezelőtt egy barátomnak, ugyanazt a kérdést tette fel, mint: hány TÉNYLEG őszintén boldog kapcsolatot, házasságot lát? Nem azt, hogy azt állítják, hanem tényleg azt! Ahol látod, hogy szeretik egymást, nem akarnak félrejárni, megkapjátok egymástól pozitív és negatív értelemben egyaránt azt, amit igényelnek, a gyerekeik nem félrenevelt, érzelmi biztonság nélküli zavart egyének, akik a szülei hibáiból majd különböző hátrányokkal küzdenek majd.

Nem sokat, mondta akkor. Jómagam is a barátaim köréből talán egy családot, ha tudnék mondani, ahol gyerekek vidám, jóravaló, nyitott, nem "aztcsinálszamitkarsz" gyerkőcök. Sok helyen azonban a gazdasági együttműködés a megfelelő szó a kapcsolatra, és ez nem feltétlen jelenti azt, hogy félredugnak, vagy gyűlölik egymást, hanem inkább szürke hétköznapi belenyugvást használnám rá.

Egy másik barátom most ment szét idén az eljegyzésből, pedig közös ház meg minden, vehetett újat a fővárosban, de az érdekes meg az, hogy úgy váltak, hogy ezt már mindketten tudták évek óta, hogy így kéne lennie, és tartják a kapcsolatot, segítenek egymásnak, holott a másiknak már új társa van. Így is lehet csinálni.

Annak idején azt is elmondtam pár embernek, hogy nem az az élet alapköve, hogy gyereked legyen. Ha pusztán azért teszed, mert ezt látod a környezetedben, vagy mert benne vagy a korban, akkor semmi értelme. Ha valójában nem vagy tudatilag, érzelmileg megérve rá, nem érzed belül, akkor inkább ne tedd, míg a megfelelő partner nincs meg hozzá, és te sem vagy ott, mert egy másik ember lény formálása, sőt ez rossz szó, egy másik ember lényt úgy nevelni, hogy fel tudja ismerni a benne rejlő képességeket, lehetőségeket, e pedig egy érzelmileg zavaros, frusztrált felnőtt legyen belőle, nos, ez egy teljes, egész embert igényló feladat.

Ha nem vagy egész teljesen, tudnád-e ezt megfelelően művelni? Tudom, általános érv, hogy dehátaszüleink, megsenkisemtudja először, lehet, de ez nem érv szerintem. Épp a minap olvastam egy blogon egy nő véleményét, sajnos már nem találom, hogy bár nem mondja, hogy otthon a helye a nőknek, de ha megszülöd, és után nyavalyogsz, hogy szülés utáni depressziód van (holott nincs, csak unod magad, azt mondta különböztessük meg ezt az ál-nyavalygást az igazi betegségtől), meg unod az anyaságot, akkor ne vállalj gyereket, mert nem tudtál magad mit kezdni, és kellett egy ilyen formájú új mobil, meg így akartál pasit fogni.

Szóval úgy látom, hogy az apasághoz fejben eléggé ott kell lenni érzelmileg, mert egy gyerek megérzi, ha belül nem stimmel valami. És az, hogyha azért vágyunk rá, mert már kéne, az még szerintem egy kicsit messze van attól, hogy tényleg ott lennénk a szeren. Lehet úgyis teljes és boldog életet élni, hogy nincs gyereked. A gyerek egy nem egy zöld pipa a boldogságot hozó bakancslistán.

Elfogadom, hogy teljesen természetes emberi érzés a család alapítás vágya, de fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy tényleg őszintén akarjuk-e, vagy csak azért mert ezt mondják a szülők, a társadalom, vagy mert az amúgyis képlékeny "igazi férfi" álfogalmához hozzá tartozik a gyerekgyártás egyesek szerint, vagy mert vigye tovább valaki a nevemet. Ez utóbbinál jókat szoktam mosolyogni, ha csak lányai vannak az illetőnek, mert bár van lehetőség rá, hogy a férj is felvegye a nő nevét, nagyon ritka.

Lehet, hogy most McCl@ne és én jó sötéten látjuk a dolgokat, a témát, és valaki azt mondaná, ebbe belevegyül a saját csalódottságunk is, ebben is lenne igazság, statisztikák ide vagy oda. Azon úgy hiszem, a nézőpontunkban is van ráció.

Igazából én sem érzem magam még túlságosan felnőttnek, és anyagilag, bármennyire is van spórolt pénzem, még messze nem tartok ott, hogy pl. saját házat tudja venni. Ám ez már félig egy másik kérdéskör lenne.

Érdekes, sok embernél olvasom, hogy 30+ életkorral elkezdte nyomasztani őket, hogy szeretnének gyereket, mert azt látják mindenhol maguk körül, hogy a hasonló korúaknak már van.
Szerintem ebbe eléggé félelmetes belegondolni, hogy azért szeretnék valamit, mert láttam a másiknál, és akkor legyen nekem is. Egy egy telefonnál vagy autónál még talán elmenne (bár ott sem szerencsés és nyilván fájdalmasan sekélyes), de egy másik emberi életnél azért meredek.

Ez amúgy eléggé OFF itt, de talán idefér
Szóval azért ha az emberek körülnéznek, vajon hány igazán jó, előremutató és mindenki számára boldog családot látnak? Mármint NEM facebookon, mert ott mindig minden fasza, hanem a környezetükben hány olyan család van, ahol alapvetően (természetesen nem a hét hét napján) minden rendben van és nem éppen új emberi roncsok vannak születőben?
Én amúgy nem vagyok család- vagy gyerekellenes, csak úgy gondolom, hogy mind a házasság, mind a szülővé válás olyan kaliberű dolog (kellene, hogy legyen), amibe nem kezdek anélkül bele, hogy legalább a sejtésem meglegyen arról, mit kéne másképpen csinálni, mint mások.
Elég ránézni a válások arányára: ha ma összeházasodtok a pároddal, ~70% az esélye, hogy elváltok. Vagy mondom úgy: 10 idén nősülő haverodból 7 el fog válni. A maradék 3 pedig nem a boldog házasságok száma, ahol egészséges környezetben felnevelkednek majd a gyerekek, hanem azokból kerül ki minden családon belüli erőszak, félrekefélés, meg a többi szar.

Ez most így lehet, hogy nagyon negatív, de számokon alapszik és tényeken, meg egy egyszerű elméleten, miszerint ennek az egésznek már lejárt az ideje. Lehet, hogy éppen olvassa ezt néhány boldog, családos ember, akit egy szerető feleség és két tökéletes gyerek vár otthon, de a nagy számok törvénye alapján ennek így is kell lennie.

Csak azt akartam ezzel az egésszel kinyögni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek házasodnia kell, meg gyereket csinálni. Bennem amúgy pont idén fordult meg a dolog. Nem éreztem sosem, hogy szeretnék gyereket, aztán év közepén vége lett egy 6 éves kapcsolatnak. Néhány hónappal később volt egy rövid viszonyom egy egyedülálló anyukával, akinek van egy 6 éves kisfia, és akkor kapott el az érzés, hogy jó lenne egyszer nekem is. De valószínűleg nem lesz 33 éves vagyok, és a legfrissebb tapasztalatom az, hogy már maga a párkapcsolat is egy hazug és arrogáns intézmény, legalábbis ebben a mai világban. Kőkemény éveknek kellene eltelnie bárki mellett, hogy azt tudjam mondani neki őszintén: igen, gyereket szeretnék tőled. Ehhez pedig nem ártana már a láthatáron lennie ennek a nőnek, de nincs. Talán azért, mert nem is létezik, ami nem feltétlenül tragédia, sőt
Úgyhogy nem olyan nagy világvége, ha valaki videójátékozik hétvégente, meg szilveszterkor. Az ilyenkor fellépő szorongás jókora része abból ered, hogy az egész világ vetít folyamatosan, összeállít egy képet, hogy milyennek kéne lenned, és rohadtul nem olyan vagy. Erre pedig nem kéne gyereket vállalnia senkinek, de még egy kutyát sem.

Respect is not given. It's taken.