Ez volt 2016

Tudom, hogy nem az volt a cél, hogy most ezt a cikket elemezgessük, azonban ezt a bekezdést ki kell emelnem:

"Nem tudom, te hogy vagy vele, de az én nagymamám hajnalban kelt és mire felébredt a család, már be volt gyújtva, kész volt a tea, a reggeli, soha nem láttam szomorúnak és egyetlenegyszer sem hallottam panaszkodni, hogy ennyi gyerek van, meg mennyi munka és mellette a háztáji. Tette a dolgát és olyan érzelmi biztonságot nyújtott a család minden tagja számára, ami a mai napig, a halála után sem múlt el. Mert a gondoskodása, törődése egy életre megfelelő lelki útravalót adott mindannyiunknak. A főztjében ott volt a szeretete, amitől a"mama főztje" a legfinomabb."

Én erre az idealizált anya/nagyiképre allergiás vagyok, és ide sorolom a "bezzeg a mi anyáink szó nélkül tették a dolgukat, meg is becsültük őket érte" című örökbecsű szólamot is. Megható és szép gondolat, csak nem veszi figyelembe azt, hogy mindannyian emberi lények vagyunk, akik természetüknél foga önzők, és vannak saját igényeik is. Aki folyamatosan háttérbe szorítja magát, annak sokszor az egészsége is rámegy az önfeláldozásra, vagy ha nem is lesznek eü gondjai, akkor is mindenki cselédjeként megy a sírba. Férfiaknál dettó, náluk meg pláne az a veszély, hogy a család eltartása és a túlzott anyagi igények kielégítése (pl. mert kell az a családi ház harmincöt éves hitelre) érdekében a halálba dolgozzák magukat.

Ennek az életútnak az ellentéte az, amikor viszont minden nehézség elől megfutamodunk, nyávogunk, és csakis magunkat állítjuk középpontba, ami szintén nagyon problémás és egészségtelen. A normális, vállalható középút és kompromisszum megtalálása az embert próbáló feladat, amikor szívunk is, mert azt nem lehet megúszni (plusz a komfortzónából kilépés és az áldozatok vállalása egy bizonyos szintig pozitívan formálja a jellemet), alkalmazkodunk másokhoz, mert együttműködés nélkül nincs elviselhető élet, nem sírunk mindig minden apróság miatt, de magunktól sem tagadjuk meg a pihenést és az élményeket.

A fenti csodanagymamás/csodanagypapás képek viszont számomra pont akkora kamuk, mint a faszbúkról és a médiából ömlő tökéletes családok, és ezzel vissza is eveztem a jelen beszélgetés kiindulópontjához, azaz amikor félrevezető ideálok alapján ugranak bele az emberek teljesen felkészületlenül és éretlenül olyan élethelyzetekbe, amikben korántsem biztos, hogy helyt tudnak majd állni.

Na, meglett az írás. Itt van e.

A komment szekció is érdekes, ahol az egyik hozzászóló fel is hívja a figyelmet, hogy egyesek képtelenek a szövegértésre, csak támadják a szerzőt, hogy miért bántja szülés utáni depressziósokat, holott az írásban egyértelműen lejön, hogy azokat ekézi, akik csak ezzel takaróznak, valójában nem azok, csak hisztiznek és képtelenek a gyereknevelésre. Leírja férfiakról alkotott, nem túl népszerű véleményét is.

Szóval McCl@ne, épp illik ez a cikk ide.