Ahol te most tartasz, ott nagyon sokan tartanak jelen pillanatban, hidd el. Tudom, hogy ez önmagában nem vigasztal, de - és most aki kapcsolatban él, fogja be a fülét - nagyon sokan fognak csatlakozni hozzánk néhány éven belül, akik most nem is hinnék. Mind ugyan amiatt az ok miatt, amit leírtál most ide. Illetve ez nem az ok, hanem a tünet, de az ok is ki lett már tárgyalva: a nők férfiak akarnak lenni, de nem tudnak, és ez frusztrálja őket.
A szerényebben bútorozott emberek között ez a probléma nem üti fel a fejét, mert nem az önmegvalósítás (mondogatásában kimerülő önmegvalósítás) a központi kérdés, hanem a "hogyan mutassunk jobban facebookon?".
Ezzel a témával amúgy az a probléma, hogy kitárgyalhatatlan. Aki párkapcsolatban él, az lázad a gondolat ellen (érdekes módon én akkor is így láttam, és pl. öcsém is 10 éve együtt van a párjával, és ő is ugyanezt látja), mert zavarja, feszélyezi őket az, hogy ki vannak téve valaminek, ami túlmutat rajtuk, nem tudják befolyásolni. Vagy egyszerűen még/már nem látják, hogy mi történik. Természetesen hagyok valamennyi esélyt annak is, hogy találtak egy olyan lányt, akivel ez nem törvényszerű, de statisztika nem lesz belőlük. Az a válásokból viszont már van, az szépen mutatja ennek a párkapcsolatosdinak a jövőjét, 70% környékén járunk, amiből lehetsz te a maradék 30, attól még a 10-ből 7 elválik.
Másrészt nem lehet beszélni róla, mert kurvára nem polkorrekt téma, nézd meg, mit csináltak Ákossal vagy Kövér Lászlóval. Nem mintha mindenben egyetértenék velük, de nem lehet baszni és szűzen maradni egyszerre: ha a nők felmondják a hagyományos szerepeiket, akkor borul a párkapcsolat is. Amúgy nem akarom feltétlenül a nők nyakába varrni az egészet, pont elég baj van a mai férfiideállal is, de azt már csak egy reakciónak tartom erre a folyamatra.
Aktuális filmes példa: az egyik legjobb női karakter, akit valaha mozgóképen láttam, az a Narcos-ban Pablo Escobar felesége. Végig képben volt, nem egy tátogó buta biodíszlet volt, viszont következetesen kiállt a közösen vállalt életmód mellett. Amíg jó volt, élvezte, amikor összedőlt, akkor nem elmenekült, hanem beleállt, hiszen ez az ára. Nem verte magát soha, és nem ugrált ki a szerepéből csak azért, hogy önmegvalósítson, viszont sosem éreztem lekezeltnek.
Nem azt mondom, hogy ebben kell kimerülnie egy női szerepnek, szó sincs róla. Csak azt látom, hogy előbb van az asztal verése arra, hogy igenis nekünk is jár ugyanaz, ami a pasiknak, minthogy kialakuljon a képesség az elvégzésére, megélésére. Mint a gazdagságnál: a sok ízléstelen pénzszórás is azért van, mert gyorsabban jön a pénz, mint ahogy az elköltéséhez szükséges kultúra kialakulhat. Természetellenesen felgyorsított folyamatok, minden azonnal kell! Kik vagyunk? NŐK! Mit akarunk? NEM TUDJUK! Mikor akarjuk? MOST AZONNAL!
Ez frusztrációt szül, a frusztráció pedig egy felkészületlen jellemnél kognitív disszonanciába torkollik, amiben nem kiutat keresnek, hanem önigazolást. Azt pedig utoljára egy olyan férfi mellett fogják megtalálni, aki olyan, amilyenek ők lenni szeretnének. Hiszen az az ember minden pillanatban, a puszta létezésével emlékezteti majd őket arra, hogy amit kurvára akartak, és alanyi jogon járna, azt ők nem tudták összehozni. Ebből nincs kiút szerintem, egyszerűen el kell fogadni ezt a helyzetet. Idősebb, elvált nőket kell keresni, beszélgetni velük egy darabig, aztán beleállni, ha jónak tűnik a helyzet. Egy egyedül maradt, esetleg gyereket egyedül nevelő nő már nem ezeket az elbaszott illúziókat kergeti, és ha mondjuk 35-40 éves, akkor nem is ezek miatt maradt hoppon, úgyhogy tiszta fejjel, kevesebb frusztrációval tekint a világra, a férfiakra, meg az életére.
Vagy azt csinálni, mint a japánok: baszni az egészre és videójátékozni egész nap
(én most ezt nyomom, de nem áll szándékomban így maradni, viszont a jelenlegi állapotomban nem hiányzik még egy roncsderbi az életemből)Respect is not given. It's taken.


