Kézilabda

Végül sikerült elérni az olimpiai selejtezőt. Nagy hajrá kellett hozzá, az utolsó pillanatig kellett küzdeni érte, de a kitartásnak meglett a méltó jutalma. Ja, nem... Mármint a mondat első felét nyilván csak ironikusan írtam, de tényleg meglett a selejtező. Mondjuk eléggé szánalmas volt, hogy a többi csapatnak kellett szurkolni egy teljes héten át, meg matekozni orrba-szájba, miközben a mieink már rég idehaza pihentek. Persze olyan szempontból igazságtalan vagyok, hogy ha márciusban sikerül kijutni az olimpiára, akkor nagyjából minden el lesz felejtve, és örülni fog mindenki, én is. Másrészt ha ezen a tornán a csoportból valahogy tovább is vergődik a csapat, utána a középdöntőben valószínűleg ugyanaz várt volna ránk, mint a románokra, akik begyűjtöttek három csúnya, 10+ gólos vereséget (Japán ellen 20-37!), aztán ugyanúgy szurkolhattak a többieknek, hogy azok kaparják ki nekik a gesztenyét. Na mindegy, felejtsük el ezt a vébét minél hamarabb, és induljunk el újra felfelé!

Serbia is like Nokia: each year a new model, and it's getting smaller.

Totális összeomlás... 16-10-es félidőről sikerült kikapni és kiesni, de volt már ennél is nagyobb különbség közte. Sőt, igazából nemcsak a mai meccsre, hanem az egész tornára igaz az elején említett jelző. Úgy mentünk ki, hogy az elvárás a legjobb nyolc és az egyenes kvalifikáció az olimpiai selejtezőre, de az elődöntőbe kerülés sem elképzelhetetlen. A középdöntő sem lett meg belőle, a két kötelező győzelmen kívül egyetlen pontot sem sikerült szerezni... Persze most lehet mondani, hogy Montenegró és Románia ellen is 1-1 gólokkal kaptunk ki, nem kell temetni a csapatot, de igazából azt volt szomorú látni, hogy taktikailag mennyire nem tudtunk felnőni sokszor a feladathoz: az előbbi meccsen például nem volt átlövésünk egyáltalán, ma meg a hét a hat elleni játékkal nem tudtunk mit kezdeni háromnegyed(!) órán át.

Serbia is like Nokia: each year a new model, and it's getting smaller.