Ugyanez jutott eszembe nekem is, hogy milyen beteg faszság már számon kérni valakin, hogy nem logikusan, illedelmesen, csókolomot hangosan, előre köszönve vet véget az egyetlen életének.
Nem szántam sosem publikus információnak, de akkor legyen, mert nehezen veszi be a gyomrom ezeket a reakciókat: voltam nagyon hasonló helyzetben, mint te, és most értsd ezt konkrétan a közlekedési szituációra (mint esetleges megoldásra) is. Sajnos nem is volt elég régen ahhoz (úgy öt éve), hogy legyintve, meg a múltba hunyorogva gondoljak csak vissza rá valami röhejes nosztalgiával.
Nem kértél tanácsot, és ilyenkor szerintem nem is túl üdvös, ha az ember magáról kezd el beszélni, de ez egy kivétel, mert szerintem pont ez a lényeg: amikor kikeveredtem ebből a - konkrét - szituációból és eltelt néhány nap, egy hangyányit kitisztultabb tudattal annyi erőmet összegereblyéztem, hogy elkezdtem olvasgatni a témában, kerestem hasonló sztorikat, vagy hát a tudtomon kívül: segítséget. És arra jutottam, hogy aki meg van borulva az élettől és értelmét sem látja a következő napnak, annak egyrészt valamennyire igaza van, másrészt kurvára téved és harmadrészt egyáltalán, de egyáltalán nincs egyedül. Tömegével szenvednek ismert, az életünket segítő és irányítgató emberek is olyan nyomorúságos időszakoktól, pillanatoktól, amiből hamar kiderül, hogy a mi életünkhöz érdemben hozzátevő művészek, gondolkodók mind egy penge élén billegnek, a hétköznapi sorstársaik sokmilliós tömegéről nem is beszélve.
Csak ez nem téma, mert mondjuk nem lehet vele eladni Coca-Colát meg iPhone-t, szóval nem is tartozik akkor már senkire, pláne nem tömegekre. A tanulságom annyi, hogy ez az időszak elültette a tudatomban a gondolatot, ami ott lesz talán, ha beüt a szar megint (és bár ennyire nem szokott, de beüt azért időről időre nagyon), és eddig még segített: mindig van mibe kapaszkodni és hazudik az agyam, amikor el akarja hitetni velem, hogy nincs. Mert annál, hogy eldobjam magamtól az életemet, még az is sokkal jobb, ha elvonulok a világtól és elolvasom az irodalom legjobbjait. Vagy csak bámulok ki a fejemből és nézem mondjuk, ahogy felmegy a nap, aztán meg le. Mert amikor boldog vagyok és szétbasz az endorfin, akkor sincs több értelme az egésznek, és ez ami van, ez egyszerre a semmi és a minden. Nekem azóta rendben van az életem és nagyon boldog időszakot élek meg, amire ott és akkor semmi nem utalt, hogy így lesz. De már nem úgy tekintek erre, hogy ez az életem, hanem úgy, hogy MOST ez. Örülök neki, de igyekszem túl sok következtetést nem levonni belőle és csak annyit kibányászni, hogy legközelebb már ne üljek így autóba, csak vegyek le a polcról egy könyvet, vagy keressek valami nézegetnivalót az utcán vagy a természetben.
Kurva hosszan írtam most ahhoz képest, hogy csak annyit akartam: nem vagy egyedül. Nem ketten vagyunk és nem kétmillióan, hanem kurva sokan, akik szerint ez így nem jó, ahogy van és nem akarunk így részt venni benne. De ha ennyien vagyunk ezzel így, akkor muszáj leírnom a létjogosultság szót, ami ugye elég vicces az öngyilkosság kapcsán, de nem is arra értem, hanem az érzésre, amitől felmerül bárkiben. És szerintem ez egy olyan gondolat, ami segíthet magunk mögött hagyni, legalább egy kis időre.
Amúgy 2021 egész jó év volt, leszámítva, hogy még mindig tart, ugyanis ennek a szentestéjén égett ki alattunk egy lakás a társasházban, aminek a lángjai előle a tűzoltók mentettek ki minket és azóta is lakhatatlan az egész a koromtól és a füsttől. De nagyon örültem, hogy életben maradtunk (elég necces volt), és erről most eszembe is jutott ez a fenti élethelyzet, amitől még el is röhögtem magam. Szóval így megy ez, és már pont nem ebben a topikban kéne, de szerintem az sem sokat segít rajtunk, hogy egy órában ülünk és években mérünk mindent. Még felmerül a végén, hogy átírunk egy számot és bármi változik.
Respect is not given. It's taken.
