A látásom eltorzult, gondolta, ez rendkívüli bajt jelent. Mindenben megzavar, összekavarja a térérzékemet. A horizont kigörbül a helyéről. Mintha teljesen váratlanul végzetesen elferdült volna a szemtengelyem.
Le kell pihennem. Ott egy piszkos bisztró. Fehérek vannak csak bent, zabálnak. Mr. Tagomi kitárta a lengőajtót. Kávészag. Groteszk wurlitzer üvölt a sarokban. Megrándult az arca és a pulthoz ment. A fehérek minden széket elfoglaltak. Mr. Tagomi elkiáltotta magát. Több fehér is felnézett, de senki nem adta át a helyét. Senki nem ajánlotta fel a székét. Folytatták a zabálást.
Megkövetelem! ordította Mr. Tagomi a hozzá legközelebb ülő fehér fülébe. A férfi lerakta a kávésbögréjét.
Vigyázz a szádra, ferdeszemű!
Mr. Tagomi körbejáratta a szemét, de minden fehér ellenséges tekintettel nézett vissza rá, egyik sem mozdult.
Ahogy a Bardo Thodolban meg van írva, gondolta. A forró szelek sodornak, magam sem tudom hova. Ez egy látomás. De akkor hol is vagyok? El tudja ezt viselni az animus? Igen, a Halottaskönyv felkészített: a halál után idegeneket látunk, mind ellenségesek. Az ember egyedül van, elszigetelve. Nem kap segítséget, bárkihez fordul is. Rémséges az út szenvedés és újjászületés között kínlódik a menekülő, demoralizált lélek. Öncsalás.
Kirohant a bisztróból. Csak úgy lengett mögötte az ajtó. Újból a járdán állt.
Hol vagyok? Ez egy másik világ, másik tér és idő.
Az ezüst háromszög összezavart. Elrugaszkodtam a talajtól, és most a semmiben lógok. Ennyit a próbálkozásról. Örök tanulság. Az ember ellen akar szegülni saját érzékeinek. Miért? Csak hogy aztán teljesen elveszve bolyongjon, és se táblák, se kalauz ne vezessék.
Ez azután van, mikor nézegette a kis bizbaszt, és belecsöppen a másik világba: nincsenek riksák, a fahérek nem tisztelik, autópálya. azután ujra a saját valóságába kerül.
olvasom folyamatosan.
Sose vitatkozz idiótákkal, mert lesüllyedsz az ő szintjükre és legyőznek a rutinjukkal.
