Medal of Honor vs. Return the...

Igen, ám, csakhogy ilyenkor jönnek az aggódó mamák, és papák, akik szerint a gyerek, ha ilyennel játszik, akkor egyszercsak gondol egyet és beviszi a suliba a papa pisztolyát és megszabadítja a srácokat és a tanárokat a földi szenvedéstől. Ilyenkor ki a hibás?
Egyáltalán okolható a játék, a film az ilyenek miatt?
Vagy a család, aki ezt nem vette észre?
A körülmények hatása?
Egy biztos. Én nagyon élvezem, ha a fritzeket, vagy egyéb más, nekem tetszetős játékban a földöntúli lényeket irthatóm, de ahogy 1, 2 óra után abbahagyom a gépezést, nem érzek kényszert, hogy a munkahelyemen úgy vegyek elégtételt az ellenem áskálódó kollégákon, hogy fegyvert ragadók. És ez igaz volt a sulira is.
Bár én viszonylag kellemes körülmények között élek, nem vertek a szüleim, mig kicsi voltam, és nem cikiztek a tanárok, haverok.

Ez a vita metafizikai dimenziókat kezd érinteni.
Elõször is megjegyezném, hogy a való élet nem fekete vagy fehér.
A háborúkat legtöbbször olyan emberek harcolták, akiknek nem volt más választásuk, és hõsöket ugyanazok az alapvetõ emberi tulajdonságok tették hõsökké, amelyek a hétköznapi életben is többnyire jelen vannak.
Gondolok itt empátiára, bátorságra, önfeláldozásra; a Balázs hõsiességérõl beszélek itt, aki ráveti magát a gránátra, hogy a mellette harcoló Zsolt két gyereke ne maradjon árván. Ez persze megint idealizált kép ami ezerbõl egyszer ha megtörtént, mert gyakorlatban legtöbbször a halálrarémült ember görcsös élniakarása döfi a bajonétet a lövészárokban megbújó idegen hátába.

Egyetlen számítógépes háborús játék sem lehet "realisztikus", amíg az emberélet értéke (mind a játékosé, mind ellenfeleié) ilyen csekély bennük, de nem is kell annak lennie.
Ha nem lehet menetközben menteni, már mindenki szidja ugye a játékot ?
Mert mindannyian, mint férfiak szeretjük az ölés, a gyõzelem adrenalinadta mámorát, és aki ezt tagadja, az csak elfojtja énjének ezt a részét, de igen, ingyen, tényleges veszély nélkül szeretnénk ebben a "felemelõ" érzésben fürödözni. Igen, jatfield, állatok is vagyunk, (példa a Desmond Morris "A csupasz majom" címû könyvének zoológiai perspektívája), vadászösztönünk kiélésére is szükségünk van a mai fog és köröm helyett pénzzel ölõ mesterséges "civilizált" világban.
Konklúzió: ugyanúgy, ahogy a 60-70-es évek szexuális forradalma óta egy jó szexparti után nincs lelkiismeretfurdalásunk, ma a XXI században egy jó virtuális gyilkolászás után sem kell szégyenkezni. Csak tudatában kell lenni, hogy mit miért kapunk és teszünk, különbséget kell tennünk a virtuális és valós problémáink között, ja és nem kell hagynunk, hogy énüknek ez a része váljon egyeduralkodóvá.
Hogy az öreg Szókratész (aki mindig elöljárt a csatában) közismert tanácsát idézzem:
Ismerd meg önmagadat !, s az Isten is megsegít
(A gyengébbek kedvéért ez utóbbit népi bölcsességünk kútfejébõl tettem hozzá

Next stop, Wonderland.