Aryx blogja

Eső

Aryx | 2010.05.21. 22:20 | kategória: unatkoztam

Szirénák keserű énekétől volt hangos a reggel. A kiérkező rendőrök a lányon már nem tudtak segíteni: kicsordult vére átáztatta a nedves füvet. Testét teljesen szétszaggatott állapotban találták meg, ránézésre mintha vadállat tépte volna szét szegény lányt. De a rend őrei így is megismerték őt félhosszú, hullámos szőke hajáról, tizenöt éves kinézetéről és hideg, kék szeméről, melyből már eltűnt az élet: Faye Rosenberg volt ő, aki után napok óta hiába kutattak. A jelenlévők mind elborzadtak a látványtól. Stafford őrmester Swiss Army karórájára vetett egy pillantást: még negyed óra, és megérkeznek a helyszínelők. Az okosok majd pontos leírást fognak adni a halál okáról.
Stafford őrmester felnézett az égre, mialatt cigarettára gyújtott: a borús felhők, amik tegnap este gyáván elillantak, most újult erővel visszatértek.
- Már megint esni fog – morogta a bajsza alatt, majd kifújta a füstöt. – Még egy ilyen eset után is... mocsok egy világ ez.
Talán a lányt siratják az égiek, gondolta, majd arrébb vonult a helyszíntől.

Négy nappal korábban

- Itt jó lesz – utasítottam a kamionsofőrt, mire a monstrum lassú fékezésbe kezdett.
- Biztos ki akarsz itt szállni, kislány? – kérdezte enyhe megdöbbenéssel a hangjában a sofőr. – Hallottam egyet s mást erről a helyről. Az erdő vadállatokkal van tele, és az ittlakók egytől egyig fura alakok. Asszondják, ide menekülnek Ohio sorozatgyilkosai. Biztonságban leszel?
Kinyitottam az ajtót, és nem néztem a középkorú sofőröm szemébe.
- Majd lesz, aki vigyáz rám – csak ennyit mondtam, mielőtt rövid búcsút vettem volna a férfitól.
696. Egek, micsoda sátáni szám! Mégis ez volt a házszáma leendő madárfészkemnek. Amint leléptem az országút biztonságérzetet nyújtó aszfaltjáról, rögvest keresésbe fogtam magam. Ide vetett a vándorút, a Zaleski State Forest környékének barátságtalanul magasan meredező fái közé. Taposva a faleveleket csak elvétve láttam itt roskatag házakat, a számozásuk pedig teljesen illogikus volt. Mégis hamar rátaláltam a kuckómra, amit Lucy biztosított nekem.
Kivénhedt, egyemeletes faház volt, a bejárati ajtó mellett az utazás során sokat ismételgetett sátáni számmal díszítve. Szomorú madárdal kísérte rövid utamat, amint fellépdeltem a teraszra, és a Lucy-tól kapott kulcsot behelyeztem a zárba. Megforgattam, és hamarosan a ház előszobájában találtam magam.
Lepakoltam egy székre a táskámat, amibe minden létszükségletű holmimat elpakoltam. Az aputól ellopott ezer dolláromat és a ház kulcsát a kártyázóasztalra tettem. Több bútor nem volt az előszobában. A zsebem teljesen kiürült, amint a Lucy-tól kapott mobiltelefont is előhalásztam: egy ősöreg, féltéglányi Nokiát. A saját mobilomat még a pályaudvaron adtam oda egy hajléktalan öregasszonynak, nehogy azon keresztül megtaláljanak a szüleim vagy a rendőrök. „Áldjon meg téged az Isten, kicsi lány!” ezt mondta akkor nekem a koldusnő. Ó, bárcsak megáldana! Mennyivel könnyebb lenne az életem...
Csak egy név szerepelt a telefonkönyvben, Lucy száma. Nem álltam le összeszedni a gondolataimat, menten felhívtam a legjobb barátnőmet.
Kicsöngött... egyszer... kétszer...
- Ki a rák az?! – jutott el a fülembe Lucy haraggal teli hagja. Mindig ilyen harapós volt mindenkivel szemben. Talán pont ezért szerettem őt annyira.
- Faye vagyok, szia – köszöntöttem.
- Á, szia drága, mondd – szinte láttam magam előtt a vonal túlsó végén lévő, fekete hajú lányt, ahogy megkönnyebülten leült egy székre. – Megtaláltad a címet? Sikerült berendezkedned?
- Igen, megvan - feleltem. - Köszi a házat. Azt hiszem, ez jó kis menedékhely lesz.
- Akkor jó. Akkor jó.
- Figyu, mikorra értek ide Peter-rel? – kérdeztem.
- Húúú... – sóhajtott Lucy. Megkeseredett sóhaj volt ez, nem éppen bizalomgerjesztő. – Meg ne kérdezd. Hiba csúszott a mátrixba. Legjobb esetben is három nap, mire ott leszünk, de inkább négy.
- MIII!!?? – kiabáltam a kagylóba, majd ráébredve arra, hogy Lucy nem süket, halkabbra váltottam a hangomat. – Hogy-hogy? Mi történt?
- Semmi különös, csak Peter is nézeteltérésbe került a szüleivel, ahogy te is. Az apja pár napra eldugta előle a kocsikulcsot büntetésből. Azt hiszik a mai szülők, hogy a mai kamaszokat csak így lehet nevelni. Sajnálom, drágám, de azért ne érezd magad egyedül! Akármikor hívhatsz.
Ez legalább némi vigaszt jelentett számomra. Csikorgó fogaim azt üzenték, milyen jó is lenne ilyen helyzetben elrágcsálni egy rágót, de nem hoztam magammal. Négy nap... Lucy-t kislány korom óta ismertem, szomszédok voltunk, ám a szüleivel három éve Missouri-ba költöztek, és azóta csak nagyon ritkán találkozhattunk.
Felültem az ablakpárkányra, szemlélni kezdtem az üvegen túli borús, ohio-i júniust, és ujjaimat az ablakkereten doboltattam. A fák úgy mozogtak, akár egy meccsen csápoló tömeg.
- Bevallom, egy kicsit félek, Lucy – suttogtam a telefonba. – Emlékszel, amikor gyerekkorunkban azt a döglött macskát találtuk a házatok mögött?
- Ki a frászt érdekelnek most a macskák, ne hülyéskedjél már, drágám!
- Tudod... – folytattam, nem véve tudomást Lucy véleményéről. – Azt a macskát valaki legyilkolta. Késszúrások voltak rajta. Mintha ártani akart volna bárkinek is. Mit vétett az a szerencsétlen?!
- Jó, jó, szóval macska. De hogy jön ez most ide?
- Én is járhatok úgy, mint az a szegény pára! – fakadtam ki.
- Ugyan, ugyan... – csitítgatott Lucy. – Ki bántana téged? Egy kedves, aranyos tündérkislány vagy.
- Az a cica is kedves volt és aranyos! – tartottam ki az álláspontom mellett. – Mégis megölte valaki. És ezt érzem most. Ezt! Itt vagyok Ohio déli csücskében, egy olyan helyen, ahol nem tetszik a légkör. Ki tudja, miféle népek fordulnak meg errefelé?
Szinte láttam magam előtt barátnőm békítő mosolyát.
- Ne feledd, hogy most a nagyapám házában vagy – emlékeztetett Lucy. – Minden sorozatgyilkos közül ő volt a legprofibb. Biztos vagyok benne, hogy a szelleme még most is kísért, és őrangyalként védelmezi a magadfajtákat.
Sóhajtottam – ez most egy „legyen úgy, ahogy Isten akarja”-sóhaj volt, Lucy szavai ugyanis furcsán megnyugtatónak hatottak.
- Köszönöm, Lucy...
- Hagyd a francba a hálálkodást, majd ha megérkeztünk, a nyakamba borulhatsz. Addig is viselkedj tündérhercegnőhöz méltóan!
- Hááát... rendben. Akkor, azt hiszem, hogy... szia...
- Szia drágám. Hamarosan találkozunk.
Szétbontottam a vonalat, és újra érezni kezdtem azt a fényévni távolságot, ami elválasztott engem Lucy-tól. Ekkor azonban egy csipogással jelezni kezdett a telefon: éhezett. Arra kért, hogy feltöltsem.
Leugrottam hát az ablakpárkányról, és a táskámban kezdtem kotorászni a töltő után. Amint megtaláltam, rossz előérzet fogott el: mi van, ha...?
Gyorsan bedugtam az egyik konnektorba, rácsatlakoztattam a telefont, és bekövetkezett az, amitől az elmúlt öt másodpercben rettegni kezdtem: a házban nem volt áram. Hogy nem juthatott ez eddig eszembe?! Hülye vagy, Faye, hülye, hülye!
Járkálni kezdtem fel-alá az előszobában, elmerengve azon, hogy na most mi legyen, Faye, ám ekkor gyomrom korgása egy újabb problémára figyelmeztetett: én is éhes voltam. A konyhába siettem, de a megvénült hűtőszekrényt nem volt bátorságom kinyitni: az oldalát penész-szörnyetegek csúfították, ki tudja, miféle megrohadt rémségek rejtőzhettek benne az elmúlt évek során. Így aztán újra magamra kaptam a táskámat, eltettem a pénzemet, és elindultam felfedezni a környéket valami bolt-féleség után.

Remegtek a lábaim a megtett kilométerektől, mire rátaláltam az egyetlen épkézláb üzletre. „Mrs. Grey Szupermarketje”, hirdette büszkén a felirat, de valójában csak egy elhanyagolt kis boltocskának lehetett hívni, minimális vevőforgalommal. Isten tudja, mikor festették le utoljára a hajdanvolt fehér falait, a kirakaton pedig repedésvonalak látszottak. A parkolóban csak egy leharcolt, rozsdamarta pickup pihent, és telefonfülkét – legnagyobb bánatomra – nem találtam.
Benn a boltban azonban figyelemreméltóan széles volt a választék, a különböző import árucikkek szinte egytől-egyig suttogták: „vegyél meg”. Hamar megtöltöttem a kosaramat minden földi jóval, és a kasszához léptem. A pult mögött ülő Mrs. Grey egy nagydarab, kedves, anyáskodó öregasszony volt, aki finom mozdulatokkal vette át az árucikkeket, miközben a vonalkód-leolvasó pittyegett a kezei alatt.
- Aranyoskám, ennyi chips és csoki nem fog megártani neked? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Még a végén úgy jársz, mint szerencsétlen Mrs. Grey-ed, én sem tudtam fiatalkoromban ellenállni az édességeknek, és nézd, mi lett belőlem.
- Ööö, házibulira lesz – hazudtam óvatosan. Azt azért még sem mondhattam, hogy a menedékhelyemen nem tudok főzni villany és gáz nélkül, így kénytelen voltam beérni zacskós vackokkal. A biztonság kedvéért azért vettem még néhány gyümölcsöt is, nomeg két palack ásványvizet, egy rágógumit, gyufát és annyi mécsest, hogy bármely másik eladó szektásnak nézett volna.
- Elnézést – kezdtem, - de tudnék valahol telefonálni?
Mrs. Grey lesajnáló tekintettel kezdett figyelni, sőt, a gyanakvás jeleit is felfedeztem rajta. Ő is tudta, hogy valami itt nem stimmel, és mogyoróbarna szemei megbizsergették a gerincemet.
- Sajnálom, aranyoskám, de a környéken egy nyílvános telefont sem találsz, és se nekem, se a törzsvásárlóimnak nincs mobilja. Kit szeretnél felhívni?
- Á, az nem érdekes, csak, izé... köszönöm – tettem a pultra a pénzt, és már távoztam is volna a két megrakott szatyorral. Mrs. Grey hangja azonban félúton megállított:
- Várj még egy kicsit, aranyoskám – mondta, és leakasztott valahonnan egy piros kutyanyakörvet. Gondosan az egyik szatyromba tette. – Nincs szerencsehozó talizmánom, de tudom, hogy erre még szükséged lesz.
- Ugyan, hagyja csak, évek óta nincs kutyám – legyintettem némi erőltetett vigyor kíséretében.
Mrs. Grey szeliden elmosolyodott.
- Az emberek szemében néha meglátom a jövőjüket – búgta halkan, sztoikus nyugalommal. – Ha azt mondom, hogy szükséged lesz rá, akkor az úgy is van. Fogadd csak el a vén Mrs. Grey-ed ajándékát, kedvesem.
Nyeltem egyet. Végül kinyögtem:
- Nos... akkor köszönöm.
- A te jövőd viszont, kicsi lány... – kezdte volna Mrs. Grey, azonban a hangja elcsuklott. – Nem. Nem... menj csak.
- Az én jövőm mi? – kérdeztem, nem kevés nyugtalansággal.
- Ne foglalkozz vele. A saját érdekedben mondom! – Tényleg felemelte volna a hangját? - Most menj! – Tényleg... sőt, szinte kiabált. - Mire vársz még, aranyom, menj, kifelé a boltomból!
Megfogtam a szatyrokat, és nyomban nyúlcipőt húztam. Egyszer sem néztem vissza se az eladóra, se a boltjára.

Délután lehetett, mire a napsugarak visszatértek a felhők mögül. Végre ismét érezhettem a júniusi időt. Visszaléptem a bizarr házamba, és a lepakolás után egyből egy parfis után kutattam. Por mindenütt. Az egyik szekrényben csakhamar ráleltem megmentőmre, egy régi seprűre, ami jónéhány, kiürült angol sörösüveg társaságában pihent. Ádáz küzdelmet kezdtem vívni a padlót beborító pormacskákkal, és végül én kerekedtem felül.
A menedékházamban víz sem volt, ahogy azon már nem lepődtem meg, így néhány létszükségletű holmimat fogva voltam kénytelen kivándorolni a közeli patakhoz, hogy ott mártózzak meg. Alaposan körülnéztem, de egy lélek jelenlétét sem észleltem. Mikor végeztem, felöltöztem, és hozzá láttam szerény ebédemhez: egy zacskó chips-hez.
Hamarosan azonban mozgást érzékeltem... ott, a fák mögül. Valami volt arrafelé. A fűben ültem, térdeimet felhúzva, és mozdulatlanul figyeltem. A valami rögvest előbújt megmutatni magát: egy farkas volt az.
Közelebb lopódzott, és a napsugarak elől már nem rejtőzhetett el. Durva, szürke bundája és ragyogó aranyszemei voltak. Kivicsorította a fogsorát, és ellenségesen rám morgott. Vajon támadni fog?
Én azonban merev maradtam, akár egy szobor, és a szemébe néztem. Kislány koromban volt két zsemleszín labradorom, Bravo és Nessie, és az ő esetükben működött a farkasszem-játék, elfogadták, hogy én vagyok a falkavezér. Egy farkasnál sem lehet ez másképp, gondoltam. Nem remegtem, igyekeztem, hogy a félelem árnyéka se látszódjon rajtam. Csak bámultam azokba a szemekbe, és nem kaptam el a tekintetem.
Veszített. Elfordította a fejét, és félénken, nyüszítve hozzám lépdelt. Megnyugodva keresztet vetettem (észak, dél, nyugat, kelet), mire ő leheveredett mellém, és felfedte a hasát.
- Jól van na, azért nem kell hízelegned – mondtam nevetve a szokatlan társaságomnak.
Csakhamar négy lábára állt, és közelebb merészkedett. Hátrahajtotta a füleit, és nyüszítő hangon könyörgött... melyik kutyám viselkedett így, talán Bravo? Nem számít, rögtön felismertem a helyzetet:
- Szóval éhes vagy. El kell keserítselek, nincs sok kajám.
Tovább folytatta a játékát, mire megesett rajta a szívem.
- Oké, oké, tessék – ragadtam meg a chips-es zacskót, és harmad tartalmát a földre ürítettem. – Ez minden, amit kaphatsz tőlem.
A farkas habozott. Alaposan körülszimatolta az egyik sonkás chips-et, mielőtt felporszívózta volna. Ezután a többi darabhoz már kevésbé komótosan látott neki. A lelkem örült, hogy nem én lettem a vacsorája.
- Hé, hé, ne olyan gyorsan! – parancsoltam rá, de nem figyelt. – Na rendben, ha tényleg ennyire kajás vagy...
Egy perc sem kellett ahhoz, hogy minden krumpliszirmot eltüntessen. Elégedetten feküdt le mellém.
- Csak nem tágítasz. Hát, legyen... de nyugtass meg, ugye nincsenek haverjaid?
A farkas felnézett rám, és felvonta a szemöldökét.
- Vagy úgy. Fogadni mernék, hogy volt falkád, csak a többiek kitaszítottak valami miatt. Akárcsak engem, a családomból... Mi mindketten elveszett lelkek vagyunk.
Lehunytam a szemem, próbálva felidézni a múlt eseményeit.
- Pedig olyan jól ment minden. Éltanuló voltam, a szüleim teljes mértékben megvoltak velem elégedve. És amikor tavaly bejelentettem, hogy apáca leszek, kiugrottak a bőrükből örömükben. Szigorú katolikus nevelést kaptam már egészen kicsi korom óta, majdhogynem az anyatejjel együtt szívtam magamba a tudást. Én voltam a szüleim egyetlen kicsi lánya, nem tudnám visszaadni mindazt a törődést, amit kaptam tőlük.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Szemem sarkából láttam a farkas... együttérző?! Szóval láttam a farkas együttérző pillantását. Mintha értené mindazt, amit mondok.
- De tegnapelőtt minden megváltozott. A város legjobb katolikus középsulijába jártam, ahol nagyon merev előírások uralkodtak. Az osztálytársamba, Ted-be nagyon szerelmes voltam. Az a kedvesség, az a figyelem, az a mackós testalkat... nem tudtam neki ellenállni egyszerűen! Az én Teddy-macim. Az órák újabban mindig kettőnk levelezésével teltek el, így egyre rosszabb lett az átlagom, de nem érdekelt, csak ő kellett nekem!
Kis szünetet tartottam, ellenőrizve, hogy hallgatóságomat nem untatom-e. A farkas azonban továbbra is figyelt.
- És igen... megtörtént. Megszegtük a hatodik parancsolatot. Szünetben kivonultunk a WC-re, magunkra csuktuk az ajtót, és egymásnak estünk. Szinte letépte rólam a ruháimat, majd... majd hátulról belém hatolt. Úgy csináltuk, ahogy egykor az ősemberek, minden romantikát nélkülözve, de ez egy cseppet sem zavart, teljesen beindultam. Sikongattam, mint a kismalac, azonban jött a felügyelő, és lebuktunk. Azt hittem, most aztán kirúgnak, de végül megúsztam egy igazgatói intővel, és az esetet hosszan lejegyezték az ellenőrzőmbe.
A farkas mégközelebb lépdelt, orra a könyökömmel került közelebbi viszonyba.
- A szüleim viszont ennek egyáltalán nem örültek – folytattam. – Soha olyan üvöltözést nem hallottam tőlük. Úgy döntöttem, lelépek otthonról. Anyám ridegen annyit közölt, hogy „már nem vagy többé tagja a Rosenberg-családnak.” Apám pedig... apám pedig ezt mondta – és itt mélyebbre váltottam a hangomat: - „Bárhová is mész, utánad megyek, és széttéplek, mint egy vadállat!!” – felnevettem. – Az én apám, képzeld csak el!
Ekkor azonban a farkas lesajnálóan az ölembe hajtotta a fejét. Egyszerre volt ijesztő, és... valami más is. Megfogtam a fejét, és lágyan simogatni kezdtem.
- Mondhatom, szép. Itt vagyok a világ végén, és egy farkassal beszélgetek. De mégis... valahogy te más vagy, mintha valóban meghallgatnál. Egy embernél sem éreztem még ilyet. Á, tudod mit?!
A kérdésemet hamarosan tettek követték. A magammal hozott zacskó aljáról kihalásztam a Mrs. Grey-től kapott piros kutyanyakörvet. A farkas szinte megrémült, amikor meglátta.
- Nem kell félned, csak egy kis beavatkozás az egész – nyugtatgattam, miközben a nyakára csatoltam az övet. Meglepően engedékeny volt. – Így jó is lesz. A neved pedig mostantól... hm... – elgondolkodtam. Ez a farkas a megértő hallgatásával együtt valahogy annyira hasonlít Ted-re... valami stílszerű nevet kell találnom. – A neved... lássuk csak. Terence? Nem, az egy hülye név. Trevor? Ez sem illik rád. Valami erős, és férfias név kell. Megvan! – kiáltottam fel örömömben. – A neved mostantól: Theodore.
Kissé oldalra billentette a fejét. Mintha tetszett volna neki a név.
Ezt követően viszont nekem esett... támad?, rémültem meg egy pillanatra. Theodore a nyakamba borult és... az arcomat kezdte nyalogatni. Ez Nessie szokása volt. Nyelvével nyomban eltüntette a megszáradt könnypatakokat az arcomról, miközben két elülső mancsa a vállaimon nyugodott, és így fél testsúlyát rám helyezte. Nevetve próbáltam félrelökni magamtól.
- Jó-jó, kellően összenyálaztál. Na, szállj le rólam, baromi nehéz vagy.
Az idilli jelenetnek az ég dörgése vetett véget. Theodore nyüszíteni kezdett, és lekászálódott rólam.
- Ne, ne, ne – suttogtam a fülébe. – Ne panaszkodj, a természetben nőttél fel, te már megszokhattad az ilyet. Egy kis esőtől csak nem lesz bajunk.
Felnéztem az égre: az első esőcseppek már meg is érkeztek.
- Bár bevallom, én is félek – mondtam. – Ez az eső mintha bajt jósolna... valahogy fura, de nem tetszik.
Egy hangot hallottam ekkor. „Ne félj, én majd megvédelek!” Körülnéztem, ki volt az? Senki nem volt a közelben, csak... csak Theodore, a maga komoly képével. Vajon tényleg ő szólt volna hozzám? Nem, az hülyeség. De mi van, ha mégis?
A farkas eliramodott tőlem, be a fák közé. Csak egyszer nézett vissza, szemei valósággal egy újabb találkozót ígértek a későbbiekben. Magam is összekaptam a cuccaimat, és bemenekültem a házba a természet haragja elől.

Három nap telhetett el. Azóta szinte folyamatosan esett, csillapíthatatlan lelkesedéssel. Csak néha bújt elő a nap, hogy aztán pár órával később újból visszavonuljon a felhők mögé. Az időjárás valósággal háborút vívott saját magával.
Jómagam a napjaimat új hobbimnak szenteltem: Mrs. Grey boltjában – aki rideg hallgatásban tűrte a társaságomat – vettem tollat és jegyzettömböt, hogy naplót írhassak. Nemcsak mindennapi dolgaimat róttam a papírlapokra, hanem lejegyeztem a különös vízióimat is – igen, vízióimat, ugyanis ezek is utolértek engem valahogy. Egyszer karókra feltűzött csecsemőket láttam magam előtt, akik keserves óbégatással vonaglottak a fájdalomtól: Istenem, azok a hangok, és az a kép! Más esetben Jézus arcát láttam kibontakozni: olyan lesajnálóan nézett rám, hogy valósággal belém mart a bűntudat, szinte éreztem, hogy el fogok kárhozni. Mindig sírtam, valahányszor véget értek ezek a látomások.
Úgy éreztem, ellöktem magamtól Isten szeretetét. Előbb le kellett mondanom arról, hogy apáca legyek, és most úgy tűnt, talán a Mennybe sem léphetek be. Elborzadtam magamtól: az elmúlt néhány napban loptam, paráználkodtam, nem tiszteltem a szüleimet... egekre, mi lesz a következő parancsolat, amit megszegek?
Késő estére járt, letettem a tollamat a kártyázóasztalra, az égő mécsesek közé. Neki készülődtem volna a lefekvéshez, azonban egy közeli farkasvonyítás megdermesztett. Tényleg... tényleg ő lehetett az?
A hang a bejárati ajtó felől hallatszott. Odasiettem, és kinyitottam. Nem csalt a megérzésem: valóban Theodore jött el értem, csurom vizesen. A sötétben szinte világított a piros nyakörve, amiről menten felismertem.
- Hát itt vagy – suttogtam. – Örülök, hogy látlak. Gyere be, rossz rád nézni.
A vendégem belépett az előszobába, és alaposan megrázta magát, úgy, hogy rám is fröccsent egy kis ízelítő a kint tomboló ítéletidőből.
- Fogadni mernék, éhes vagy, máskülönben miért jöttél volna?
Semmilyen tálat nem találtam a konyhában, így jobb híján a padlóra borítottam a maradék fűszeres chips-emet. Theodore hevesen látott hozzá szerény vacsorájához, miközben én egy Snickers-szeletet bontottam magamnak, a falkavezérnek.
- Oszd be jól, Theo – figyelmeztettem a farkast. – A pénzünk egyre csak fogy, és Lucy-ék még mindig nem érkeztek meg.
Amint ezt kimondtam, a kintről jövő fények bevilágították a teljes előszobát: egy autó érkezett meg. Felcsillant a remény: Lucy és Peter?
Az ablakhoz mentem, kitekintettem, de valami nem stimmelt: Peter-nek vagány Subaru-ja volt, ez az autó azonban egy roncshalmaznak tűnt még így, a sötétben is. A vezető lekapcsolta a fényszórókat, és kiszállt, alacsony növésű utasa társaságában. Felém jöttek, és én rögvest ajtót nyitottam nekik.
- Jó estét – köszöntöttem az idegeneket.
Bár nem láttam jól, megpróbáltam felmérni őket: egy magas, negyvenes férfiember, és egy tinédzserkorú lány jött hozzám. A férfi vette magához a szót:
- A... halál... mindenkit...utolér...
A lány felnevetett, és pajkosan a férfi gyomrába ütött.
- Hihi, ne figyelj az én drága apucikámra, mindig össze-vissza beszél – közölte. – Csak az lenne a kérdésünk, vagy kérésünk...? Na mindegy, szóval örömmel vennénk, ha megszállnánk itt egy éjszakára. A legközelebbi motel is mérföldekre van innen, és már elég későre jár, pláne ilyen időben vezetni, jajj, nem irigylem az én apucikámat, ne tudd meg, hogy...
- Persze, rendben – szakítottam félbe a szájmenésben szenvedő lányt. – Az emeleten van néhány szabad ágy, nem túl kényelmesek, de egy éjszakára maradhattok.
Nem tetszett ez nekem. Három napig teljesen egyedül voltam, most meg egyszerre állított be hozzám fél Ohio, emberek és állatok vegyesen. Viszont örültem egy kis társaságnak, és ha már ide vetett a sors, karmikusan is kötelességemnek éreztem, hogy segítsek másokon.
- Gyertek be, ne ázzatok bőrig! – utasítottam a furcsa párost.
Újdonsült vendégeim követték az utasításomat, azonban megtántorodtak a chips-et faló Theodore láttán.
- Ó, ne, ne féljetek! – mondtam gyorsan. – Nem bánt... ő egy... kedves farkas. Magam szelidítettem meg.
A lány nyelt egyet, és belépett a mécsesek fényébe.
- Rendben – közölte szűkszavúan.
Ahogy közelebb jött, felfigyelhettem külsejére: kicsit hasonlított rám, már ami tizenöt éves kinézetét, és félhosszú, hullámos szőke haját illette, de ezzel a hasonlóságok véget is értek a törpe növésével és a kerek arcával.
- Faye Rosenberg – mutatkozott be kezét nyújtva.
Haboztam a meglepetés erejétől.
- Faye... szintén Rosenberg – ráztam meg a kezét.
Elmosolyodott. A férfi az árnyékban maradt. Fehér pólóján jókora olajfolt éktelenkedett.
- Ő meg itt az én egyetlen drága apucikám, Butch Rosenberg – mutatta be Faye2 az idegent.
Vele is próbáltam kezet rázni, azonban ez kudarcba fulladt. Butch Rosenberg csak halkan, vontatottan motyogott maga elé:
- A... halál... hozzád is... eljön egyszer...
Faye2 felnevetett.
- Hihi, látod, ilyen apucikával lettem megáldva, de én mondom, jófej, és kedves ember ő, mégha kissé zavart is, hát igen, kissé tönkre vágta az élet, de az csak ennek a világnak köszönhető.
Kissé jobban szemügyre vettem az apucit... és a hideg kirázott. A pólóján, amit eddig olajfoltnak hittem, valójában vér volt... valakinek a vére.
- Ööö – kezdtem zavartan, - telefonálhatok?
Faye2 sebtiben kotorta elő zsebéből a mobilját, és átnyújtotta.
- Tessék, Faye Rosenberg, csakis neked, van még rajta elég egység. Hát igen, legalább mi, Faye Rosenberg-ek tartsunk össze!
Kicsit meglepett ez a kislányos naivitás: mintha meg se fordult volna a fejében, hogy akár a 911-et is hívhatom. De szó nélkül vettem el a telefont, és kivonultam a bejárati ajtóba. Ahogy hátrapillantottam, láttam, hogy Theodore otthagyta a vacsoráját, és a lábaimhoz lépett.
Nem foglalkoztam vele, azon nyomban felhívtam Lucy-t.
Kicsöngött... hatszor is, mire Lucy felvette a kagylót.
- Nem veszek tőletek semmit, hagyjatok már békén, elmentek mindnyájan a...
- Szia Lucy, itt Faye – köszöntöttem gyorsan.
- Á, te vagy az... jó késő van.
- Lucy, hol a fenébe vagytok már?
Rövid csend a vonal másik végén.
- Szóval élsz még – mondta Lucy.
- Persze, persze, de már nem sokáig, ha nem jöttök!
- Jól látod, drága: tényleg nem jövünk.
Ereimben megfagyott a vér. Ez nem lehet...
- Tudnod kell valamit, Faye – folytatta. – Azt a macskát... én öltem meg.
- Mi van? – kérdeztem.
Lucy kacagott.
- Azért tettem, mert szép volt... és én szeretem nézni, ahogy valami szépség elpusztul. Te is szép vagy, és most adatott meg a lehetőség, hogy beinvitáljalak a húsdarálóba. Nem vagyok holmi vasárnapi gyilkos, hogy én magam öljelek meg, egyszer kipróbáltam a macskán, és annyi elég is volt. Nem adok többet egy-két napnál a hátrelevő életedből. Ez van, drága. Jó barátnő voltál, de mindig, mindenben jobb voltál nálam, így hát ennyi elég is volt belőled, szia.
- Várj, Lucy, ne tedd le! – szóltam közbe, de a telefonból már csak egy „bip” hallatszott.
Sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Hallottam, ahogy az eső kezdett elállni.
- Majd te megvédesz – mondtam a lábaimnál helyet találó Theodore-nak, továbbra is csukott szemmel. Valahogy tudtam, hogy még most is figyel rám. – Úgy lesz, ahogy mondtad?
- Haj, haj, csak nem bajban vagyunk? – került elő Faye2 a semmiből, és ő is kilépett az ajtóba.
Végigmértem a lányt, ahogy a válaszomat is, mielőtt megszólaltam volna:
- Nézzétek... itt maradhattok... de csak egy éjszakára, aztán sipirc.
Faye2 mosolygott.
- Jajj, nem olyan rossz ember az én apucikám. Csak néha bekattan, mint legutóbb. Elvágta anyu torkát, hogy csakúgy spriccelt szanaszét a vér, hihi, na az tök vicces volt, megtette, amitől mások óvakodnának, de az én apucikám bátor legény. Három napig csak menekültünk a törvény elől, hihi, ne tudd meg, mennyi mindent láttunk az utakon! Nem lehet véletlen, hogy pont itt kötöttünk ki.
Visszaadtam neki a mobilját, és kiléptem a teraszra. Hátat fordítottam neki, úgy intéztem hozzá a szavaimat:
- Tudod, Faye, mi annyi mindenben hasonlítunk, így, első benyomásom szerint. Mindketten eltávolodtunk Istentől, és az Ördög szolgálatába álltunk, akár akartuk, akár nem.
Megfordultam, és szembe találhattam magam Faye2 nyugtalan arcával. Theodore rosszindulatúan morgott a lányra.
- Azonban egy különbség mégis van köztünk. Az én szemem zöld, amiből már kiveszett minden remény, a tied azonban kék, ami csordultig van tele élettel.
- Mit... mit akarsz ezzel mondani?
Neki támaszkodtam a korlátnak.
- Én már csak egyet akarok mondani – feleltem mosolyogva. – Theodore! Ölj!

Butch Rosenberg az emeleten ágyazott meg magának, a mécsesek fényében. Nem zavartatta magát a kinti hangok miatt: csak egy menekülő lány sikolyát hallotta. Talán az ő lánya? Kit érdekel, neki is ugyanúgy pusztulnia kell, mind a többi rohadék halandónak ezen a Földön. Az ablakhoz lépett, és bár a felhők elfedték a csillagokat, mégis hozzájuk intézte szavait:
- Köszönöm... neked... kedves idegen. A halál... csak egy új élet kezdete. Senki... senki nem menekülhet előle... talán... talán ezért is olyan szép... a halál.

Utolsó módosítás: 2010.05.28. 22:48

Kontraszt

Aryx | 2008.03.27. 19:27 | kategória: unatkoztam

Csak egy percre hunyom le a szemem tanulás közben. A falba ágyazott ventillátor a légfrissítő kellemes illatát (kamilla) szórja szét az öreg pincében. Belélegzem a levegőt, és nyugtázom, hogy ezt még mindig jobban tűri az orrom egy hulla szagánál. Talán túl gyenge, de remélhetőleg inkább csak túl kezdő vagyok még újdonsült hivatásomhoz. Én mindenesetre bízom a személyes horoszkópomban: a radixom szerint amint sikerül legyőznöm gátlásaimat, megvalósulhatnak az álmaim.
Átfürkészem az asztalomat: a banklámpa fénye groteszk árnyakat ad a közelében lévő tárgyaknak, úgy mint a jegyzeteimnek, a filozófiai, történelmi és kémia tankönyveimnek, a használtautó-magazinjaimnak, a tollaimnak és az ezüst tálcán heverő munkaeszközeimnek (egy szike, két olló és egy tű).
És a laptopomnak.
Ideje is lenne ezutóbbit felhajtanom, hátha visszaírt a mesterem, Ratze.
Bekapcsolom a gépet, a rövid várakozási idő alatt gyengéden végigsimítok a munkaeszközeimen: az ollók és a szike hideg fémjének érintése megnyugtatja bizsergő ujjbegyeimet. A drágaságaim, nélkülük nem tudnék helyt állni választott elfoglaltságomban. Csak egyszer legyek túl a főiskolán, és a stabil társadalmi állásom mellett ez lesz az én igazi szakmám.
Rátekintek a képernyőre. Háttérképem lenyugvó Hold. Ellenőrzöm az időt (hajnali 5 óra 1 perc), és hamar a tudtomra jut, hogy új üzenetem érkezett. Lássuk, mivel lepett meg a mesterem.

Kedves Dan

Átnéztem a kézhez kapott fotókat. Sajnos kifogásolható munkát végeztél. A lány teste közel sem olyan, mint egy alvó szépségé, pozícióján több helyütt látszik a szabadulás vágya a szenvedéstől.
Ezért - bár tisztelem figyelemre méltó szorgalmadat, - azt kell írjam, nem fogadhatlak a tanítványommá. Művészeket nevelek, nem gyilkosokat. Ahogy mondtad, feladatod van az életben, és ezt nem is vonhatom kétségbe, mégis úgy látom, hogy Neked más utat kell követned.

Tisztelettel:
Ratze

Öklöm az asztallappal találkozik.
Mi a picsa? Méghogy gyilkos, és nem művész? Hol ronthattam el? Carmen szemén tisztán látszott a tökéletes üresség, miután kihűlt a teste: néztem a korábban kéken ragyogó íriszt, de azokat a szemeket már elhagyta a lélek. Tökéletes volt, bármit mondhat Ratze. Megmutatom én ennek az önjelölt művésznek, mi is az, hogy KREATIVITÁS.

Kedves Ratze!

Sajnálom, hogy így látod a dolgokat. Örömmel fogadtam a tanácsaidat, és köszönöm a küldött szakdokumentumokat: ezek után talán érthető a sajnálkozásom, ha (bár sosem láttuk egymást, de) elválnak útjaink.
Azt viszont ne hidd, hogy nem ez az én életpályám. Segítségeddel már eljutottam odáig, hogy egyedül boldogulhassak. Már csak a KREATIVITÁSOMAT kell fejlesztenem, és én lehetek az Éjszaka Réme. Bosszút állhatok végre mindazokon, akik valaha is ártottak a barátnőmnek vagy nekem, és ez számomra elég ahhoz, hogy boldog világot teremtsek magunk körül. Ha eltörölhetem a múltat, nyugodt jövő elé nézhetünk mindketten.
Köszönök hát mindent, Ratze, de most már képes leszek a saját lábamon megállni.

Dan

Átolvasás nélkül küldöm el a levelet. Hajnal van, ilyentájt Ratze gyorsan szokott válaszolni, az ujjaim most mégis önálló életre kelnek türelmetlenségemben: előbb ütemesen, majd kakofónikusan kezdenek dobolni a fenyőfaasztalon, később azt veszem észre, hogy a használtautó-magazinjaimhoz vándorolnak. Találomra kihalásznak a tömbből egy példányt, és fellapozzák a furgonoknál. Szép lassan el is merülök egyik kedvenc Chevym nézegetésében: kissé régi és olcsó darab, mégis kinéz valahogy anélkül, hogy feltűnő lenne. Ideális választás egy magamfajta Éjjeli Rém számára, már csak az ösztöndíjam és némi szülői támogatás hiányzik hozzá. Talán dolgoznom is kell majd. Pedig több szempontból is jól jönne egy ilyen furgon: először is megkönnyítené a hullaszállítást (Carmen még mindig abban a ládában oszladozik). Másodszor bárhová elvihetném vele Ritát, békés helyekre, ahol csak mi ketten lehetünk. Éppenhogy elkalandoznak a gondolataim a jövőm irányába, már meg is érkezik a válaszlevél:

Kedves Dan!

Látom, még mindig nem érted. Kapsz begy bepillantást az én művészetembe, és rögvest rájössz, hol tévedtél.

Ratze

Volt mesterem egy prezentációs dokumentumot csatolt az üzenetéhez. Az óra 5:28-at mutat, muszáj lesz még várnom 5:30-ig, hogy teljes legyen az élmény. Úgy érzem ilyenkor magam, mint egy gyermek a karácsonyi ajándékbontás előtt, kész izgalommal tölt el a várakozás.
5:29-kor viszont kopognak a pinceajtón.
- Wilhem? - szólít a valódi nevemen egy bársonyos hang, és a hozzátartozó lány ajtót nyit magának. Rita az, kedves oldalbordám. Szegénykémnek van olyan sötét múltja, mint a dolgozópincém, és most még ebben a sötétségben is feldúltnak látszik.
- Jesszus, hogy bírsz te ebben a hullaszagban tanulni? - fakad ki üdvözlés helyett.
- Kamilla - javítom ki.
- Hulla! - köti az ebet a karóhoz.
- Jó-jó, legyen az. Miért jöttél le?
Elnémul. Ártatlan tekintettel néz, és nyomban rájövök, mit felejtettem el.
- A reggeli, peeersze... egy perc múlva fél hat, ne hari, kiment a fejemből. Rendben, két perc, és felmegyek.
- Biztos? - tesz meg egy lépcsőfokot bizonytalanul. Az árnyak fogságából kilépve megcsillan szőke haján a fény.
- Tutifix. Na, csak menj fel, ott leszek mindjárt.
- A teraszon várom a kávémat... és a barátomat - fordul meg, majd az ajtó görcsös nyikordulással csukódik be a háta mögött.
Rita, ó, hogy is felejthettem el, amikor mindig együtt töltjük a reggelt?
Egy fontos dolog azonban még hátra van.
5:30. Megnyitom a dokumentumot. Töltődik, várok...
...az óra éppen 5:31-re vált, mikor hirtelenjében lehajtom a laptopot.
Kezem megremeg, levegőt is alig kapok. Basszus, Ratze... te beteg vagy.
Művészet, igen, az, de miféle torz művészet az ilyen? Villanásnyi időre láttam csak a fényképeket, mégis, most már kitörölhetetlenül maradtak meg örökre a memóriámban. Bassza meg, lehet, igazad volt, Ratze, és talán máshol kell keresnem az én műfajomat. Pedig - a képekhez hasonlóan - sosem leszek képes elfeledni ifjabb koromból az engem bántalmazók arcait. És mindaz talán még semmi ahhoz képest, amit Ritával műveltek az álbarátai és az exfiúja.
5:32 lehet. Nem foglalkozhatok ezzel. A most-tal, a jelennel kell törődnöm. És legfőképpen Ritával.
Rövidesen lekapcsolom a pincében az áramot, és a konyhában találom magam. Nekilátok forralni kettőnk kávéját, eközben a gyümölcstálból elkapok egy almát, és beléharapok. Finomnak, zamatosnak tűnik, ó, bárcsak érezném most az ízét! De nem, Wilhemnek ez ma nem fog menni, a mai nappal Ratze kiírtott valamit Wilhemből, ami csakis őhozzá - énhozzám - tartozott. Mint egy gyilkos.
Vagy mint egy művész.
Vidám vakkantás zökkent ki az eszmefuttatásomból. Egyetlen skótjuhászom, Farkas jelenik meg a konyhában. Szemei azt közlik, mennyire örül a gazdájának, tekintete azonban csakhamar sóvárgóvá válik, amint meglátja a kezemben az almát. Farkát csapkodva áll meg előttem.
- Eh, jól van, jól van, te kis dög - borzolom össze sörényét. - Nesze, vigyed csak.
Egy harapással elorozza tőlem az almát, és fürgén eliszkol vele.
Kezet mosok, és előkészítem a porceláncsészéket. Kiöntöm a frissen elkészült kávét. Rita cukorral, én anélkül szeretem, de ez teljesen mindegy is, ha az illatuk egyforma - mármint annak számára, aki képes még érzékelni az illatokat.
- Gyere ki, Wilhem - jut el a terasztól a fülemig Rita hangja.
- Máris, máris...
Hűvös márciusi szellő fut végig a csuklómon, amint kiérek a teraszra, és a hajamat is átrendezi. Rita a széken ülve lesi a napfelkeltét. Homlokon csókolom, és átnyújtom neki a kávét.
- Kösz - bólint rezignáltan.
- Szépjóreggelt - köszöntöm megjátszott vidámsággal, mire ő ismét bólint. Ajkát lebiggyesztve komoran néz farkasszemet gőzölgő kávéjával.
Nem beszél, már megint hallgat, ez a kis tavaszi szellő pedig hűen tükrözi kapcsolatunk elhidegülését (és én barom bent felejtettem a dzsekimet). Felidéződnek bennem az ütésnyomok és hegek Rita testén; az elkövető - akinek neve az elsők közt szerepel a halállistámon - mintha elvett volna valamit az ütlegeivel Ritától, zárkózottabbá vált. És most először éreztem azt, hogy Ritával immár sorstársakká váltunk azzal, hogy Ratze is kiölte belőlem azt a bizonyos valamit. Az a dokumentum, amit küldött, mintha afféle Tiltott Gyümölcs lett volna - olyannal szembesültem, ami jobb lett volna, ha örökké rejtve marad.
- Szerinted mit hoz a hajnal? - teszem fel a kérdést, és a kávémba kortyolok.
- Hogy? - fordul felém.
- Hülyeség, ne kérdezd, honnan jött, de... ha a Hold lenyugszik, akkor az valamit elvesz, magával ránt. És ha a Nap felkel, akkor annak egy másik valamit kell hoznia.
- Ejha, megint filót tanultál? - erőltetett kacaj. - Rendben, őszintén? Pusztulást, remélem.
Meglep a kijelentés.
- Pusztulást?
- Ölni szeretnék, Wilhem - mondja ridegen.
Hosszú, végtelenségig elnyúló csend következik.
- Emlékszel Carmenre? - kérdezi Rita. - Azzal a picsával kezdeném.
Meghökkenek, a kávé kis híján a torkomon akad.
- Igen, ööö, azt hiszem, én is - felelem zavartan. - De már kétlem, hogy utána folytatni tudnám.
- He?
- Hagyjuk, nem lényeges. Tudod... - váltok témát, - arra gondoltam, hogy leteszek arról a furgonról. Nem passzolna hozzám. Viszont mit szólnál helyette valami máshoz? Mondjuk egy motorhoz? Képzeld el, miféle élmény lenne, ha egy olyannal furikáznánk!
- Na, az lenne a szép! - nevet. Őszintén.
Igen, valóban szép lenne. Szép, mint Ratze művészete. Az a négy holttest, akiknek szemében még mindig ott lakozott az emberi lélek... hehe, hehehe, ez már sosem megy ki a fejemből, Ratze munkája tökéletes kontrasztban állt az enyémmel.
Csakhamar visszatér a semmiből Farkas, a kutyám. Szájában még mindig ott van a mostanra már alaposan helyben hagyott alma, és mikor hozzám simul, kikapom a fogai közül. Alma, a Tiltott Gyümölcs, a bűnbe esés jelképe. Harapok belőle egyet. Jelen esetben mintha én lettem volna Éva, míg Ratze a Kígyó. És itt van Rita, mint Ádám, akit szeretnék megóvni attól a Tiltott Gyümölcstől, amihez nekem volt szerencsém a Kígyó által. Igazad van, Ratze, új utat kell találnom ahhoz, hogy Ritával magunk mögött hagyhassuk a múltat.
Nem tehetünk mást, csak nézzük a felkelő Napot mi hárman, Rita, Farkas és én, várva azt, hogy valami újat hozzon a számunkra.
- Szép... - mormogom, és újat kortyolok az íztelenné vált kávéból. - Igen, Rita, elképzelni sem tudnád, mennyire szép lesz.

Kiűzetés a Paradicsomból

20. Nevezte vala pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja minden élőnek.
21. És csinála az Úr Isten Ádámnak és feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket.
22. És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen:
23. Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala.
24. És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.

(Mózes I. könyve 3. 4.)

A Sellő

Aryx | 2008.02.06. 23:16 | kategória: unatkoztam

(Nem olyan hosszú, mint amilyennek látszik…)

Fájdalom hasít belém ébredéskor. Csak nehezen kelek fel, tüdőmet mintha karóval döfték volna át, küzdenem kell minden egyes levegővételért.
Hol lehetek? – teszem fel magamnak a kérdést. Ez a hely minden, de nem kórház. Szinte biztos, hogy akkor, ott az autóban én… meghaltam. Talán maga Szent Péter zárt ebbe a cellába a bűneimért, egy örökkévalóságig.
Egy halkonzervben érzem magam – keskeny és szűk, fekvő helyzetemben a lábamat sem tudom kinyújtani. A plafont szinte elemésztik az árnyak, lehet vagy 5-6 méter magasan. Fekvőhelyem szakadt pokróc, baloldalt vasrács húzódik. Minden más beton.
- Mit álmodtál?
Felriadok a hangra, ülő helyzetbe kerülök. Egy kislány hangja volt ez, valahol ott… Félénk, ártatlan és suttogó.
A hang irányába fordítom a fejem. Csak most látom, hogy egy másik cella is akad az enyémmel szemben. A minket elválasztó folyosó kétembernyi széles, és a sok közül mindössze egyetlen neoncső világít. Halvány fénye csak a sziluettjét láttatja a sorstársamnak.
- Mit álmodtál? – kérdezi újra a kislányhang.
- Honnét tudjam, ki a faszt érdekel ez most!? – rivallok rá a szomszéd cellára.
A lány megrémül a szabadjára eresztett vadtól, és hátrébb vonul az árnyékban.
- Bocs, bocsika, ne haragudj… nézd, tiszta ideg vagyok, kezdjük elölről: mi ez a hely, és mit keresünk itt?
- Téged elraboltak.
Gondoltam is, hogy nem kórházba vagy fogdába kerültem az autóbalesetem után. Valakik kimenthettek a kocsimból, és bevágtak a kalitkámba.
- A kibaszott… kib… ki vagy te? – muszáj kérdeznem.
Visszakúszik a félhomályba – most látom csak, hogy térdel – arcát a rácsaihoz dugja. Akár át is férhetne rajtuk, olyan… apró. Kilenc éves lehet, negyed annyi, mint én, a szemeit vörös hajtincsek takarják.
- Marina, hát te?
- Kyle.
- Örülök, hogy megismerhettelek… ööö, mi is a neved… Kyle?
- Igen. Mióta vagy itt?
- Nem tudom.
Ami csakis azt jelentheti: régóta. Egyelőre nem kérdezek rá, miként bánhattak vele a mocskok.
- Én mióta?
- Nem tudom – szinte látom, ahogy lesüti a szemét. – Itt nem telik az idő.
Felrémlik, hogy a balesetem napján még villámgyorsan megborotválkoztam indulás előtt. Kitapogatom az arcom: közel egynapos borosta. Hugyoznom kell, de igyekszem tekintettel maradni a kiscsajra.
- Van egy játékom, benne vagy, Kyle? – valósággal ragyogni kezd a hangja a hirtelen jött lelkesedéstől.
- A faszt, még mit nem… figyelj, csaj… Marina, sejtelmem sincs, mit fognak velünk tenni, és addig nem nyugszom, míg ki nem szedem belőlük. Csak jöjjenek elő, és én esküszöm…
- Nem fognak jönni – vált vissza ártatlan hangszínbe. – Egy darabig békében leszünk mi itt ketten. Csak játsszunk, Kyle… kérlek.
Sóhajtok. Végül is, nem rossz ötlet. Kalasnyikovval fognak szitává lőni egy kézikamera előtt, hogy legyen mit küldeniük a CNN-nek. Mielőtt viszont ez bekövetkezne, miért is ne okozhatnék örömöt ennek a kislánynak? Pompás utolsó óráim lesznek, csak higgadjak le.
- Nem bánom, legyen gyereknap.
Halkan nevet. Elismerésem neki – talán mégsem bántották őt fogvatartóink.
- A játékszabály: bármit mondok, hinned kell nekem.
- Ennyi?
- Igen, Kyle. Csak ennyi. Ha jól játszol, mindketten kiszabadulhatunk.
- Ugyan már, ne etess ilyesmi… - ajkamba harapok. Észre sem veszem, de máris a kiscsaj játékába kerültem. Ravaszabb ez a teremtés, mint a volt feleségem. – Okés, kiszabadulunk.
- Szóval bízol bennem – hátradobált hajjal vigyorog. Ettől a pillanattól kezdve már nem kell fény, hogy lássam a reakcióit. – Jaj, hol is kezdjem…
Nyel egyet.
- Nos, igazság szerint én nem vagyok ember.
- Hogy-hogy… - csak hülyül a kislány, nyugi. – Mi vagy akkor, ha nem ember?
- Sellő.
Rövid csend. Végül kacajt erőltetek magamra.
- He-he… na ne röhögtess, úgy érted, azok a mesebeli topless-nőcik, akik a halak között úszkálnak idétlenül? Ki kellett volna már nőnöd ebből, kislány.
- Nem vicc, komoly, sellő vagyok, hinned kell nekem, légyszi, légyszi, kérleeek…!!
- Jó-jó, felőlem…
- Azért kérdeztelek az álmodról, mert mi, sellők… mi nem szoktunk álmodni.
Úgy döntök, most már nem szállok ki a játékból. Ez a kevés is sokat segít abban, hogy ne lássam lelki szemeimmel a Kalasnyikovot.
- Én sem szoktam – felelem.
- Nem igaz. Láttalak, ahogy alvás közben azt a kézmozdulatot csináltad.
- Azt?
- Ezt – furcsa, félköríves mozdulatot tesz a karja a levegőben. Mint mikor valaki hirtelen félrerántja a kormányt – ahogy én tettem akkor.
Vagy úgy…
- Álmomban kocsiba szálltam – kezdem. Biztos vagyok abban, hogy a tegnapi eseménysort éltem át újra, és nekem sem árt, ha összerakom a mozaikkockákat. – Olajzöld Land Rover, igazi bestia, bármit kibír. Felhajtottam vele a partmenti szerpentinekre. Nem siettem, nem munkaügyben utaztam külföldre. Ki kellett szellőztetni a fejem, magam mögött akartam hagyni mindent. Az út teljesen kihalt volt, a vízfelszínen csillámlottak a napsugarak.
„Minden rendben” – gondoltam, amíg váratlanul mögém nem került a gonosz.
- A gonosz?
- Igen – folytatom. – Fekete kamion képében jelent meg, és vészesen gyorsan hajtott. Úgy láttam, előzni akar, de a monstrum szélessége kitöltötte az egész sávot. „Nem fog ez neked sikerülni,” – jegyeztem meg magamban, ám akkor ő hátulról nekem koccant.
„Meg vagy hülyülve, te fasz?!” – ordítottam, ki az ablakon. Azonban a lélegzetem is elállt, mikor rátért a szembesávra, és mellém került.
„Ez a tag nem viccel… ez komolyan veszi, hogy engem üldöz!” Le kellett magamról ráznom, és fejben már meg is jelent előttem a térkép, hogy hol cseszhetek ki vele.
- Kicseszni....?
- Igen, Marina. Meg kell tanulnod kicseszni másokkal, ha túl akarsz élni a világban. Tehát láttam magam előtt a térképet, és tudtam jól, hogy három percen belül egy alagúthoz érünk, aminek nyelve egy tűéles jobbrakanyar. A kamion esetében akkora rakománnyal, olyan tempó mellett lehetetlen lett volna azt a kanyart bevenni. Ha mégis megpróbálja, az alagút falára kenődik fel.
- Ah… - hallatott a kislány egy csodálkozó sóhajt.
- Becsatoltam a biztonsági övet. „Játszani akarsz? Emberedre találtál, benne vagyok!” Készen álltam a kihívásra, de akkor… a kamion oldalt belém vágódott. Le akart szorítani, és még káromkodni sem tudtam, jött is a második csapás. Az ütközés leszakította a tükröt, behorpasztotta az ajtót. Elvesztettem az egyensúlyomat, az autó irányíthatatlanná vált. Velem együtt sikoltottak a kerekeim, amikor megborultam, és láttam a közelgő alagút szárnyát. Cseppnyi megmaradt öntudatommal még sikerült azt a kormánymozdulatot végrehajtanom. De elkéstem vele, frontálisan az alagút bal szárnyának csapódtam, és arról lepattanva zuhantam a tengerbe.
Elhallgatok. Nem is tudom, honnét emlékszem minderre.
- Mit láttál? – kérdezi.
- Mármint ott lenn? Tudom is én. Hallottam a fekete kamion őrjöngő motorját, de azt követően minden más hang megszűnt. Egyre alább merültem a tengerben, és már csak azt láttam, hogy nincs térerőm, képtelenség lesz segítséget hívnom. Szivárgott a víz a kocsimba, akárhogyan húztam fel az ablakot. Próbáltam aprókat lélegezni, de még így is mintha gyorsabban fogyott volna a levegő. A lábam beszorult, és én… elájultam. Ebben a cellában ébredtem fel.
Szárnyra kapnak a gondolataim.
- Talán akik kimentettek, és idehurcoltak, tisztában vannak az állampolgárságommal. Csakis ez lehet az ok. Előre kitervelték az egészet, azt remélve, hogy a honfitársaim kivonulhatnak az országukból. Semmi kétség, ez lehet a megoldás. Figyelj, Marina, mi az állampolgárságod?
- A mim?
- Kyle Fleming vagyok az Egyesült Királyságból, te jössz!
A válasz sokat várat magára.
- Én… Delfinekkel Táncoló Marina vagyok, az Ezüst és Kék Halak Tengeréből.
- Nem, nem jó, ezt nem fogják elhinni.
- De csak te vagy itt, akinek hinnie kell nekem!
- Értsd meg, kislány, ezeknek az iszlamista geciknek több kell.
- Az iszlám nem gonosz.
Megdöbbent a kijelentés.
- Hogyan…?
- A te celládban korábban már volt egy iszlám férfi. Sokat beszéltem vele, és szép álmai voltak. Őróla tudtam, hogy nem gonosz.
- Azt akarod mondani, hogy a fogvatartóink nem holmi iszlám terroristák?
- Nincsenek fogvatartóink, Kyle. Csak neked. Én.
Csend. Ajkam kiszárad, nehezen találom a szavakat.
- Mi ez az egész?
- Előbb mutasd a kezed, Kyle, és elmondom.
- De…
- Hinned kell!
Nincs mit tennem. A rácson át kinyújtom a kezem, és a kiscsaj tanulmányozni kezdi. Tenyérjóslás? Olybá tűnik.
- Látod ezt itt, Kyle? Ez az életvonalad. Nagyon rövid, már utol kellett volna érjen a Halál.
Elereszti a kezem, és a szemembe tekint.
- Én voltam az, aki megmentett téged a Halál karmai elől.
- Nem értem…
- Aznap a Halál üldözött téged, mert az időd már évekkel ezelőtt lejárt. Amikor viszont megláttalak… ott, a víz alatt, én azt nem hagyhattam tett nélkül. Sosem szerettem sellő lenni, és mindig is vágytam egy igazi, emberi apucikára!
Szünetet tart, mély levegőt vesz, és folytatja:
- Ezért kellett magamhoz szorítanom a lelkedet, hogy örökké egy család legyünk.
- Ez nekem túl sok…
- És szeretném, ha az apukám hinne nekem.
Lehunyom a szemem. Megpróbálok racionális maradni.
- Akkor válaszolj: hol vagyok valójában?
- Hogy a tested hol van, azt nem tudom. Nekem csak a lelked kellett. Ezért hoztam létre ezt a világot, ahol majd mindörökké együtt lehetünk.
Nem hiszek neki… egyszerűen nem tudok.
- Miért csak a lelkem kellett?
- Hát nem emlékszel, Kyle, melyik mesekönyvet vetted a lányodnak?
Emlékszem. A Kis Hableány volt az. Marina, a sellő az emberek között akart élni, ám ezért a hangjával kellett fizetnie a boszorkánynak. Ezt vettem a meg nem született lányomnak.
- Honnan tudsz te erről?
- Könnyű dolog egy lélekben olvasni… mint egy nyitott könyv, olyan. Ezért is kellett a lelked. És azért, mert az anyagi világban képtelenek lettünk volna beszélgetni. Mikor élet-halál között lebegtél, sem láttál meg engem. De itt… ebben a világban, ahol csak a lelkünk van jelen, kötetlenül maradhatunk együtt egy örökkévalóságig. Vagy… neked nem tetszik ez, Kyle?
- Ez a hely nem.
- Annyi csodás hely van ezeken a falakon túl. Csak annyi kell, Kyle, hogy higgy nekem, és azon nyomban megnyílnak a rácsok. Ki fogunk szabadulni, egyedül tőled függ. Vagy te… te tényleg nem akarsz engem a lányodnak tudni?
Sorra villannak fel a neoncsövek. Már látom az ártatlan arcát. Sehogy sem bírtam megemészteni, amikor a feleségem orvosi úton megölette a kislányunkat – még azelőtt, hogy megszülethetett volna. Azóta üldöz a Halál, mióta túléltem az ezt követő öngyilkosságot. A lányom életvonala semmi nem volt az enyémhez képest. Az ő arcát sosem láthattam meg. Egyszer sem beszélhettem vele.
Ez a lány viszont, aki most itt van előttem… igen, ő lesz az én kislányom. Mit számít az, hol van a testem, ha leélhetek vele egy örökkévalóságot? Ő az enyém, igen, igen…!!
Lassan kinyílnak a rácsok, szabaddá válnak a cellák. Felállok, nem törődök a fájdalomérzetemmel. Közel lépek hozzá, annyira közel… még mindig térdel. Felnéz, zöld szeme összetalálkozik az enyémmel. Végre apa lehetek. Végre megkaphatom azt, amire egész életemben vártam.
Kinyújtom felé a kezem. Annyira izgatott vagyok ettől a pillanattól. Várom, hogy mondjon valamit… a kislányom. Az én egyetlen kislányom. Marina.
- Sajnos nem lehet, Kyle. Sajnos nem. Ahogy olvasok benned… azt kell mondjam, bármennyit elhihetsz nekem, ha énbennem sosem fogsz hinni.
Elfordul tőlem. Nem mondhat ilyet.
- Sajnálom – mondja végül, és minden elmosódik körülöttem.

Infúzióhoz kötve ébredek. Járkáló, fehérköpenyes emberek az ágyam körül. Vakító, zöldes árnyalatú fények.
Vajon tényleg megtörtént mindaz, amiben részesültem? Lövésem sincs. Napokig fekszem, és óránként elmosódik egy-egy perc ebből az emlékből. Már a kislány nevét sem tudom – ha kislány volt ő egyáltalán.
Bármennyit fekszem, képtelen vagyok aludni. Ablaküvegen túl látom a kórház folyosóját. Egy, a tömegből kitűnő feketeköpenyes orvos az, aki már napok óta ébren tart.

Utolsó módosítás: 2008.02.06. 23:29

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.