Barthezz blogja

In Bruges (It’s in Belgium)

Barthezz | 2009.03.05. 10:09 | kategória: filmek

- Te gondolkodtál már azon, hogy kinyírd magad? Azért, mert törpe vagy.
- Te normális vagy? Hogy lehet ilyet kérdezni, haver!?
- Én csak beszélgetni próbáltam...

Előre leszögezném, a magyar címet nem voltam hajlandó kiírni a bejegyzés címébe és most is csak egyszer említeném meg a tényszerűség igénye miatt: Az In Bruges, vagyis magyarul az Erőszakik című filmről írnék most egy rövid kis szösszenetet, mely utóbbi éveim egyik legpozitívabb filmes csalódása volt!

A magyar cím alapján ugyanis bevallom őszintén, azonnal egy B kategóriás, idióta poénokkal teli sablonos lövöldözős akció-vígjátékra asszociáltam (s így van ezzel gondolom más is...), s ennek köszönhetően a film tavaly még annyira sem keltette fel érdeklődésemet, hogy egyáltalán utánanézzek, miről is szól. Aztán a PC Dome oldalán olvasott igencsak pozitív vélemények ezt a kezdetben kialakult téves képet szerencsére megváltoztatták bennem, hiszen mindenki erőteljesen hangsúlyozta: Egy remekbeszabott filmről van szó, melynek az égvilágon semmi köze nincs az abszolút elba félresikerült, teljeséggel félrevezető magyar címhez. (Egyébként hihetetlen, hogy ilyen emberekre van bízva nálunk az egyes filmcímek adaptálása, elég, ha csak a közelmúltban a Quantum of Solace címéből született A kvantum csendjére gondolunk. Nem hiszem el, hogy ezek a fordítók munka előtt nem lövik be magukat valamivel...)

De térjünk vissza a cím boncolgatása után magához a filmhez. A történet természetesen Bruges városában játszódik, s bár számunkra (remélhetőleg legalábbis) egyértelmű, hogy a város Belgiumban található, egy angol vagy egy amerikai állampolgárnak ez már korántsem biztos, hogy ilyen nyilvánvaló tény. A film pedig tökéletesen épít ezen motívum köré, s a „Hol a tökömben van Bruges? Belgiumban.” kérdés és válasz különféle variációi folyamatosan vissza-visszatérnek.

A filmet az eddig kevésbé ismert Martin McDonagh rendező jegyzi, ezek után azonban minden bizonnyal fogunk még találkozni a nevével, ugyanis tökéletes profizmusról és hozzáértésről tanúskodik az alkotás. A színészekre szintén nem lehet egyetlen panaszunk sem, a főszerepet a mesteri színészi képességeiről már rengetegszer tanúbizonyságot tevő Colin Farrel játssza, míg társa személyében a kevésbé ismert, de szintén nagyszerűen alakító Brendan Gleeson jelenik meg. A film utolsó harmadában pedig központi karakterként feltűnik Ralph Fiennes is, akit a Vörös Sárkány óta inkább csak Voldemort szerepében láthattunk (már aki nézi a Harry Pottereket :-) ), most azonban egy tökéletes visszatérést produkált.

A műfaj megítélése már egyáltalán nem egy egyszerű kérdés, ugyanis a film tökéletes egyvelege a drámának, a vígjátéknak és az akciónak, s szinte teljesen elmosódik a határ közöttük. Egyik percben még a hasunkat csapkodjuk a nevetéstől, majd a következő pillanatban hirtelen lefagy a mosoly az arcunkról, hogy aztán fél perc elteltével ismét leessünk a székről a nevetés miatt. A párbeszédek színvonalát Tarantino filmjeihez tudnám hasonlítani, pár év múlva minden bizonnyal az In Bruges-ből is hasonló előszeretettel fogunk idézgetni, mint ahogy tesszük azt még 15 év elteltével pl. a Ponyvaregényből. Itt azonban Tarantinoval ellentétben nem fekete humorról van szó, ahol egyszerre van jelen a nevetés és a morbid képi világ, hanem a színtiszta humor váltakozik színtiszta drámával, s a film végkicsengése is sokkal elgondolkodtatóbb, drámaibb, mint egy játékfilm esetén. Az In Bruges legfőbb erénye tehát az, hogy úgy szórakoztat 90 percen keresztül folyamatosan, hogy közben egy komoly mondanivalót is végigvisz.

Az alapszituáció szerint 2 bérgyilkos, Ray (Colin Farrel) és Ken (Brendan Gleeson) azt a feladatot kapja főnöküktől, Harrytől (Ralph Fieness), hogy 1-2 hétig húzzák meg magukat Bruges-ben, amíg a következő utasítást nem kapják. A történet ezután viszonylag lassan bontakozik ki, ám egy percig sem fogunk unatkozni, s a film első felében főként a nevettető párbeszédek kerülnek előtérbe. Míg Ken szerint Bruges csodálatos város, s le van nyűgözve a szépségétől, addig Raynek minden vágya az, hogy minél előbb elhagyhassa ezt az unalmas, számára egyenesen a poklot jelentő helyet. A 2 karakter ellentmondó természete pedig végig sajátos kontrasztját képezi a filmnek, s megannyi vicces szituációt szül. A játékidő felénél végül kiderül, miért is vannak valójában főszereplőink Bruges-ben, s innentől kezdve a feszültség és a drámai hangulat egyre jobban kiéleződik, de továbbra is úgy, hogy akármelyik pillanatban képesek legyünk akár a hasunkat is csapkodni nevettünkben egy-egy zseniális beszóláson. Mindhárom fő karakter ugyanis egy óriási egyéniség, különösen Ralph Fiennes mondatai viszik majd a prímet! ;-)

Többet nem szeretnék elárulni a történetből, ám egy spoiler tag mögött azért összefoglalnám számomra a film mondanivalóját, hiszen véleményem szerint itt leledzik a lényeg, s ez a film legnagyobb erőssége. Aki tehát még nem látta az In Bruges-t, az ezt a bekezdést ugorja.
[SPOILER]
A film végefelé haladva egyre jobban nyilvánvalóvá válik, hogy elvek kőkemény csatájáról van itten szó: Harry szerint Raynek meg kell halnia, mert megölt egy kisfiút, míg Ken szerint meg kell adni neki az esélyt a megváltozásra. Ahhoz pedig, hogy ez az elvi konfliktus ismét egyensúlyba kerülhessen, egyértelmű, hogy csak úgy lehetséges, hogy hármójuk közül legalább egyiküknek meg kell halnia.
A végjáték elképesztően zseniálisra sikeredett, s legjobban talán Fincher Hetedikjéhez tudnám hasonlítani, legalábbis ez a film ugrott be rögtön. Az ok-okozati viszonyok, amiknek következtében egy meghatározott sorrendben meghalnak a szereplők, itt is hasonló tökéletességgel és precízséggel vannak ugyanis kidolgozva. A lényeges különbség természetesen az, hogy míg a Hetedikben a teljes végjáték egy előre kigondolt, gondosan megtervezett terv része volt, itt ezzel ellentétben a véletlenek - vagy inkább a Sors? - fatális összejátszására volt szükség. Én a Sorsra tenném le a voksom, hiszen éppen ezzel a befejezéssel válik kerek egésszé a film, s Harry és Ken pontosan így teljesítetik be végzetüket: haláluk előtt egyszer még utoljára láthatták a hidakat, a hattyúkat és a sok mesebeli lóf, vagyis a csodás várost, Bruges-t. Hogy vajon Ray túlélte-e, azt a néző dönti el, ám az előbbi gondolatmenet miatt véleményem szerint a halál nem Bruges-ben éri őt utol, mert az ő végzete az, hogy a kisfiú halálát jóvá tegye. Így az ő ideje még nem érkezett el.
Zseniális befejezés tehát véleményem szerint, mely tökéletesen képes a film után is még hosszú ideig elgondolkodtatni a nézőt!
[SPOILER OFF]

Még 2 tényezőről nem ejtettem szót, egyik a szinkron, másik pedig a filmzene. Jelentem, mindkettő teljesen kiválóra sikeredett, s különösen a botrányos magyar címadás és az utóbbi évek igen gyenge hazai szinkrontermése után igen pozitív csalódás volt számomra a magyar hang: Tökéletesen sikerült átültetni a poénokat, s a szereplők beszédének (különösen Farrel és Fieness) hangsúlyozása, beleélése is végre nagyon jól eltalált lett!
A zene a lehető legjobban illik a bruges-i kisvárosias hangulathoz, mindemellett pedig a kezdeti vidámabb, nevetősebb részek közben folyamatosan visszatérő, komorabb hangzású fő zenei motívum végig baljóslatúan lebeg a film felett, s előre sejteti a drámai végkifejletet.

Az In Bruges tehát véleményem szerint 2008 egyik legjobb filmje lett, s méltán kapta a „Legjobb eredeti forgatókönyv” Oscar-jelölést (amit viszont annál sajnálatosabb módon nem nyert el). A megtévesztő, film elleni merényletnek felérő magyar cím ellenére tehát mindenkinek bátran ajánlom, garantáltan nem fog csalódni!

Utolsó módosítás: 2009.03.05. 18:50

Sztárgáz: A klónok vergődése

Barthezz | 2008.10.08. 16:45 | kategória: filmek

Eddig csupa olyan filmről írtam a blogomban, amelyek maximálisan elnyerték tetszésemet. Most viszont megtörik a jég, ezúttal ugyanis a Star Wars: A klónok háborúja (Star Wars: The Clone Wars ) című animációs film kerül terítékre, s a film finoman szólva is kritikán alulira sikeredett.

A klónok háborúja egyébként nem más, mint egy a Csillagok háborúja világában játszódó induló animációs sorozat másfél órás pilot része, mely a mozikban önálló filmként is megtekinthető. Nyilván, hogy minél nagyobb figyelmet kapjon a sorozat, s minél több ember kedvét hozza meg a rendszeres nézéshez. (Azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ez az igyekezet éppen fordítva sült el, aki ugyanis a film után elkezdi nézni a sorozatot, az egy szabályos mazochista…. :-) ) A történet a Csillagok háborúja 2. és 3. epizódja között játszódik. A 2. epizód végén ugyebár kitört a klónok háborúja, míg a 3. epizódban már ez a háború a vége felé közeledett. De mi történt a 2 epizód között? Ezt az űrt igyekszik áthidalni az új animációs sorozat - s vele együtt a mozifilm is -, s magát a háború mozzanatait végigvinni.

Eddig tehát jó ötletnek ígérkezik a film, s nagy Star Wars rajongóként igencsak erős várakozással tekintettem rá (bár tény, hogy egy-két negatív kritikát már olvastam róla), így be is iktattam a film megnézését a moziünnepre. Ekkor jött azonban a hidegzuhany. A klónok háborúja ugyanis a Star Wars univerzum totális megcsúfolása. Olyan, mintha egy rosszul sikerült paródiát nézne az ember. A még szomorúbb pedig az, hogy a film elkészítésében maga George Lucas is részt vett (mi több, íróként), s a nevét adta ehhez a förtelemhez...

Nah de csapjunk a levesbe , s nézzük a film értékelését! Túl részletes kritikába nem mennék ezúttal bele, ahhoz ugyanis még egyszer végig kellene néznem a filmet. Nos, ettől pedig Isten óvjon! ;-) Úgyhogy inkább csak felsorolásszerűen értekeznék 1-2 dologról, ami így 2 héttel a film megnézésének távlatában is éppen eszembe jut. (Talán így még többen végig is olvassák a bejegyzést, mintha oldalakon át írnék ;-) )


Az első sokk:

A legelső arculcsapás már rögtön a főcím alatt el is éri a nézőt, mikoris felcsendül a jól ismert John Williams dallam - ugyanis pár másodperc alatt kiderül, hogy mégsem a jól ismert John Williams dallam szól, hanem egy igen szerencsétlen és érthetetlen módon átkomponált változata. (Bővebben majd a Zene részen belül.) Aztán várná az ember a jól megszokott felkúszó szöveget - benne az alapszituáció rövid ismertetésével, s ezzel a Star Wars hangulat azonnali megteremtésével -, de helyett csak egy Star Wars - The Clone Wars feliratot kapunk az arcunkba... Nah bumm. Remek kezdés, meg kell hagyni, de ez még semmiség ahhoz képest, amit ezután kapunk...


”Látványvilág”, animáció:

A csaták, lövések, robbanások, valamint a droidok és a klónhadsereg ábrázolásával még nem is lenne különösebb gond, az emberi szereplők azonban botrányosan néznek ki, s mintha szándékosan karikatúraszerűen lennének ábrázolva. Komolyan mondom, pl. Dooku gróf inkább hasonlít egy zsidó rabbira, mint egy félelmetes sith-re…
Az animáció tekintetében pedig esetlen, béna mozgások jellemzőek mind a szereplőknél, mind az objektumoknál. Mikor a semmiből vonalként beúszott a teljes űrhajó-hadsereg, azt hittem lehidalok. Kb. Kis Vuk szintű volt ez az animáció, ami azért egy ilyen kaliberű filmben megengedhetetlen szerintem.
Tovább rontják a helyzetet a Star Wars világából teljesen kilógó anime-szerű bevágások (túlzott arcra közelítés, száguldó űrhajó mögött villogó, meseszerű égbolt, stb.) és a teljesen sivár, egyszínű tájak is (minden bolygó szinte ugyanúgy néz ki, a sivatagos Tatooine pl. éppen hogy csak megkülönböztethető a többi helyszíntől, vagy pl. Coruscant-nak sincs már meg az eddig jellemző metro-városias hangulata).


Új szereplők, jajjdejó:

A már eddig is jól ismert Anakin, Obi-Wan, Dooku gróf, Darth Sidious/Palpatine, Yoda mester, Padmé, R2-D2, C-3PO, Jabba mellett új szereplők is megjelennek a sorozatban, akik már rögtön a pilot-ban debütálnak is. Bár ne tették volna…

Ahsoka Tano: A film legnagyobb mellényúlása, egy idegesítő kis picsa, akinek majd’ minden megmozdulásánál fogja a fejét a néző, hogy ilyen nincs... Okoskodó, utálatos kis jedi tanítvány, akit a rendes SW univerzumban már réges rég kivágtak volna ezzel a stílussal a jedi iskolából. Már maga a létezése is ellentmond a Star Wars univerzum szabályainak, amire érthetetlen módon lazán fittyet hánytak a készítők. Ahsoka ugyanis Anakin tanítványa, Anakin pedig történetesen még nem vált jedivé, így nem lehetne padawanja. Ezt azzal próbálják megmagyarázni, hogy eredetileg Obi-Wan tanítványa lett volna, de ez is igen durván sántít, hiszen egy jedinek nem lehet egyszer 2 növendéke. Hogy is van ez akkor? :-S

Asajj Ventress: Eleve vicc egy női sith megjelenése, s abszolút nem illeszkedik ő sem az SW univerzumába. Kinézete alapján pedig inkább a 101 kiskutyába mehetne el Szörnyella de Frásznak, mintsem a Csillagok háborújába bohóckodni... ;-) Inkább hozták volna be helyette Grievous tábornokot. (Állítólag a sorozatban már szerepelni fog.)


A ”történet”:

Nos, a felemelő történetről még nem ejtettem szót, pedig ez is aztán megér egy misét. Igazából az alapszituval még nincsen különösebb gond (Jabba fiát elrabolják, s a jedik megpróbálják megmenteni és visszavinni őt Jabbának, hogy a kitört háborúban a Köztársaságot támogassa majd később, de természetesen az egész rablás mögött Dooku és Palpatine sötét terve áll), leszámítva azt, hogy maga a tény, hogy Jabbának fia van, enyhe mosolyra csalta minden mozinéző arcát ;-) (Amikor a kis poronty meg is jelenik, nos az viszont egyik mélypontja a filmnek...)
Aztán a film vége felé valami olyan szintű katyvaszba megy át a sztori, hogy még a Barátok Közt, vagy bármely dél-amerikai sorozat is simán ötletet meríthetne belőle! Enyhe SPOILER következik (akit esetleg ezek után sem sikerült eltántorítanom a film megnézésétől és ”meg szeretne lepődni” a ”fordulaton”, az ne olvassa ;-) ): Megjelenik a színen - kapaszkodjatok meg - Jabba nagybátyja (!!!) aki éppen unokaöccse helyét készül átvenni a Tatooine-on, s ő áll valójában a kis Jabba elrablásának hátterében! Aztapicsa! :-o Szóval valami kegyetlen gáz.

Emellett az egész film telis-tele van logikai bakikkal, az eddigi Star Wars filmekkel homlokegyenest ellentmondó momentumokkal. Pl. a korábban taglalt Ashokás eset, de akár maga az a tény is az, hogy Jabba csatlakozni kíván a háborúhoz (a 4-5-6. epizódban ugyebár többször is elhangzik, hogy a Tatooin-t teljesen elkerülte a háború).


Párbeszédek, szinkron:

Ahsoka szerepeltetése után a második legnagyobb mélypontja a filmnek a párbeszédek. Egyszerűen katasztrofális szövegek hangzanak el a szereplők részéről. Nem tudom, az angol eredetiben is ennyire gáz-e az egész, de gyanítom, hogy igen. Mindjárt felsorolok néhány példát, de igazából elegendő lenne csak annyit mondanom, hogy nagyjából 3 percenként törtem ki vagy hangos nevetésben, vagy fogtam a fejem és sűrűn bazdmegoltam, s ezzel a többi néző is így volt a moziban. Katasztrófa, nincs rá jobb szó.

A prímet egyébként e tekintetben is Ahsoka viszi, majd minden megszólalása olyan, hogy legszívesebben kirugdosná a néző ezt a karaktert a vászonról. Többek között R2-t artúcskának, a kis Jabbát büdöskének szólítja, de amin minden Star Wars rajongó tuti szívbajt kap (s nekem sem sok hiányzott hozzá, annyira széthasította a szó a fülemet), az az, amikor Anakint 2 ízben is - szerintem üljetek le és kapaszkodjatok meg most jó erősen - Skysrácnak szólítja (!!!). Miután Anakin válaszként szájasnak nevezi Ashokát, már ezek után szinte fel sem tűnik...
Aztán vannak itt még olyan magas röptű beszólások, mint amikor Anakinék gépét majdnem lelövik, s Anakin ezt éppenhogy el tudja kerülni egy hajmeresztő manőverrel és ezzel megmenti mindannyiuk életét, Ahsoka egy ilyet beszól neki: ”Most felébresztetted büdöskét!” Anyáááám, ments meg!
Az is roppant ötletes amúgy, amikor a kisribanc Anakin repülőtudományát nevezi a legnagyobb természetességgel bénának, mikor ugyebár köztudott, hogy az ifjú Skywalker az egyik legjobb pilóta az univerzumban...
Ide kívánkozik még a droidok szájába rakott rengeteg, B-kategóriás ócska poén is (”Szóval ti vagytok túlerőben? Ööö, nem is tudom, hányan is vagyunk? 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8….”), illetve - bár ez már nem a párbeszédek témakörébe tartozik - a droidok esése kelése majdnem minden jelenetben, mintha valami ócska vígjáték szereplői lennének, s nem is a Star Wars univerzumában járnánk. C-3PO-nak ezek jól álltak mindig is, de teljes mellényúlás volt ezt a droidokra is ráerőltetni...

És hát maga a szinkron... Egyszerűen borzalmasak a magyar hangok, de legalább színvonalában passzolnak a filmhez ;-) Nulla beleélés a szinkronba, különösen Obi-Wan sztoikus nyugalommal elmondott/felolvasott beszédei a legszembeötlőbbek. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mikor néhol a magyar fordítás pár szótaggal rövidebbre sikeredett, mint az angol eredeti, a szereplők felesleges szájmozgását a szinkronszínészek nemes egyszerűséggel őőőőő-zéssel töltik ki!


Zene::

Egy Star Wars film esetén véleményem szerint nagy mértékben felelős a hangulatért a jól megszokott, hamisítatlan John Williams zene, amiben túl nagy változtatásokat - okosan - a 6 epizód folyamán nem is eszközöltek a készítők Adva lett volna tehát a recept a Clone Wars esetén is, azonban még ezt a dolgot is sikerült elcseszniük a rendezőknek. Az ismerős Star Wars dallamoknak ugyanis a film során nyoma sincs, helyette a szinti poptól kezdve a távol-keleti szarokig minden szól. Semmi Csillagok háborúja hangulat, mintha egy más filmet nézne az ember.
Mindössze 2-szer csendül fel az ismert főcímzene (a film legelején és legvégén), egyetlen egyszer az Imperial March és szintén egyszer a 2. epizódban debütáló és ott legtöbbször felcsendült zene. De ezek is úgy, hogy a ”zeneszerző” igyekezett kiélni túlzott kreativitását, s azt gondolta, át kéne pofozni ezeket a jól ismert dallamokat, mert John Williams-é már elavult. Így hát végül az kerekedett ki belőle, hogy az ismert Star Wars zenék alatt is csak a fejét fogja a néző, hogyan lehetett a felesleges hajlítgatásokkal, belassításokkal és ritmusváltásokkal így elkúrni őket?


Összegzés:

Azt hiszem ezek után mindenféle merészség nélkül kijelenthetem, hogy a film mindenféle tekintetben szar. Botrány. Borzalom. Katasztrófa. Vérszánalom. És még sorolhatnám a jelzőket. Nem hogy nem méltó egy Star Wars folytatáshoz, de még önálló filmként sem állná meg a helyét - mi több, úgy még az az egyetlen pozitívum is kiveszne belőle, hogy mégiscsak a Star Wars ismert helyszíneiről és szereplőiről van szó...

A filmet tehát senkinek nem ajánlom. A Star Wars filmeket nem ismerők ne ezen az alkotáson keresztül érintkezzenek először az univerzummal, mert egy életre elmegy tőle a kedvük. Star Wars rajongóknak pedig végképp nem javallott a megnézése, hiszen a Clone Wars a 6 epizód egyenes megcsúfolása, s nem szándékolt kifigurázása.
Kinek ajánlott akkor? Fiatalabb korosztály? Elvileg nekik (is) szánták a filmet, de ehhez csak eti fórumozótársam szavait tudnám hozzáfűzni, amit a moziban mondott nekem a film alatt: ”Erről még a 8 éves húgom is kimenne.” Hát bizony nekem sem túl sok hiányzott, hogy kb. a 30-40. perc után ne álljak fel a székből, s életemben először ott hagyjak egy filmet a moziban.
Amire esetleg jó lehet ez a film, az nagyobb haveri társaságban, rengeteg elfogyasztott pia utáni közös megnézés, a székről lefordulás ugyanis garantált lesz ilyen állapotban ;-) De akkor meg már egy normálisabb vígjáték legyen inkább műsoron...

Számomra teljes csalódás volt tehát a film, végső pontozásom pedig 1/10 (Az 1 pont néhány jobban sikerült csatajelenet, valamint az időnként - kb. 20 percenként - rövid időre azért felbukkanó Star Wars érzés miatt jár, amúgy totális értékelhetetlen 0 az egész…)

A sötét lovag 5 legzseniálisabb jelenete - az én szemszögemből

Barthezz | 2008.09.28. 18:06 | kategória: filmek

Lassan véget ér a moziünnep, s a Dark Knight megnézése immáron másodszor is megtörtént számomra. Mivel az elmúlt 1 hónap folyamán rengeteg blogbejegyzés született a filmmel kapcsolatban, így nem írnék kritikát róla - felesleges lenne, mindenki tudja, hogy 2008 toronymagasan legjobb filmje, de megkockáztatom azt is, hogy talán a filmtörténelem top 10-ében is helyet bérelt magának (nem, nem az imdb-s 3. hely miatt mondom ezt). A hagyományos filmkritika helyett tehát úgy döntöttem, megpróbálom összegyűjteni azt az 5 jelenetet a filmből, ami rám a legnagyobb érzelmi hatást gyakorolta!

Nem volt könnyű dolgom a jelenetek kiválasztásánál, hiszen majd' a teljes film valamennyi párbeszéde, vagy akciórésze idekívánkozhatna. Végül azok a jelenetek mellé tettem le a voksom, amelyekbe még másodszori nézésre is szabályosan beleborsóztam 1-2 másodpercig. (És ez nem vicc! Kevés film van rám ekkora hatással, de azon kevesek egyike volt!) Értékelésem tehát erősen szubjektív, s a felállított lista kizárólag az én nézőpontomat tükrözi.


5. Joker megjelenik Bruce partyján

Bár Joker akármelyik filmben való felbukkanása ide kívánkozhatna ("How about a magic trick?" "Here's my card." "Why so serious?"), számomra a 4. jelenete volt az, ahol nem csak azt éreztem, hogy "ez az ember őrült", hanem teljességgel elfogott a félelem tőle a vászon túloldalán is. Ahogy megjelent a nagy mulatság kellős közepén, valósággal megfagyott a helyszínen a levegő, s Batman megérkezéséig kénye-kedve szerint azt csinált, amit csak akart. Ha akkor, abban a pillanatban én is Bruce partyján lettem volna, akármelyik pillanatban elkaphatott volna akár engem is, hogy szélesebbre vágja a mosolyomat.
Zseniális, páratlan alakítás Heath Ledger-től, s bízom benne, hogy megkapja érte a posthumus Oscar-díjat, s ezzel ő is bekerül a halhatatlanok közé. Azaz ezzel az alakítással már enélkül is halhatatlanná vált.


4. Harvey Dent Kétarccá válása

Ez igazából 2 jelenetet rejt magában. Egyrészt, amikor fizikailag Kétarc válik Dent-ből, másrészt pedig, amikor a kórházban Joker megadja a végső lökést, s erkölcsileg is a mélybe taszítja Dentet.
Előbbi jelenet maga a csavar (Dent és Rachel megcserélése, s ezáltal Rachel teljesen váratlan halála) miatt válik teljesen hátborzongatóvá, miközben ezzel párhuzamosan zajlik Joker zseniálisan megszervezett szökése is a börtönből. Teljes adrenalinbomba ez a jelenetsorozat.
A kórházban aztán Joker meglátogatja Dentet, s befejezi azt, amit az előbb felvázolt jelenetben elkezdett. Pusztán szavakkal, zseniális manipuláló képességével meggyőzi Dentet, hogy álljon át ő is a bűn oldalára, s adja fel minden eddig vallott elvét.

"You live, you die."


3. Az utolsó percek éjfélig a hajókon

Itt most kivételesen nem Joker, Batman, avagy Two-Face a főszereplők, a jelenet azonban ide kívánkozik. Pár perc tömény nyomasztó feszültség, mikoris teljességgel kiszámíthatatlan, mi fog történni a következő pillanatokban, s megnyomják-e vajon valamelyik hajón a gombot. Mikor a feszültség eléri tetőpontját, a háttérzene nagyjából 10 másodpercen keresztül egy éles, folyamatos búgássá változik, miközben néma csend lesz a hajón. Ezekben a pillanatokban szabályosan 2-szeres sebességgel vert a pulzusom, s szinte mozdulatlanul beleszögeződtem a moziszékbe!
Végül mindkét hajó utasai levizsgáztak emberségből, s a börtönhajó legénysége is megmutatta: a legvérengzőbb bűnöző is legbelül ember! (Zseniális húzás volt, mikor a rabok vezéregyénisége a detonátort átvéve bevágta az óceánba!)

"This city just showed you that it's full of people ready to believe in good."


2. Batman a kihallgatóteremben nekiesik Jokernek; Joker szavai Batmanhez az ablakból kilógatva

A 2. helyre újfent 2 jelenetet válogattam, mivel mondanivalójukban igen hasonlítanak egymásra. Joker megtöri Batman-t, nincs mese. Bár mindkét szituációban Joker van fizikailag vert helyzetben, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a győztes voltaképp mindkétszer Joker. Célja az, hogy megmutassa: még a látszólag legtisztességesebb emberből is ki lehet hozni az ördögöt. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz, ugyanis a jóság mögött mindenkiben meglapul a gonosz, s csupán egy kellő mértékű lökés szükségeltetik ennek előhozásához.
A kihallgatóteremben ezt az erkölcstelen ént magából Batmanből hozza ki, mikor az magából kikelve nekiesik Jokernek. Joker ugyanis megtalálta Batman legérzékenyebb pontját: Rachelt.
Joker filmben lévő utolsó jeleneténél pedig, miután Batman elkapta, gyakorlatilag ugyanez a párbeszéd játszódik le még egyszer, csak most Joker Harvey Denten keresztül töri meg Batman-t: elkapta és befogta Gotham fehér lovát, s a bűnözés elleni küzdelem szimbólumát a lehető legmélyebbre taszította. Hiába kerül immáron Joker rács mögé, ha Dent bukása kitudódik, teljes lesz a káosz a városban.
Ezen párbeszédek másik érdekes momentuma pedig Joker álláspontja arról, miért nem törekszik Batman megölésére, s amiért Batman is életben hagyta Jokert: A 2 figura egymás ellenpárja, s bármelyikük létezése a másik nélkül gyakorlatilag értelmetlenné válna: Ha Batman halott, Jokernek nem lenne kivel tovább játszadoznia. Ha pedig Joker halna meg, Batmanre immáron nem lenne szükség, mivel a bűnözés megszűnése esetén őt is egy hasonló elmebetegnek tartaná a közvélemény.
Hátborzongató mondatok ezek Joker szájából, s a film fő mondanivalója rejlik meg bennük.

"You see, madness, as you know, is like gravity. All it takes is a little push!"


1. A végjáték

Az egyik legfeszültebb jelenet a filmben. Kétarc teljesen elveszítette józan ítélőképességét, s senki meg nem tudná mondani előre, melyik pillanatban és ki fog meghalni, csak annyit: A jelenlévő szereplők (Kétarc, Batman, Gordon és családja) közül mindenki nem élheti túl ezt a végzetes konfliktust.
Gotham két fő jelképének, az igazság legfőbb védelmezőinek tragédiája ez a jelenetsorozat. Előbb Harvey Dentnek, majd pedig a befejező képsorok alatt - miután magára vállalta Dent gyilkosságait - Batmannek. A film legutolsó mondatában pedig maga a cím is értelmet nyer. Abszolút sötét, a lehető legbaljósabb befejezés ez, de ezzel egyben a legzseniálisabb is!

"A hero. Not the hero we deserved, but the hero we needed." (Gordon Dentről)

"- Why's he running, dad?
- Because we have to chase him.
- He didn't do anything wrong.
- Because he's the hero Gotham deserves, but not the one it needs right now. So we'll hunt him, because he can take it. Because he's not a hero. He's a silent guardian, a watchful protector. A dark knight."

Utolsó módosítás: 2008.09.28. 23:08

Én is Batman rajongó lettem!

Barthezz | 2008.09.21. 17:38 | kategória: filmek

A címet elolvasván bizonyára jónéhány - a fórumot sűrűn olvasgató - embernek alaposan fennakadt az álla, hiszen köztudott rólam, hogy sohasem szerettem a képregények alapján készült filmeket. Így mindenféle Pókember, Hulk, X-Men és Batman távol állt eddig tőlem. Nem az, hogy szerintem ne lehetnének ezek jó filmek, csupán egyszerűen nem kötnek le engem. Hát most mindenesetre fordult egy kicsit a kocka, ugyanis a Batman Begins (Batman Kezdődik) című film esetében olyan valamit láttam, amilyen filmélményben már régen volt részem! Ez ugyanis több, mint puszta képregényfilm. Ez valami egészen más! Egy 2 órányi tömény élvezet!

Mielőtt azonban a film értékelésére kitérnék, kezdeném azzal, hogy még egészen kicsi koromban az eredeti, 1989-es, Tim Burton által rendezett Batman-t és annak közvetlen folytatását, a Batman visszatér című filmet több ízben is láttam, moziban és tv-ben egyaránt. De hát kisgyerekként még nem tudtam komolyan megítélni ezen filmeket, s úgy maradtak meg bennem, hogy akkor, annyi idősen félelmetesek voltak és tetszettek, de kamaszgyerek, avagy felnőtt szemmel nézve már igencsak mese íze lenne a dolognak. Ennek köszönhetően, valamint a negatív kritikák hatására a 3. és 4. részhez (Mindörökké Batman, Batman és Robin) már nem is volt szerencsém.
S így kerülte el figyelmemet 2005-ben a Batman Begins című movie is, melyről egészen mostanáig meg voltam győződve, hogy egy újabb "képregényes tucat-mese".

Ami aztán először felébresztett tévhitemből, az a film folytatásának, a Dark Knight-nak idei debütálása, s a film körül keletkeztetett óriási, soha nem tapasztalt mértékű felhajtás volt. Ezt kezdetben betudtam Heath Ledger halálhírének és az őt megillető tiszteletnek, de mivel a hatalmas film körüli mizéria egészen a bemutatóig nem csökkent, már sejtettem, hogy bizony nem egy hétköznapi alkotásról lehet itten szó! A film bemutatója után pedig érkeztek a sorozatos - a filmet teljesen az egekig magasztaló - pozitív kritikák, valamint az imdb top10-be bekerülés híre, s ekkor eldöntöttem, hogy nekem is újra esélyt kéne adnom Batman és Joker karakterének. Mert minden bizonnyal ez az újfajta történet már nem az a gyerekkori mese, aminek a képe még bennem élt!


Batman Begins (Batman Kezdődik)

--- enyhe SPOILER-tartalom azoknak, akik még nem látták volna ---

Mivel a Sötét Lovag nem egy különálló Batman-film, hanem a a 3 évvel ezelőtti Batman Kezdődik egyenes folytatása, így Germinator fórumozótársam a legutóbbi fórumtalálkozó alkalmával felhívta a figyelmemet, hogy a Dark Knight előtt feltétlenül iktassam be programomba a Batman Begins megnézését is. Ezen "kötelezettségemnek" tettem most eleget, s pótoltam be egy olyan filmet, melynek ismerete nélkül - magam is belátom - kevesebb lennék most!

Christopher Nolan rendező ugyanis mesterien újragondolta, s teljesen új alapokra helyezte a Batman-mítoszt. Az első 4 rész története a film szempontjából gyakorlatilag ment a süllyesztőbe, s Nolan teljesen más szemszögből fogta meg Bruce Wayne történetét! Ezzel pedig egy fenomenális filmet alkotott!

Igazából én nem is képregényfilmként fogtam fel a megtekintés során az egészet, hiszen már az első képkockák után látszódott, hogy itt sokkal többről van szó. Nem mesét kaptunk ugyanis, hanem egy reális alapokon nyugvó, fordulatos és zseniális történettel megáldott, néhol lélegzetelállítóan izgalmas akció-thrillert!

A Christian Bale által megformált Batman jóval emberibb tulajdonságokkal bír, mint elődei. Semmi természetfeletti képessége nincs, minden egyes különleges tulajdonsága tökéletes megmagyarázásra került: Harci képességeit és kitartását az Árnyék Rend harcosaitól tanulta, sebezhetetlenségét, repülni tudását és magát a Batmobilt is pedig a Wayne Vállalat titkos katonai fejlesztéseiből származó felszereléseknek köszönheti. S azt is immáron megtudhattuk, Bruce miért pont egy denevér alakját öltötte magára, ráadásul egy zseniális hasonlat keretében ("Én félek a denevérektől, féljenek az ellenségeim is!"). Egy jóval komplettebb, teljesen reális magyarázatot kaptunk tehát Bruce Wayne Batman-né válásnak folyamatára, mint amit az eddigi filmek során láthattunk avagy kikövetkeztethettünk.
De maga Batman karaktere is teljesen emberi immár: sebezhető, megtörhető, nem pedig valami természetfelettinek titulált lény, mint a korábbi filmek során. Alfred segítsége nélkül például nem is maradt volna életben a kastély felgyújtása után.

Maga a film története is zseniális, egyáltalán nem egy átlagos képregény sztoriját tükrözi. Egyrészt igen precízen felépítve, kellő mértékű felvezetés, távoli helyszíneken induló események, rengeteg múltbeli visszaemlékezés után bontakozik ki csak igazán a film, másrészt innentől kezdve pedig abszolút nincs hiány akciókban és fordulatokban. Én pl. a film felénél azt hittem, Madárijesztő lesz a fő ellenfele Batman-nek, majd viszonylag könnyed elintézése után elkezdhettem tovább gondolkodni, hogy vajon ki állhat a háttérben, ha Joker ebben a filmben még nem szerepel? Mivel a múltbeli bejátszások alapján úgy tűnt, hogy az Árnyék Renddel Bruce Wayne akkoriban leszámolt, így teljes meglepetés volt Ducard és csapatának visszatérése! Az ezután következő fél óra képsorait gyakorlatilag lélegzetvisszafojtva néztem, annyira a film hatása alá kerültem! A film záró csattanójára pedig igazából szavakat sem találok! Ennél jobban fel sem vezethették volna a következő részt!

A feszültség oldására egy-két poénosabb beszólásból sem volt hiány, amik még tovább színesítették számomra a történetet ("Barlangászáshoz kell." "Erős sortűzre számít a barlangban?" párbeszéden például igen jót derültem!). Az ilyen viccesebb párbeszédek aránya természetesen nem került túlsúlyba, így a film egész végig meg tudta őrizni komorabb és vészjósló hangulatát.

Végezetül a szereplőgárdáról is ejtenék néhány szót, hiszen Christopher Nolan a korábbi 4 Batman filmhez hasonlóan itt is sztárparádét vonultatott fel, ám még ebben is felülmúlta azokat, hiszen egy minden eddiginél tökéletesebb színészi gárdát verbuvált össze! Bruce Wayne/Batman alakját ugyebár a már említett Christian Bale játszotta, komornyikja, Alfred szerepében pedig Michael Caine tisztelgett. Aztán itt van még a Wayne gyerekkori barátnőjét alakító gyönyörűséges Katie Holmes, a főgonosz Ducard szerepében tetszelgő Liam Neeson, vagy a Batman-nek segítő Gordon nyomozó szerepét játszó Gary Oldman. Végezetül pedig ne feledkezzünk el Morgan Freeman-ről sem, aki igazán testhez álló szerepet kapott a bölcs, hallgatag Fox szerepében.

Egyszerűen tehát vmi elképesztő hatással volt rám a film, s a kérdésre, miszerint - elvonatkoztatva a képregény-filmek iránti közönyösségemtől - érdemes volt-e újabb esélyt adnom a Batman-filmeknek, s Christopher Nolan szemszögéből is megismerkedni a történettel, egyértelmű IGEN a válasz! Zseniális film, egyszerűen nem tudok rá jobb szót! Ezt mindenkinek látnia kell!

A jövő hétvégén esedékes moziünnep alatt pedig természetesen pótolom a Dark Knight-ot is! Már szinte tűkön ülve várom, kb. hasonló gyerekes lelkesedéssel felvértezve, mint kb. egy - másfél hónapja a magyar mozibemutatót váró rajongók! A Batman Kezdődik végén elejtett csattanó révén pedig még jobban várom már a Heath Ledger által megtestesített Joker figuráját, melyről azóta legendák zengenek!

(Vááá, tényleg alig bírom már kivárni ezt a pár napot! :-D)

Utolsó módosítás: 2008.09.22. 15:59

Alkonyattól pirkadatig (From Dusk Till Dawn)

Barthezz | 2008.07.03. 14:42 | kategória: filmek

Egy újabb remek klasszikussá vált filmet (1997) szeretnék ajánlani Olvasóimnak, melyet én is csak nemrég pótoltam be. Idő hiányában nem mélyednék bele olyan mélyen az elemzésbe, mint tettem azt korábbi, a Négy szoba kritikám esetén, de igyekszem ezúttal is minden lényeges momentumot kiemelni a filmből!

Kezdjük hát először is a rendező-forgatókönyvíró párossal, akik itt sem mások, mint Robert Rodrigez és Quentin Tarantino (ezúttal Tarantino-é a forgatókönyv, Rodrigez pedig a rendező szerepében leledzik). A hollywoodi rendezőpáros már számtalanszor bizonyította, hogy tökéletesen tudnak együttműködni, s ha egy film címe mellett felmerül a nevük, szinte egyértelmű tény, hogy abból rossz nem sülhet ki, mi több, szinte kötelező beülni rá a moziba! Kettejük abszurd, morbid humora tökéletesen kiegészíti egymást: míg Tarantino főként a teljesen természetesnek és hétköznapinak ható, mégis zseniális párbeszédek írásában jeleskedik, addig Rodrigez a brutális képi világért, a nagyobb vérfürdőkért felelős (természetesen ez utóbbi is lételeme Tarantino filmjeinek, azonban Rodrigezhez képest kevésbé elnagyoltak, s nem ilyen grandiózus mértékűek a véres jelenetek). Teszik azonban mindezt úgy, hogy a néző egyszerre szörnyülködjön a kegyetlen képsorokon, de egyúttal a sajátos morbid humornak köszönhetően nevessen, mosolyogjon is rajtuk, s ez bizony nem kis feladat, melyet a 2 rendező bármikor probléma nélkül képes megoldani.

A film főbb szerepeiben ismét sztárparádét fedezhetünk fel: George Clooney és Quentin Tarantino (aki igencsak testhez álló szerepet kapott!) alakítják a szökésben lévő bűnöző testvérpárost, míg a Ponyvaregény és Kutyaszorítóban filmekből jól ismert Harvey Keitel egy volt lelkészt alakít, aki lakókocsis kirándulásra viszi gyerekeit, ám útjuk egy véletlen folytán összefonódik a menekülő testvérpároséval. Nem hagyható ki a stábból Salma Hayek neve sem, aki ugyan csak mellékszerepet kapott a filmben, ám ebben a rövidke jelentben minden idők egyik leghangulatosabb táncjelenetét alakítja a kamerák előtt! (A 2 évvel korábbi szintén Tarantino-Rodrigez nevéhez fűződő Négy szobában szintén hasonló mellékszerepben láthattuk a színésznőt, itt azonban a táncjelenet sokkal dominánsabb szerepet, s egyben fordulópontot is tölt be a filmben.)

A rendezés és a főbb színészek ismertetése után következzen a film történetéről is néhány szó, ugyanis ez sem hétköznapi! A film ugyanis 2 teljesen más - műfajilag is tökéletesen elkülönülő - történeti részre tagolódik!

--- A most következő sorok SPOILER-t tartalmazhatnak a filmet még nem ismerők számára, így akik még csak most tervezik megtekintését és nem szeretnének semmit sem előre megtudni a történetből, azok ugorják át a következő két bekezdést! ---

A film első felében megismerjük a Gecko testvérpár, Seth (George Clooney) és Richard (Quentin Tarantino) történetét, s hajmeresztő rendőrök előli menekülésüknek csöppenünk egyenesen a középpontjába, melynek során túszul ejtik a volt lelkész Jacobot (Harvey Keitel) és családját, hogy segítségükkel Mexikóba szökjenek át. Tömény feszültségekkel teli akció-krimi tehát a történet első része, melynek a menekülők határon való átszökésük, s társaikkal való találkozási pontként a Titty Twister fogadóba való betérésük vet véget, ahol aztán rövid idő múlva elszabadul a pokol…
Mint Salma Hayek tánca után kiderül, a fogadó ugyanis egy vámpírcsapat gyűjtőhelye, akik kegyetlenül végeznek minden hozzájuk betérő éjszakai motoros és kamionos vendéggel! Azonban a ma este vendégei nem egyszerű halandók, hanem profi harcosok, akik csatlakozva eddigi hőseinkhez felveszik a harcot a vámpírcsordával! Innentől kezdve a film tehát homlokegyenest műfajt vált, s izgalmas akció-krimiből átmegy trash-horrorba, azaz inkább horror-paródiába. Eleve a történet miatt sem vehető ugyanis teljesen komolyan ez a hirtelen fordulat, s mindezt az ábrázolásmód is megerősíti: a vámpírok és emberek egymást trancsírozó jelenetinél nem csak szörnyülködünk, hanem néha el-elmosolyodunk, nevetünk, s igen jól szórakozik így végig a néző! (Példának okáért az egyik jelenetben vízipisztollyal és vízi bombákkal megy Jacob fia a vámpírok ellen, melyet a volt lelkész előtte megáldott, a vámpíroknak ugyanis köztudottan halálát okozza a szentelt víz.) Aki látta Rodrigeztől a Terrorbolygó című tavalyi - szintén trash-horror-paródia - filmet, az tudja, miről beszélek.
A film végi csattanóból pedig nem szeretnék lelőni semmit sem, de az utolsó pár képkocka tökéletes morbid hangulatú zárása a filmnek!

Ilyen film közben történő hirtelen és éles műfajváltásra nem nagyon lehet példát mondani a filmtörténelemből, így az Alkonyattól pirkadatig mindenképp egyedülálló alkotásnak mondható! Bevallom, ez az ominózus műfajváltás annyira jól sikerült, hogy fél-háromnegyed óra eltelte után teljességgel meg voltam győződve arról, hogy rosszul informálódtam korábban a filmről, vagy pedig csak kevertem valami mással, ez ugyanis abszolút de nem vámpírfilm! A fogadóba való betéréskor már azért kezdett újra gyanús lenni számomra a dolog, de Rodrigez még akkor is olyan jól altatta a nézőt, s húzta az időt Salma Hayek táncjelenetéig, hogy megintcsak elhitette: ebben a filmben semmi természetfeletti nincs, s nemsokára folytatódik az addig bemutatott akció-krimi jelentek sora. Aztán a zseniálisra sikeredett táncjelenet után hirtelen megjelennek a vámpírok, s teljességgel új irányt vesz a film addig megszokott vonala, ami azonban semmit nem von le a film élvezeti értékéből, sőt, hozzáad még! Zseniális rendezői megoldás ez, mely szintén Rodrigez és Tarantino profizmusáról árulkodik!

Aki tehát szereti Rodrigez és Tarantino filmjeit (van olyan ember, aki nem?), annak az Alkonyattól pirkadatig is kötelező darab! A filmnek készült egyébként 2 folytatása is, ám ezekhez már nincs köze a Rodrigez-Tarantino párosnak, s állítólag csak nagyon gyenge árnyékai az eredeti filmnek.

10/10

Utolsó módosítás: 2008.07.03. 15:30

Négy szoba (Four Rooms)

Barthezz | 2008.06.16. 16:20 | kategória: filmek

Most következő írásomban egy múlt heti filmélményemet szeretném megosztani! Jóllehet, egy 1995-ös rendezésű filmről van szó, nekem viszont még csak most volt hozzá szerencsém, s egyáltalán nem bántam meg, hogy pótoltam eme filmbéli hiányosságomat. Sőt! Egy rendkívül érdekes, egyedi történetfelépítésű filmszatírát tekinthettem meg, melyet bátran ajánlanék mindenkinek!

Ami miatt a film legelőször felkeltette érdeklődésemet, az Quentin Tarantino és Robert Rodrigez nevének felfedezése volt a rendezők sorában. A két - önmagában is mesteri tehetséggel megáldott - filmrendező a mozikban tavaly bemutatott Grindhouse movie-kkal is bizonyította, hogy tökéletesen tudnak együtt dolgozni. Azaz nem is pontosan együtt dolgozásról kell beszélnünk, hiszen nem arról van szó, hogy közösen rendeztek volna egy filmet, hanem a Grindhouse első részének rendezését Tarantino, a másodikét pedig Rodrigez vállalta el! Nincs ez másként a Négy szoba esetén sem, itt azonban a rendezőpáros kvartetté egészült ki Allison Anders és Alexandre Rockwell rendezőkkel karöltve, s egy olyan nem mindennapi komédiát készítettek, mely 4 teljesen különálló rövidfilmből épül fel, s mindegyik rendező magára vállalta az egyik rövid kis történet rendezését!

Azt hiszem, ez a fajta rendhagyó rendezési mód már önmagában felkelti bárki érdeklődését a film iránt, de ha mégis kételkedne még valaki, akkor elég csak egy pillantást vetnie a stáblistára, s már teljesen egyértelművé válik, hogy ezt a filmet bizony feltétlenül meg kell tekintenie! Ha Tarantino neve ugyanis felmerül egy film rendezői között, az egyet jelent azzal, hogy sztárparádé várható, s ez itt sincsen másként: az egyes jelenetekben Tim Roth (Ponyvaregény, Kutyaszorítóban), Antonio Banderas, Madonna, Bruce Willis (Ponyvaregény) játsszák a főbb szerepeket, valamint jól megszokott hagyomány szerint maga Quentin Tarantino is osztott magának szerepet az általa rendezett jelenetben. (Megjegyzésként meg kell említeni, hogy Bruce Willis nevét hiába keressük a stáblistán, ugyanis hivatalosan nem szerepel rajta, mivel ingyen vállalta a filmben való szereplést!)

Minden adott tehát egy tökéletes filmhez, azonban az összképbe sajnos kisebb hiba csúszott. Az első 2 jelenetet jegyző Anders és Rockwell rendezőknek nem sikerült felnőnie a két Mesterhez, így egy meglehetősen kontrasztos filmet kapunk, s a négy szoba közül az első kettő bizony meglehetősen feledhetőre sikeredett, míg a második két szoba magasan hozta a rendezőiktől elvárt minőséget. Szerencsére azonban az első két szoba csupán a teljes filmnek az 1/3 részét teszi ki, míg Rodrigez és Tarantino jelenetét csaknem 1 órán át élvezhetjük a 97 perces játékidőből! Senkit ne tántorítson el tehát a film kissé laposabb kezdése, a 3. szobától ugyanis felejthetetlen élményre lehet számítani!

Mint tehát már említettem, a film 4 különálló történetből áll, melyek két ponton kapcsolódnak egymáshoz. Egyrészt mind a 4 történet szilveszter éjjelén játszódik a Mon Signor szállodában, másrészt a 4 szoba eseményeinek közös szálát a Tim Roth által alakított szálloda portása, Ted viszi végig az egész filmen keresztül. Így ő mind a négy jelenetben főszerepet játszik, s az egyes történetek közötti rövid összekötő részek is Ted-re épülnek.

A filmet rendhagyó módon értékelném: Nem adnék teljes végső pontszámot, hanem a 4 szoba történetét külön-külön osztályoznám a 10-es skálán. Ez sokkal kifejezőbb ugyanis a mostani esetben, mint egy - a film értékelésének végére odaírt - átlagpontszám! Tekintsük át tehát szépen sorban a 4 szoba - s egyúttal a 4 mini-komédia - eseményeit!

--- Innentől kezdve az írás SPOILER-eket is tartalmazhat, így aki még nem látta volna a filmet, s nem szeretne előre semmit sem megtudni a történetből, az ugorjon az Összegzés részhez! ---


1. szoba: A hiányzó kellék (The Missing Ingredient)
Rendező: Allison Anders

A legelső szoba egy boszorkánytörténetet rejt ajtói mögött. Az 5 boszorkány megpróbálja varázslással feléleszteni kővé dermedt istennőjüket, akinek szobra ebben a szobában található. A bonyodalmat az okozza, hogy a varázsláshoz szükséges egyik kellék - mint kiderül - hiányzik. Az érte felelős boszorkány ugyanis megitta a férjétől hozott ondót, s enélkül a mágia nem működhet! Ki mást keríthetnének hát végső és egyetlen segítségül, mint a szálloda portását, Ted-et, akitől tehát az ominózus boszorkánynak ki kell csalnia férfiasságának nedűjét.
Az alapszituáció jó és megfelelően vicces is, azonban sajnos ezzel a jelenetről elmondható pozitívumok sora be is fejeződött. A boszorkányok csacsogása végig unalmas és semmitmondó, s még Madonna jelenléte sem tudja megmenteni a helyzetet. A népszerű énekesnő ráadásul teljesen szürke karaktert és kevés szerepet kapott, így nagyon kibontakoznia sincs esélye. A hiányzó kellék megszerzése túl egyszerűen, mindenféle humort nélkülözve történik, pedig ebből az önmagában vicces alapszituációból sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni. Kár, hogy a fiatal rendező nem élt vele, így sajnos egy meglehetősen feledhető szobával indít a film. Szerencsére azonban csak nagyjából 20 perc az egész.

4/10


2. szoba: Fatális tévedés (The Wrong Man)
Rendező: Alexandre Rockwell

A fim mélypontja ez a szoba, Rockwell rendező alaposan mellényúlt. Az alaptörténet szerint egy családi dráma kellős közepére hívják Ted-et, akit a férj azzal gyanúsít, hogy lefeküdt feleségével, s fegyverrel akarja kényszeríteni őt és megkötözött feleségét a vallomásra. Már maga az alapszituáció is meglehetősen erőltetett és elcsépelt, a kivitelezés pedig még gyengébbre sikeredett. Erőltetetten próbál humoros lenni, amiből azonban semmi nem jön össze, s nevetés helyett teljes unalomba és érdektelenségbe fullad a jelenet a néző részéről. Nem sok hiányzott, hogy átpörgessem ezt a szobát, de szerencsére még negyed órán át sem tart a jelenet.
Egy pozitívumot tudnék talán megemlíteni: Az ablakban lógós jelenetnél a képernyőre rajzolt Ted-et mutató nyilacska enyhe mosolyt csalt az arcomra, bár igazából ezt az effektust is láthattuk már a Ponyvaregényben, mikor Uma Thurman egy kockát rajzol a levegőbe John Travolta-nak („Ne legyél már ennyire 'kocka' ”).

2/10


3. szoba: Kis csibészek (The Misbehavers)
Rendező: Robert Rodrigez

Nos, ha sikerült túljutnunk az igencsak harmatosra sikeredett első 2 szobán, a film maradék részében garantáltan önfeledt lesz a szórakozásunk! A második két szoba szöges ellentéte az első 2-nek, s mind Rodrigez, mind Tarantino szinte tökéleteset alkotott: mindent kihoztak, amit csak ki lehet egy 25-30 perces rövidfilmből!

Elsőként Rodrigez kisfilmje mutatkozik be. A történet szerint az Antonio Banderas által megformált maffiózó apuka szilveszteri bálba készül feleségével, s két kis csemetéjüket ki másra is bízhatnák, mint Ted-re? A portásnak nem igazán fő foga a gyerekfelügyelősdihez, azonban az érte ajánlott 500 dollár honorárium máris jobb belátásra bírja. Mikor a szülők elmennek, természetesen elszabadul a pokol, s a 2 rosszcsont egy perc nyugtot nem hagy ettől kezdve szegény Ted-nek. Mire a szülők hazaérnek, már teljes a felfordulás. Egy hulla is előkerül az ágy rugói közül, ráadásul a fél szoba lángokban áll. Kell hát ennél több a jó szórakozáshoz?
Ez a több mint fél órás jelenet fenomenálisra sikeredett, folyamatosan képes nevettetni a nézőt, s alaposan feltornázza a film addigi színvonalát. Tim Roth játéka egy picit talán Jim Carrey-snek hat, bár ezt lehet csak az egyező szinkronhang mondatja velem. Emellett a 2 tehetséges gyerekszereplő alakítása is igen meggyőző.
A jelenet további érdekessége, hogy mikor a gyerekek bekapcsolják a tv-t, Salma Hayek tánca látható a képernyőn!
Rodrigez története tehát hozta a tőle elvárható magas színvonalat, s ha idáig eljutott a néző, máris feledésbe merül az első 2 szoba okozta kellemetlen szájíz!

10/10


4. szoba: A hollywoodi ember (The Man from Hollywood)
Rendező: Quentin Tarantino

Elérkeztünk a film utolsó felvonásához, melyet Quentin Tarantino rendezett, s remekül folytatja az előző szobával megkezdett magas színvonalú humorparádét. Az előző jelenet mozgalmasságával szemben Tarantino azonban jó szokása szerint a zseniális párbeszédekkel operál!
A történet szerint elmúlt már éjfél, Ted kétségbeesve hívja fel szabadnapos kolleganőjét, hogy elpanaszolja, mennyi megpróbáltatáson kellett keresztülmennie szilveszter éjjelén (ez a nagyjából 5 perces összekötő jelenet is igen jól eltalált lett!). Ted bízik benne, hogy az éjfél elmúltával végre nyugalma lehet, s megszűnik a kálvária-sorozat, azonban Tarantino még egy utolsó meglepetést tartogat számára!
Ezúttal a tetőtérbe hívják szerencsétlen portást, méghozzá hollywood-i újgazdagok, akiknek az éjfél elmúltával jobb szórakozásuk nincs, mint eszement fogadásokat kötni, például egyikük autójára, a másikuk kisujjáért cserébe! Ehhez hívják hát Ted-et asszisztálni, hogy szükség esetén tegye, amit tennie kell! Természetesen a busás jutalom itt sem maradhat el, s egyetlen ujjlevágással 1000 dollárt kereshet.
A jelenet, mint írtam, teljes mértékben a párbeszédekre operál, zseniálisan megszerkesztett, mégis teljesen természetesnek ható oltári dumák sorakoznak egymás után, állítólag az angol eredetiben 193-szor hangzik el a ’fuck’ szó az alig több, mint 25 perces jelenetben!
A fogadást kiötlő Chester-t maga Quentin Tarantino alakítja, aki színészként is képes tökéletesen előadni azt, amit megírt! Ebben a jelenetben tűnik fel meglepetés-szereplőként Bruce Willis is, aki talán a jelenet legviccesebb jelenetét produkálja, amikor Tarantino nem kevesebbet valósít meg, mint hogy eljátszatja vele a Ponyvaregény híres „Butch idegrohamot kap” jelenetének („B*zd meg, b*zd meg, b*zd meg, a k*rva anyád, b*zd meg, te egy hülye p*csa vagy!”) paródiáját, s mindezt maga Bruce Willis-szel tetteti meg, aki ugyebár a Ponyvaregényben Butch-t játszotta! Zseniális húzás!
Ez a jelenet is tehát nagyszerűre sikeredett. Ha dönteni kéne, talán egy hajszálnyival Rodrigez története megelőzi, így ezt 9,5 pontra értékelném a 10-ből. De lehet, újabb megtekintés után fordítva döntenék. A két rendező teljesen más szemszögből megragadva a történéseket alkotott egy-egy tökéletesen nevettető, a nézőt végig lekötni képes kisfilmet!

9,5/10


Összegzés

A film megtekintése után vegyes tehát az összkép. Két feledhető (egy egyszer nézhető, illetve egy kimondottan gyenge) történettel indít a Négy szoba, majd pedig két olyan jelenetet láthatunk a maradék 1 órában, ami szinte tökéletesre sikeredett. Ennek a felemás hatásnak köszönhetően a Négy szoba nem aratott osztatlan sikert a nézők körében, s nem is igazán írta bele magát a filmvilágba. Véleményem szerint szerencsésebb lett volna, ha Rodrigez és Tarantino nem osztozkodnak másik 2 rendezővel, hanem az első két jelenetet is ők maguk rendezték volna meg. Ez esetben akár egy újabb kultuszfilm is válhatott volna a Négy szobából, hiszen az alapelgondolás - miszerint 4 különálló történetből tevődik össze a film, s ezeket a történeteket más és más rendezi - igencsak egyedinek és ötletesnek számít! Így azonban az első két történet némileg lerontja a film összképét.
Mindenesetre amondó vagyok, hogy aki még nem látta volna a Négy szobát és szereti Tarantino vagy Rodrigez filmjeit, az kötelező érvénnyel nézze meg a filmet! Nélküle ugyanis kevesebb lesz!

Utolsó módosítás: 2008.06.16. 16:56

The Mist - A köd

Barthezz | 2008.03.28. 17:33 | kategória: filmek

--- erősen SPOILER-tartalmú írás! ---


Bevezetés

Bevallom őszintén, amikor először hallottam a filmről, még kicsit sem csigázta fel az érdeklődésemet. Gondoltam magamban, megint egy újabb ijesztgetős kísértetes horrorfilm, ilyet már láttunk eleget, nah meg hát kapásból a pár évvel ezelőtti - magyarul szintén A köd címet viselő - harmatgyenge The Fog ugrott be.

Aztán megtudtam, hogy ez egy teljesen más film lesz, ráadásul Stephen King regénye alapján! Ekkor már jobban kezdtem érdeklődni, bár még mindig vegyes volt az előkép, hiszen bár láthattunk már zseniális King-adaptációt is (pl. a Ragyogás), de láthattunk nagyon gyengét is, mint pl. Az Álomcsapda, illetve voltak természetesen átlagosan sikerült feldolgozások is, mint pl. a Rémkoppantók, vagy a tavaly nyáron debütáló 1408, amely ugyan jól indult, s izgalmas volt, de az utolsó fél óra már nem sikerült túl élvezetesre.

Mindenesetre kíváncsi lettem az újabb King regény alapján készült filmre, s mikor sorra hallottam a pozitív kritikákat róla, valamint megtudtam a tényt, hogy a nagysikerű szintén King-adaptáció Remény rabjait is elkészítő Frank Darabont került a rendezői székbe, már tudtam, hogy feltétlenül meg kell néznem!
Nem csalódtam.
Mi több, az utóbbi idők egyik legnagyobb filmélményét jelentette számomra a The Mist című alkotás.


A film

A történet egy amerikai békés kisvárosban játszódik, amit egyik pillanatról a másikra sűrű, furcsa ködfelhő lep el, melyben félelmetes, nem evilági lények lakoznak. Hőseink pedig egy szupermarketbe szorulnak, s itt húzzák meg magukat, reménykedve abban, hogy a ködfelhő mielőbb odébbáll.

Az alapsztori alapján látszólag egy újabb szokványos ijesztgetős horrorra asszociálhatnánk, azonban ez a film sokkal több ennél! Nem is igazából horrorfilm, hanem inkább tökéletesen megkomponált pszicho-dráma. Az emberekben lezajlódó folyamatok, váratlan katasztrófahelyzetben megjelenő reakciójuk áll az ábrázolás középpontjában.

De ne szaladjunk ennyire előre! A cselekmények szép lassan, megfelelő felvezetéssel indulnak be. Gyakorlatilag az egész film a szupermarketben játszódik, s mintegy a néző is ugyanoda bezárva érezheti magát, hiszen semmivel sem láthatunk többet a kint zajló eseményekből, mint maguk a boltban rekedt emberek. A sűrű köd számunkra is korlátozza a láthatást, s csak találgathatunk eleinte, mivel is van dolgunk. Mi okozhatta a dörömbölést, mi ragadhatta el az autónál a férfit? Szellemek, szörnyek, esetleg valami más? Mi lehet a ködben?
Nemsokára szembesülhetünk a raktáros fiút elragadó szörnyű csápokkal, de még mindig csak találgathatunk, mivel is állunk szemben. Talán egy gigantikus méretű szörnyé lehettek ezek a csápok? Esetleg több ilyen szörny is lehet odakint?

Mindeközben érdekes emberi reakcióknak lehetünk szemtanúi. A boltban rekedtek fele nem akarja elhinni a csápos szörnyre vonatkozó történetet, s bár ők maguk is tudják és láthatják, valami nagyon nincs itt rendben, néhányan mégis vakmerően elindulnak a ködben, hogy ugyan, őket nem érheti baj.
Mikor azonban a bolt elé húzzák az egyik férfi kettészakadt holttestét, már senkiben nem maradhat kétely, s eluralkodik a boltban a pánik.

Ezután már rohamtempóban követik egymást a baljósnál baljósabb események. Gigantikus méretű bogarak, dinoszauruszokhoz hasonlító madarak, óriási pókok jelennek meg, s lassan fény derül a jelenség okára is, azonban a kintről fenyegető szörnyeknél egy sokkal nagyobb veszélyforrás jelenik meg a boltban: az emberi sötétség.

Mrs. Camody-t mindenki egy bolond, megzakkant, folyamatosan a végítéletről kántáló, a vallást félrecsúszottan értelmező asszonynak ismerte a városban, s mikor a történet elején előjött rémképeivel, csak kinevették az emberek. A történtek után azonban a katasztrófa küszöbén a boltban rekedtek nagyjából 3/4 része teljesen elvesztette józan ítélőképességét, s áhítattal kezdték el hallgatni Camody tébolyult eszméit, s ami még rosszabb: azonosultak is vele. Csupán néhány ember tudott racionális maradni, mely valóban a megmenekülésüket szolgálhatta, az összes többi ember csordaként követte az elmeháborodott nőt, s úrrá lett rajtuk a teljes naivitás az általa kínált teljesen irracionális reménysugár miatt. Üdvrivalgással végezték ki az ártatlan, a katasztrófáról mit sem tehető katonafiút, s tették volna ugyanezt főhősünk, David gyerekével is, ha az egyik -hidegvérét és racionális gondolkodását még megőrző - túlélő le nem lövi a magát megváltónak feltüntető Camody-t.

Súlyos társadalomkritika ez az emberi sötétségről, mély butaságról, terelhetőségről, s arról, hogy vészhelyzet esetén állati ösztöneink uralkodnak el rajtunk a racionális gondolkodás helyett.


A tetőpont

Mindeddig, amit elmondtam, egy nagyon jó, társadalmi értékítéletet is magában hordozó, izgalmas horrorfilmet jelent, nagyjából olyan 10-ből 8-as osztályzattal.
Ami azonban felteszi a koronát az alkotásra, s tökéletes lélektani drámává emeli, az az utolsó 10-15 perc cselekménye. Zseniális! Ennyire kegyetlen, tragikus, tökéletes sokkhatást jelentő végjátékot még filmen nem láttam. A The Mist elrugaszkodik mindenféle hollywood-i klisétől, s olyan egyedi, elgondolkodtató befejezést valósít meg, hogy a film megnézése óta nem tértem magamhoz az ámulatból.

Hőseink sikeresen elmenekülnek a szupermarketből David terepjárójával, s bíznak benne, hogy elegendő lesz a benzin arra, hogy kijussanak a ködből.
Útjuk során szürreális kép fogadja őket a világról. Mindent beborít a sűrű köd és a pókhálószerű lepel, emberi életnek nyoma nincs. A feje tetejére állt rendőrautó szintén vészjóslóan árulkodik: itt bizony megszűnt minden karhatalom, nem várható semmilyen segítség. Amikor pedig előtűnik a nagyjából 30 méter magas lábakon közlekedő, az út felett békésen átsétáló félelmetes, gigantikus szörnyeteg, teljesen egyértelművé válik: bolygónkon már ezen nem evilági lények uralkodnak, s nincs kiút, az emberiség órája lejárt.

S ebben a pillanatban fogy ki az autóból a benzin.

Nemcsak a film szereplői, maga a néző is teljesen azonosul a ténnyel, hogy itt bizony menekülésre, túlélésre esély sincs, így egyetlen racionális megoldásnak ugyanaz tűnik, mint ami David-nek és az autó többi utasának is a pisztolyra és a maradék 4 golyóra rápillantva eszébe jut.

Mikor eldördül a 4 lövés és végül a pár másodperces ezt követő nyomasztó csendet megtöri David fájdalmas ordítása, a néző azt hinné, itt a vég, s ennél tragikusabb már nem lehet a befejezés. David kirohan az autóból, várva, hogy elkapja valamelyik szörnyeteg, s minél előbb végezzen vele, hogy ne nyomaszthassa tovább az a tudat, hogy megölt 4 embert, köztük saját gyermekét.

Azonban a szörnyetegek helyett egy katonai tank érkezik, mögötte a teljes felmentősereggel. A sokk, a ledöbbenés pedig ugyanúgy csapja arcul a nézőt, mint ahogy David is összeroskad a kocsi mellett. Ennél gonoszabb, kegyetlenebb dolgot a film nem is tehetett volna a főhőssel, s tökéletes pszicho-dráma játszódik le a szemünk előtt.

A világ felszabadul a köd alól, a lángszórós katonák felégetnek mindent, a teherautón érkező tengernyi menekült is a vész elmúlását sejteti, de ez nem megnyugvást jelent, hanem annál nagyobb fájdalmat. A néző erre a pár másodpercre teljesen azonosul David karakterével. Ezt nem lehet feldolgozni. Nincs az az ember, aki ebben a tudatban ezután bármikor is képes lehetne már a normális életre.

S a film után, mikor a záróképsorok befejeztével elhallgat a zene, s a néma csendben a szemünk előtt elkúszó stáblistát elvétve megszakítja egy-egy tank- vagy helikopterzörej, kezdünk el azon gondolkozni, vajon szükségszerű volt-e ez, mi vajon hogy tettünk volna ebben a helyzetben? Valamint hogy az egész mennyi apró nüanszon múlt. Ha az autó beindítása előtt David nem kap életét kockáztatva a pisztoly után; ha nem 4 töltény marad benne, hanem csak 3; ha a felmentősereg 3 perccel korábban érkezik; avagy még pár percen át tanakodnak az utasok az autóban a végzetes lövés előtt... Mindez azonban csak HA. A tény az, ami megtörtént, s az adott pillanatban teljesen racionálisnak tűnő tökéletes döntésen, mely percekkel később fatális végzetes tévedéssé változott, már nem módosíthat semmi.

S bár igen keserű a szánk íze, s teljes sokkhatás alatt vagyunk, de tudjuk - vagy pont éppen ezért - tökéletes befejezés volt, mely feltette a koronát a film közben boncolgatott lélektani kérdésekre, mi szerint katasztrófahelyzet, életveszély esetén hogyan viselkednek az emberek, s meddig képesek elmenni?


Összegzés

Számomra a The Mist maradandó élményt jelentett, a King és Darabont páros tökéletes filmet alkotott, s bebizonyították: a sok kevésbé sikeres próbálkozás ellenére meg lehet jól filmesíteni egy Stephen King regényt, s új magaslatokba lehet emelni a napjainkban igencsak leáldozóban lévő pszicho-horror műfajt.

A film - mint már korábban említettem - úgy van kivitelezve, hogy a néző mindvégig együtt éljen a cselekménnyel. Minden jelenetet a főhősök szemszögéből láthatunk, semmivel sem tudhatunk meg többet a kint zajló eseményekről, mint ők maguk. Együtt ujjong a néző, mikor a végtelenül irritáló, idegesítő Carmody fejébe végre golyót eresztenek, együtt izgulunk a szereplőkkel, mikor megpróbálnak eljutni az autóhoz, s együtt sírunk és döbbenünk le a történet végén David-del a mérhetetlenül kegyetlen tragédia után.

Egyedül a kicsit gyengébbre sikeredett CGI-re lehetne 1-2 panaszt tenni (pókok, madarak, óriásbogarak ábrázolása), ám igazából engem nem különösebben zavart a dolog, hiszen a nemrég bemutatott I Am Legend-hez hasonlóan itt sem ezen volt a lényeg. A titokzatos, másik dimenzióból érkező lények akár így is kinézhetnek, s így is félelmetesnek hatottak. Nem beszélve a tökéletesen szürreális látványt keltő óriásszörnyekről, a skorpiószerű élőlényről a parkolóban, valamint a film végén látható hatalmas lépegető szörnyről, melyek véleményem szerint tökéletesen átadták egy másik dimenzió világának szürreális atmoszféráját.

A The Mist tipikusan egy olyan film, amit soha nem fog elfelejteni a néző, s érdemes lesz később is bármikor elővenni és újra megnézni. Valamint baráti társaságokban is tökéletes témájául szolgálhatnak egy-egy beszélgetésnek a benne boncolgatott ember-viselkedéstani kérdések, vagy a film befejező jelenete és annak lehetséges ok-okozati magyarázatai.


Értékelésem: 10/10


Mindenkinek csak ajánlani tudom!

Összeomlás (Falling Down)

Barthezz | 2008.02.18. 13:04 | kategória: filmek

Egy olyan filmről írnék, amit kisebb koromban már jónéhányszor láttam, de most felnőtt fejjel is eszembe jutott, hogy ideje lenne megnéznem.

Egyszerűen döbbenetes ez a film, ahogy bemutatja, hogyan csúszik ki egy ember lába alól fokozatosan a talaj, s egy rosszul sikerült nap folyamán - amikor semmi nem jön össze, s mintha összeesküdtek volna az ember ellen - hogyan veszíti el teljesen józan ítélőképességét és kezd őrült ámokfutásba.

Michael Douglas zseniálisat alakít a filmben, tökéletesen átjön az élettől rengeteg pofont kapott, megzakkant ember figurája.

A film egy átlagos, mindennapi közúti dugóban indul, miközben iszonyatos hőség tombol a városban. Történetünk főhőse elveszíti türelmét, s úgy dönt, autóját hátrahagyva gyalog elindul "haza". A "haza" szó alatt azonban volt felesége és kislánya házát érti, aki éppen aznap ünnepli születésnapját, s szeretné meglepni valamilyen ajándékkal. Azonban mint kiderül, mindezt nem teheti meg, hiszen bírósági határozat értelmében el van tiltva volt családjától. Hősünk a dugóban hagyott autója miatt gyalog kényszerül megtenni a távot, s útja a város egyik legszegényebb, legrosszabb közbiztonságú negyedén vezet keresztül, ahol folyamatos, sorozatos inzultusok érik, s végül teljesen elveszíti kontrollját önmaga felett, s őrült ámokfutásba kezd...

Mindez azonban úgy van megkomponálva, hogy a néző egész végig a főhős oldalán áll. Ki ne verné szét legszívesebben a külföldi bevándorló boltját, aki pofátlanul magas árakkal próbálja meg lehúzni a vásárlót, aki csupán pénzt szeretne váltani, hogy telefonálhasson? Ki ne náspángolná el legszívesbben a két suttyót, akik az utcán megtámadva az embert el akarják rabolni az aktatáskáját? Ki ne rántana legszívesebben fegyvert, s fenyegetné meg vele a bunkó, de közben az ember képébe kajánul vigyorgó eladót, akibe annyi jó érzék nem szorult, hogy 3 perccel a határidő lejárta után kiszolgálja a kért reggelit, holott bőven van még belőle a készleten? Csakhát az átlagember ilyenkor végiggondolja lehetőségeit és tetteinek következményeit, így végül magában duzzogva távozik. Mi történik azonban akkor, ha ez az átlagember valójában igencsak súlyos depresszióban szenved, s sorozatszerűen kapta az elmúlt időben az arculcsapásokat az élettől, emellett pedig a szerencsétlen véletlen következtében egy fegyverekkel telerakott táska kerül hozzá? A film ezt a helyzetet mutatja be zseniális módon.

Michael Douglas mellett mindenképpen érdemes megemlíteni Robert Duvall-t is, aki nyugdíjazása előtti utolsó napját tölti a rendőrségen, s úgy dönt, a békés pihenés helyett kezébe veszi az ügyet, s megállítja az ámokfutót!

A történet főszála mellett rengeteg más egyéb kérdés is felmerül a filmben. Így például a külföldi bevándorlók, a más bőrszínűek helyzete, s a társadalom perifériájára sodródásuk folyamata. Olyan világot élünk, ahol egy fiatal fekete srác nyilvánvalóan a bőrszíne miatt nem kap hitelt megszokott bankjától, s azzal a szöveggel zavarják el, hogy 'gazdaságilag életképtelen'.

Hősünk helyzetét pedig gyakorlatilag saját maga mondja el egy Apollo 13-as hasonlat keretében, mely a film egyik legjobban sikerült jelenete.

Többet nem szeretnék elárulni a filmről, így is már túl sok mindent meséltem el a történetből. Tökéletes drámai alkotás, zseniális színészi játékkal egybekötve!

Aki nem látta volna még, feltétlenül pótolja, maradandó élményben lesz része!

10/10

Utolsó módosítás: 2008.06.19. 16:41

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.