Beny12 blogja

Nő nélkül

Beny12 | 2012.03.08. 01:38 | kategória: Szösszenet

Félhomály borult a szobára. A nap sugarai reménytelen küzdelmet folytattak a hideg sötétség ellen, míg végleg alábuktak a horizontnak. A résnyire nyitott ablakon betóduló szúrós huzattól félve kaptak lángra a kandallóban aranyló parazsak. A férfi ügyet sem vetve a csontig hatoló hideg karmokra, ott ült a hintaszékében, mely bánatos nyikorgással válaszolt minden lökésére. Fiatal, gondterhelt arcát sárgára festették a felborzolt lángok. Erőt vett magán, hogy becsukja az ablakot, de gondolatai minduntalan visszanyomták a székbe. Minden nap ezekkel a gondolatokkal kelt és ugyanezekkel tért nyugovóra. Soha nem kellett nélkülöznie. Életerős, tehetséges fiatalember, aki magában felépítette házát a csendes és nyugodt hegyekben. Étel és ital mindig került az asztalára; az állatok és a természet ellátták őt mindennel, amit csak a szükség megkívánt.

Reggelente a friss hó sem olyan fehér már, mint régen; a nap is szomorúan kukucskál ki a hegygerincek között. Sétái a birtokon sem kellemesek már. A hó roppanása a talpa alatt, a fák törzse és a befagyott patak a domboldalban mind-mind fájdalommal teli jajgatásba törnek ki közeledtével. „Nem jó ez így… – sóhajtott fel – Valami hiányzik az életemből!”

Egy tavaszi napon aztán megváltozott minden. A zöldellő réten izgatottan zizegtek a fűszálak; a kék égről mosolyogva szórta sugarait a nap. A ház körül egy nő serénykedett, megszelídítve a makrancos otthon tájékát. Lepedőket vett magához, majd elindult a patak felé. Mezítelen lábai alatt vidáman ropogott a pázsit; amerre haladt virágok nyíltak léptei után. A fák meghajoltak előtte; a madarak élettel énekelték tele a tájat. Már a hegyormok sem tűntek olyan komornak, mint egykor: halhatatlanul magasodtak minden élőlény fölé, mégis büszkén tekintettek le a közeledő lányra. A patakhoz érkezvén leguggolt annak partjára, az égszínkék tükréből pedig saját maga köszönt vissza rá. Göndör fürtjei lágyan hullottak vállára, mosolygós pirospozsgás arca biztonságot sugárzott.

***
A fehér lepedőkkel a kezében közeledett a házhoz. A férfi már az ajtóban várta. Ahogy a ház, úgy ő is megváltozott. A teljesség érzésével kelt fel minden nap, a boldogság fogalma körvonalazódni látszott előtte. Arca mosolyra fakadt, mikor belenézett a lány csillogó szemébe. Gondolataiban elmerülve egyre inkább csak egy kérdés zakatolt a fejében. ”Hogyan is élhettem eddig nélküle?”

Utolsó módosítás: 2012.03.08. 12:28

Álmokba zárva

Beny12 | 2011.02.25. 21:22 | kategória: Szösszenet

„Ez csak egy rossz álom”… Sötétség borult a szemére. Az üres térben egymaga lebegett zajtalanul. Nem könnyed szárnyalás volt ez, mintha csak ólmokkal teli zsákokkal aggatták volna tele teste minden porcikáját. Sejtjeire óriási teher nehezült, mégsem ez taszította a kínok közzé, hanem az üresség… Ott belül…
A fájdalommal teli csend egyre mélyebbre hatolt a gondolatok örvényébe került elméjébe. Mint éles gyémántpenge hasította át agytekervényeit, míg el nem érte a központot. Agya zsibbadni kezdett, lüktető fájdalom kísérte, először tompán, majd egyre élesebben. Az elviselhetetlen kín száműzte az eszmélet földjéről.

„Fázom”… A hideg szilánkjai könyörtelenül belemartak testébe. Mint kivert kutya, meztelenül feküdt a fagyos hóban. A sokat próbált szervezet hiába védekezett a halált hozó fehérség ellen. Utolsó erejével megmozdította a fejét, és a magas sziklákra emelte tekintetét. „Valaki lelökött onnan…” Gyenge sóhajtást hallatott, majd az éles fény újra az álmok folyójába merítette.

„Merre tovább?”… Ismét kiúttalanságba került. A sötétség újra felfedte magát, ezúttal nem egyedül, halk suttogás kísérte útján az üres feketeséget... Nem tudni merről jött, vagy merre megy. Csak van, létezik, és az őrület cinkosává szegődött.
A bizonytalan vakság rémülete újfent eluralkodott összezavart elméjén. A tisztánlátás lehetetlenné vált számára. Gondolatait rendezni próbálta, de hasztalan. A szűnni nem akaró suttogás mindinkább félelemmel töltötte el. Minden hang egy hegyes tűként ostromolta dobhártyáját, amely bármelyik pillanatban beszakadhat. Szíve egyre gyorsabban zakatolt, mint egy túlfűtött gőzmozdony. Fény gyúlt a sötétségben... „Talán végre felébredek.”

„Deja vu”… Puha és meleg. Érezte, ahogy megmozdul, zizegni kezd háta alatt a fű. Nem akarta kinyitni a szemét, félt, hogy egy újabb koromfekete tér várja, és csak érzékei játszadoznak vele. Gondolataiban még enyhe zavart érzett. A súlyos teher, ami eddig nyomta, megszűnni látszott. Könnyűnek érezte magát, elméje kerekei olajozottabban fordultak át egymáson. Erőt vett magán, felült és kinyitotta szemeit. Nem vakította el semmi, a napsugarak jólesően melengették testét. A zöld fű, a kék ég, a fák… és a lágy szellő, ami az arcát simogatta… „Jártam már itt egyszer… régen…”

Utolsó módosítás: 2011.02.26. 08:57

Mikor a lángok újra feltámadnak

Beny12 | 2010.10.20. 22:38 | kategória: Szösszenet

Hajdanán itt csak kopár vidéket lehetett látni. Amerre nézett az ember, mindenhol a sivár tájba ütközött a tekintete. A tűző Nap perzselte a talajt, szűnni nem akaró délibábokkal hintve tele a látóhatárt. A szikkadt földben csak néhol, a tüskékkel teli cserjék árnyékában nőtt pár maroknyi, sárguló fűszál. A Hold soha nem mutatta meg magát, az égi tengeren a Nap fregattja uralkodott, rettegésben tartva a természetet.

Egy napon aztán változás következett be. Mindeddig csak gyűlt és gyűlt a harag, a bánat és a sajnálat az égben. Most azonban eltört a mécses, a felhők nem bírták tovább, és halk, monoton zokogásba kezdtek, könnycseppjeikkel elárasztották a szikkadt, megviselt talajt. Sírtak napokon, heteken, hónapokon keresztül, az ég mégsem haragudott rájuk, nem morgott, nem villogtatta szúrós tekintetét, csak hagyta őket bánatukat csillapítani.

Miután elállt az eső, és a könnytenger is apadni kezdett megjelent az első lankás domb csúcsa is. A zöldellő rét lassan kibontakozott a kéklő áradatból, a szellő finoman cirógatta a fűszálakat, a Nap lágyan mosolygott a természetre. Ahol egykor sivatag és üresség honolt, az most termékeny talaj és életvidámság otthona. Az ellenséges, fájdalommal teli cserjék helyébe magasra nyúló, zöldellő fák nőttek. Megtelt a természet élettel, a nehéz csendet felváltotta a vidám zsibongás.

Már nem csak perzselő nappal létezett. Az égi tengerre felúszott a Hold is, gyémántokkal szórva tele a vizeit. Ezüstös fénye megcsillant egy tó pajkosan fodrozódó hullámain. Egy fa árnyéka tükröződött benne. Terebélyes lombkoronája kitűnt a többi közül. A nap és a hold is büszkén tekintett le rá.

Egyik este felhők hada rabolta ki az égi kincstárat, elkobozva minden csillogó gyémántot. Elfogták a holdat és egy sötét tömlöcbe vetették. Zúgolódás tört ki ég és föld között. Elszabadultak az indulatok. A szél megrohamozta a fákat, megtépázva lombjukat; az ég villámokat szórt, kísérteties fényben világítva meg a tájat. Nem számít hova csap le, haragjában mindegy mit talál el.

Így esett áldozatul a terebélyes fa is a viharnak. Megtörve feküdt a tó mellett, lombkoronája és törzse lángba borulva. Az égi sereg elvonult, magukkal vitték a csillagokat. Az éjfekete égen egyedül a hold maradt árván, - szomorúan tekintett le az égő fára.

Teltek a napok, a lángok csak nem akartak csillapodni. Kitartóan és büszkén lobogott a tűz, narancssárgára festve a környezetét. Idővel az emberek a csodájára jártak, soha nem láttak ehhez foghatót. A tűz, melynek örök élete van. Az arra járók hitetlenkedve nézték, mégis megmelengette a szívüket. Gallyakkal táplálták, köré gyűltek melegedni hűvös időben. A tiszta vörösessárga lángok minduntalan lobogtak, melegséget, jókedvet árasztva magukból.

Egyik este az ég örömkönnyeket hullajtott magából. Látta a tűz boldogságát, örült, hogy az a megtermett fa nem pusztult el hiába, a lángokban tovább él.

Pirkadatkor aztán egy idegen járt arrafelé. Alattomos léptei előre sejtették szándékát. A nedves talajról összegyűjtött faágakkal a kezében a tűzhöz sétált, majd rárakta azokat. Miután elvégezte dolgát tovább állt, vissza se nézett, hagyta az égő életet fuldokolni, szenvedni a nedves fadarabok alatt. A lángok erőtlenül nyaldosták az éghetetlen gallyakat, szürke füstöt köhögött fel magából. Ez lesz hát a végzete?

Egész nap küzdött a lehetetlennel. Nem tudta lángra lobbantani a vizes faágakat. Fekete füstöt ontott magából, az emberek inkább elkerülték, nem mentek már közel hozzá. Látták, hogy már nem melegít, inkább csak kárt okozna.

Puha léptek hallatszottak a közelben. Egy fiatal lány közeledett, egyenesen a tűz felé. Bibliát tartott a kezében, mosolya megmelengette a tűz szívét. Ő nem félt tőle, nem félt a füsttől sem. Lassan levette a nedves fát a haldokló nyalábokról,- a lángok nem égették meg kezét, inkább gyengéden simogatták, amiért jót tett velük. A tűz ismét életre kelt, hálásan lobogott a lány felé, aki még egy utolsó mosolyt küldött neki, majd folytatta útját az ismeretlenbe.

Utolsó módosítás: 2010.10.21. 19:38

Mikor újra találkozunk

Beny12 | 2010.08.18. 20:34 | kategória: Szösszenet

„Egyszer rájössz majd… Ennek így kellett történnie.”

A Hold még javában evezett az égi folyón. Fénye teleragyogta az eget, csapásaival csillagokat hintett az égboltra…

A szobában félhomály uralkodott. A sötétítő függöny résein ezüstszálak szűrődtek a helyiségbe, becsíkozva mindent, amit értek. A férfi már egy ideje nem hunyta le a szemét, zakatolt az elméje. Állandóan azok a „mi van ha?” dolgok jártak az eszébe. Nem tudta eldönteni mi igaz, és mi csak a képzelete szüleménye. Álmodik… Sokszor, sok mindent. Van, hogy emlékszik rá, viszont a legtöbb ködbe vész.

Most is álmából riadt fel. Kábult állapotában még tisztán látta a képeket. Ahogy lassan kilépett az álomvilágból, úgy tűntek el a mozzanatok, emlékükkel együtt. Furcsa érzése ezen az éjjelen sem hagyta magára. Gondolataiba mélyedve már nem vett róla tudomást. Mint visszatérő vendéget köszönthette most is. Ma már nem fog tudni elaludni, gondolatait újra a lány töltötte ki… Mintha titkolna előle valamit…

Így telt el az éjszaka. A szürkeség uralma hanyatlott, helyére színek hatalmasodtak. A beszűrődő ezüstnyalábok aranyra váltottak. A Hold és a Nap évmilliós csatájából most újra az izzó gömb került ki győztesen. Pillanatok alatt elfoglalta trónját a horizonton.

A férfi a lányt nézte. Nagyon szerette, órákig képes lenne gyönyörködni benne, ha hagyná. Barna, bársonyos fürtjei lágyan omlottak a vállára. Hamvas bőrén megcsillant a napsugár. Vörös ajkai, mint a legszebb gyémánt… Eszébe juttatták az éjszakát. Ekkor találkozott a tekintetük. Kék szemében ott hullámzott az élet tengere. Pillantása olyan gyengéd, mégis belelát a lelkébe… De miért nem látja a vívódását?

Nem beszéltek, csak nézték egymást. A lány nyakában most is ott fityegett a medál, amit az első komoly találkozásuk alkalmával kapott ajándékba. Belsejében egy képet hordott, mely a férfit ábrázolta. Szemét furcsa homály lepte el. Szempillái összezárultak, majd egy könnycsepp bújt elő közöttük. „Holnap megkérem a kezét…” – gondolta a férfi.

Hamar eltelt a nap, mindketten csak késő délután értek haza. Néha egy-egy közös program töltötte ki az éjszakát, de általában otthon pihentek, és az aznapi fáradalmakat beszélték meg…

Eljött egy újabb éjjel. A Hold lassan evezett a csillagokkal teli óceánon. A férfit újra álmok gyötörték. Rossz érzése ezekben a víziókban erősödött fel leginkább. Mindig ugyan olyan álmokat lát… Ugyan az a vége… A lány… Nem, az nem lehet! Ártó szándékú szellemek, démonok szakítják el egymástól őket. Hol a pokol legforróbb bugyraiban vannak, hol egy ártatlannak tűnő társaságból kell menekülniük. Vérben forgó szempárok mustrálják szerelmét, ő pedig ha tesz is valamit, rendszerint elkésik vele…

A Nap ezen a reggelen is úgy kelt fel, mint eddig. Beszórta mosolyát az ablakokon. A férfiről azonban lepattantak. Az ágy szélén ült magába roskadva, egy cetlit szorongatott a kezébe: ”Sajnálom, nem tudom miért tettem”.

Kisírt szemeiben a bánat vert tanyát. Azon a reggelen már nem ébredt mellette a lány. Elment. Nem látta soha többé…

Napjait a szomorúság töltötte ki. Nem egyszer a szórakozóhelyek örömlányaiban kereste a boldogságot. Az alkohol a barátjává szegődött. Szívét mardosta a fájdalom. Hiába a gyűrű… Már nincs kinek az ujjára húzni!

Idővel lecsendesedett a lelkében dúló vihar. Feledésbe merült a lány, akit régen nagyon szeretett. Elesett, de ő képes volt felállni, és folytatni útját. Immár egy másik utat, mással… Családot alapított, tisztességes munkájából éltek. Születtek gyermekei is. Megtalálták egymásban a boldogságot…

Rohamosan telt az idő. Az férfi idős éveit élte már. Meglett öregember vált belőle. Gyermekei kirepültek a családi fészekből, ők is családot alapítottak. Az unokák minden héten eljöttek őt meglátogatni.

Egy tavaszi napon, mikor a kapualjban állt, egy kisiskolás csoport száguldott végig a járdán, élvezve a fiatalság ízét. Az öregember mosolyogva nézett utánuk, fiatalkorának legszebb évei jutottak az eszébe. A közelben apró lépteket hallott. Mire odafordította a fejét, a kopogás elhalkult. Gazdája megállt az agg férfi előtt, és egy hóvirágot nyújtott feléje.

Az öregember megdermedt csodálkozásában. Ráncos kezeivel görcsösen markolta a botját, amin támaszkodott. Torka elszorult, szívét mintha acélhurokkal szorítanák. Az a barna haj… Sosem látott még ehhez foghatót. Illetve mégis… Egyszer, nagyon régen… Piciny pirosló ajkak mosolyogtak rá. A kislány kitartóan nyújtotta a virágot az idős ember felé. Égszínkék szemei örömtől csillogtak. A férfi remegő kézzel vette át a hóvirágot, majd tekintete a kislány nyakában lógó aranyláncra tévedt, amire egy ismerős medaliont fűztek. A nyitott medálban egy kép függött. Egy idősödő nőt ábrázolt… Barna fürtök, vörös ajakak… Pedig azt hitte sosem látja viszont…

Szeméből könny csordult, rámosolygott a kislányra. Lassan gördült le a ráncos arcon. Végül egy apró ujj állta útját. A kislány letörölte az utolsó könnycseppet is a férfi arcáról. Úgy mosolygott rá, mintha ezer éve ismernék egymást. Leeresztette a kezét, még egy utolsó lágy mosolyt küldött az öregnek, aztán a társai után futott.

Az öregember remegő tekintettel nézett utána. A hóvirág ott tündökölt ráncos ujjai közt. A szorítás enyhült. Szíve újra a megszokott tempóban dobogott. Még nézte egy kicsit a futkározó gyerekeket, aztán ők is eltűntek a következő utcasarkon. Halk sóhajtást hallatott, majd öreges, csoszogó léptekkel útnak indult. Milyen rég nem találkoztak már…

Hullócsillag

Beny12 | 2010.08.13. 16:33 | kategória: Szösszenet

22:14. Egy megmagyarázhatatlan erő arra késztetett, hogy kimenjek az udvarra, és az eget kémleljem. Csend honolt a házon. Lassan nyitottam ki a hátsó ajtót, hogy ne csapjak lármát. A különös érzés még mindig ott kavargott bennem. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd kiléptem a teraszra.

Ezek az esték már hűvösebbek, mint nyár elején. A jóleső levegő megtöltötte a tüdőm. Éreztem, hogy erővel tölti meg a testem. Megváltozott az időjárás. A nappalok mindinkább rövidebbek, az éjszakák pedig hosszabbá váltak. A légkörben ott lapul az ősz, csak arra vár, hogy a nyár figyelme kicsit lankadjon, és máris le tud csapni. De nincs még itt az ideje. A meleg az utolsó erejével küzd a pusztulás ellen…

Hangtalanul lépkedtem végig a terasz csempéjén. Pár pillanattal később már a talpam alatt zizegett a fű. Megálltam az udvar közepén és hallgatóztam. A kisváros már legszebb álmait aludta. Néha egy-egy motorzaj törte meg a csendet, majd ismét szinte fájó némaságba hanyatlott az éj. A bizonyságot csak a kitartó tücskök muzsikája tartotta fenn afelől, hogy a kisváros nem utolsó éjszakáját alussza.

A szél is álomba merült, nincs kedve játszani a fákkal. Még a zsenge fűszálak sem hozzák lázba. Magamhoz vettem egy széket, majd kényelmesen elhelyezkedve rajta újra hallgatózásba merültem. Szemem nem szokta még meg a sötétséget. Az utcán pislákoló lámpa néha megzavarta az éjszakát. Az égboltra emeltem tekintetem.

Néhány szempár kacsintott rám, mosolyt csalt az arcomra. A hűvös levegő simogatta karomat, jóleső érzés uralkodott el rajtam. Pár perccel később az égbolt is kitisztult előttem. Egyre több csillag nyitotta ki a szemét, társalogtak egymással. Mintha csillámló porral szórták volna tele az eget, egyre több és több égitest bukkant fel az égbolton.

A csillagképek maguktól rajzolódtak ki, nem kellett kérni őket, hogy mutassák meg mivoltukat. Az égi köd hirtelen megváltozott. Egy apró csóva ívelt át a fejem fölött. Régi emlékek porát hintve rám. Megrohamozták elmémet a képek, mikor legutóbb hullócsillagokat láttam. Rövid időn belül több kisebb fényjelenség fokozta az emlékezést, vele együtt szorítva szívemet.

Milyen sok csillagos estét éltünk meg együtt. Mikor hullócsillagot láttunk, mindig egymásra gondoltunk. Rám támadtak az emlékek, nem hagyták nyugodni vergődő lelkemet. A Holt-Duna partja… Mikor az udvaron egymást átölelve kémleltük az eget. Akkor is egy-egy fénycsóva szelte át fölöttünk az eget, mi pedig csak néztük, és tudtuk mire gondol a másik.

Elszorult a torkom, a szívem is összetört… Aztán valami különleges történt. Fénye százszor nagyobbra gyúlt, mint az eddigi meteoroknak. Az égboltot betöltötte szikrázása. Hosszú ívet írt le, majd eltűnt a horizonton. Fénye még néhány pillanatig ott maradt a csillagokkal teli mennybolton. Az ámulattól megfeledkeztem minden gondolatomról, csupán egy maradt meg: ”A mában élj!”

A boldognak látszó múlt olyan hirtelen tűnt el a süllyesztőben, mint ahogy ezek az apró kövek égnek el a légtérben. Ott tündökölt az élet boltozatán, majd egy másik közegbe kerülve hamuvá lett…

Enyhe szellő cirógatta a karomat. A csillagok folytatták megkezdett társalgásukat. Néhány szempár még engem figyelt, felém kacsintottak. Elhomályosult előttem a világ. A frissen vágott fű ropogott a talpam alatt. Óvatosan csuktam be magam mögött az ajtót, nehogy zajt csapjak…

A legkedvesebb játék

Beny12 | 2010.08.10. 22:12 | kategória: Szösszenet

Meredten bámult a messzeségbe. Megszűnt létezni körülötte a külvilág. Gondolataiba merülve nem érezte az idő múlását. Szemei lassan megszokták a beálló sötétséget. A hűvös szellő átjárta a kertet, minden fűszálat megmozgatva. Nem hagyott ki egyetlen részt sem az udvaron. A fiú arcát cirógatta, akinek mintha mosolyra görbült volna a szája. De ismét komorrá változott…

Mint minden napon, ezen a délutánon is kiment az udvarra játszani. Kisgyermek volt ő a maga módján. Szeretett játszani. Órák hosszat képes volt a legkedvesebb játékával foglalkozni. Csak ült a csillogó homokban, semmivel sem törődve, és a kedvencével foglalatoskodott. Mindig odafigyelt rá, ha koszos lett, megtisztította. A napok, hetek, hónapok elteltével ugyan megkopott, de most is olyan szeretettel játszott vele, mint újkorában. Nem elégedetlenkedett. Édesanyjának nem szólt, hogy vegyen egy újat. Ő ezt szerette, nagyon a szívéhez nőtt.

Langyos nyári nap volt. A napsugarak aranyló fénye mosolyt csalt a fiú arcára. Boldog volt, hogy újra eljött egy újabb nap, egy újabb délután, és ismét játszhat. Minden a szokásos rituálé szerint zajlott. Azonban a homok most másként gondolta a mulatságot. Játék közben egyre inkább azzal volt elfoglalva, hogy bejusson a kis kedvencbe, megtapadjon egy-egy homokszem ott, ahonnan már nem lehet kiszedni.

Eltelt a fél délután. A fiú észrevette, hogy valami megváltozott. Mintha nehezebb lenne a játék, nem úgy mozog már, ahogyan régen. Egyes funkciói megtagadták az elme parancsát, mások még működtek, de oda is bekerültek a homokszemek. A fiú kétségbe esett, elromlott a kedvence és most nem tud többé játszani vele.

Elhalkult a természet is. Döbbenten figyelte a kisfiú küzdelmét. Hiába rázta a játékot, a makacs homokszemek bent ragadtak - onnan soha nem fognak kijönni. Végső elkeseredésében apró darabjaira szedte, hogy azokat egyenként megtisztítva visszarakja eredeti helyükre. Fiatal volt még, nem tudta mire vállalkozik.

Ugyan szétszedte, és meg is tisztította, de az összerakással már nehezebben boldogult. Beletelt néhány óra, mire az utolsó darab is a helyére került. Szemében boldogság csillant, visszakapta a régi játékát, újra játszhat vele, majd holnap is.

Nem volt már holnap… Amint játszani kezdett, darabjaira hullt, mély nyomot hagyva a homokban. Az apró darabokat a szellő betakarta, a nagyobbak segítségért kiáltoztak. Nincs már egész, a kedves játék megszűnt létezni. Hiába kereste elő a darabjait, hiába próbálta újra és újra összerakni. Meddő próbálkozások voltak.

A Nap lassan nyugovóra tért. Az árnyékok megnyúltak, még itt-ott átszűrődött egy-egy napsugár. A fiú keservesen próbálkozott ismét. Szemében könny csillant. Lehanyatlott a szempillájáról, majd az arcán folytatta útját. Lomhán gördült végig a bőrén, aztán hangtalan puffanással a földre hullt.

Egy halk, szívbemarkoló hang arra biztatta, hogy hagyja ott. Úgy is régi volt már. Ütött-kopott, itt volt már az ideje lecserélni. Édesanyja többször is mondta már neki, hogy kaphat újat. De most… Most is csak keservesen sírt. Neki ez kell, hiszen annyira a szívéhez nőtt. Oly sok napot játszottak együtt. De már nincs. Mintha a szívéből szakítottak volna ki egy darabot. Tönkrement az egyetlen játéka, amivel képes volt annyira szeretetteljesen bánni.

Kisírt szemeit megtörölte, és az égre bámult. Lágy szellő futott végig a kertben. Nem változott semmi. A tücskök, ugyanúgy ciripelnek, mint tegnap. Ma is csillagos az ég. Csak egy gyermek lelke tört össze, de azt nem látja senki. Még érzi az ujjai közt darabjait, de idővel teljesen elnyeli majd a homok. Még nem tudja mi vár rá holnap, de a játék már nem lesz mellette… A hely, melyet az a jelentéktelen kacat töltött ki lelkében most üres. Szívét szorítja a hiány, pedig még kezeiben tartja a megmaradt alkatrészeket. Holnap már nem lesz vele az sem… Nem tudja mi vár rá…

Utolsó módosítás: 2010.08.12. 10:51

Remény a reménytelenségben - egy mag története

Beny12 | 2010.08.08. 22:03 | kategória: Szösszenet

Csend van. Fagyos fényben úszik a táj. A tél látszólag megdermeszti a természetet, nem mozdul semmi és senki. Az állatok téli álmukat alusszák, aki mégis éber, az most melegebb odút keres, hogy átvészelje ezt az időszakot. Nem mozdul semmi… Ágak reccsennek a súlyos hó alatt, mégis kitartóan tárják szét karjukat a fák, nem engednek a nyomásnak. A gyenge elhull, míg az erős megmarad…

Többségében nem mernek ellenkezni a fagyos téllel. Félnek, hogy elbuknak az ellenállásban. Azonban mégis van, aki kitartó. Egy apró mag didereg a hóban. Szembe száll a hideggel. Vékony héján, mint millió tűszúrás jár át a dermesztő fagy, mégse adja fel. A föld kegyes hozzá, és meleget adó kérgébe fogadja, hogy átvészelje ezt a kétségekkel és bizonytalansággal teli időszakot. A jégcsapok baljósan villannak meg a vakító napsugárban, de már nem számít, enyhül az idő.

A Nap melegebb hullámokkal bombázza a tájat, a fagy engedni kényszerül, majd tovaáll. A jégcsapok egyre haragosabban csillannak, félnek, hogy oda a jég uralma. Idővel ők is megadják magukat, hiába sírnak, nem menekülhetnek. Az utolsó könnycseppjük is a Nap áldozata lesz.

Életre kelt a természet, mintha szerelem lobbant volna, úgy lángol fel a táj. A csend tovaillant, helyébe zsibongás, életkedv került. Eljött hát a tavasz. A fákon, mint egy-egy mosoly, pattan ki a rügy, a madarak melódiákat játszanak, a mélabús fehér zölddé lett.

Eközben a kicsiny mag is felébredt. Észre sem vette, de ő is megváltozott. Hamarosan gyökeret eresztett az életet adó talajba, és erősödni kezdett. Az évek múltak, a kis magból már csemete lett. Társai nem nézték jó szemmel, mindig haraggal tekintettek rá, és különcnek vélték… Mert őt befogadta a Föld még gyermek korában. Ezentúl amikor és ahogy csak tudták, bántották. A fényt eltakarták előle a nyári melegben, a zivatarok vízáradatát felszívták gyenge gyökerei elől.

Idővel megtanulta, hogyan erősödhet meg. Addig nyújtózkodott, míg a társai fölé ért, így már neki is jutott a Nap melegéből. Gyökerei szerteágaztak a földben, vizet is kapott most már. Ha vihar közelgett mások mögé bújt, hogy vastag törzsük védje őt. A legpompásabb fa vált belőle a környéken. Senki sem hitte volna, hogy a Föld így megszereti azt a piciny magot. Társai kezdtek megbékélni vele, látták, hogy fölébük kerekedett, és ők nem tudnak ártani neki, bármit is tesznek.

Újból télre fordult az idő, könyörtelenebb, mint valaha. A fa, mely az apró magból lett, már megerősödött, ereje teljében volt. A hideg nem ártott neki, vastag törzsén a fagy szilánkjai sem juthattak át. Ágait büszkén és erősen tárta szét, a havat könnyedén fogta fel. Mégis, mintha valami történt volna…

A délceg fa már nem olyan volt, mint régen. Hiába az erős küllem, az áthatolhatatlan törzs, valami megbontotta az egészségét. Belülről élősködők emésztették. A hideget mégsem vészelte át sértetlenül. Mikor a tél a végét járta már, néhány favágó érkezett a környékre. Korhadt társait kivágták, nekik nem kegyelmezett a Föld. Viszont a magabiztosan álló fát, mely belülről emésztette önmagát meghagyták. Ők csak azt látták, hogy egészségnek örvend. Micsoda fa, és még milyen sokáig állni fog…

A táj megritkult, már nem kellett küzdeni a társakkal az életben maradásért. Nem voltak ellenségek, csak önmaga. Ahogy telt az idő a fa állapota romlott. Hiába voltak időszakai, mikor képes volt gyógyítani magát. Újra és újra többet szeretett volna. Terjeszkedni, megnőni, ahogy még soha, egyik fa se. Viszont új talajba fúrta gyökereit. A környezete is megváltozott. Újabb kártevőket szedett össze, és csak rontott a helyzetén.

Ismét eltelt néhány év. A fa tetemes kort megélt, de még koránt sem az egész életet. A telet is átvészelte. Mintha a jégcsapok mosolyogtak volna rá. A fagy is inkább melengette törzsét, nem vájta belé körmeit. A napsugarak megolvasztották a havat gyökerei számára.

Ezen a tavaszon bontotta ki legszebb rügyeit, zöldben pompázott egész lénye. A madarak vidáman fészkeltek kitárt karjai közt. Pillangók cikáztak körülötte, a környék a csodájára járt. Milyen szép ez a fa, és még milyen sok ideje van hátra. Erős kérge azonban már alig takart valamit. Az évek során felélte tartalékait, már nem tudta önmagát gyógyítani. Törzsét férgek rágták, melyeket meggondolatlanságában szedett össze.

Vidámnak mutatta magát, hiszen kedves volt számára ez a táj. Oly sok tennivalója van még. Jövőre visszavárja a madarakat, szebbnél szebb koronát akar növeszteni. De tudta, hogy ez már nem lehetséges. Kérge ugyan erős még, de belül, az éltető törzs már haldoklik. Mégis hasztalan reménykedett. Az utolsó pillanatig.

A tavaszt felváltotta az izzó nyár. A talaj kiszáradt és a fa meggyengült. Nincs már táplálék, nincs mivel felvenni, nincs már mivel szállítani azt a lombkorona felé. Csak a háncs van már meg. Mintha az is repedezne. Zöldes koronája még pompázott, mikor a Nap egy utolsó, lágy csókot lehelt a fára. Aztán elsötétült az ég. Viharos szél csapkodta a leveleket, törte az ágakat. A Menny zokogott, siratta a fát. Egyre nagyobb és nagyobb lendületet vett az orkán, végül a törzse is megadta magát. Ott hevert a földön megtörve, már senki sem foglalkozott vele. Az idő lecsendesült, a Nap újra kisütött, immár másra mosolygott. A Föld már mást táplált. Nemrég még ez a kicsiny mag élvezhette szeretetét…

(A szél viszont tovább fújta bánatát. Magvait elhintette más tájakon, a föld befogadta és gondozta. A vihar cseppjei számukra éltető vizet jelentettek. A pusztulás már messze volt… A Nap óvatosan simogatta a magvakat, vörös mosolya reménykeltően csillant a horizonton. Holnap új nap lesz, a magvak idővel gyökeret eresztenek).

Utolsó módosítás: 2010.08.08. 22:06

Telihold

Beny12 | 2009.09.04. 21:17 | kategória: Szösszenet

Kora este van. E téli napon a sárga Óriás már nyugovóra tért, a város is elcsendesül lassacskán. Csak egy Pár didereg még a parkban a buszra várva. A csípős hideg egészen a csontvelőkig hatol, nem törődik vele, hogy hány réteg meleg ruhán kell átvergődnie. Enyhe szél tépázza a dermedt talajt, mintha jégcsapokkal karcolnák fel azt.

A mozdulatlanságban a hideg teljesen átjárja testüket, de nem moccannak. Egymást átkarolva állnak és fürkészik a másik tekintetét. Nemsokára indul a busz.

A felhők mögül bátortalanul szűrődik át a fény. A vöröses Korong lassan kibújik a sötét fátyol mögül és világos folyammal önti el a teret. A félhomályban megcsillan egy apró könnycsepp, mely óvatosan végigszalad a lány arcán. Gyönyörű ajkain megpihenve várja, hogy egy újabb csók lemossa onnan. Örömkönnyek ezek.

Összeölelkezve csodálják a fénylő égitestet, örökre bevésik az emlékezetükbe ezt a boldogsággal teli pillanatot. Indul a busz, sietve könnyes búcsút vesznek egymástól, hisz ki tudja mikor látják egymást legközelebb. Már megint jön egy


Hétvége…

Utolsó módosítás: 2009.09.07. 20:14

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.