Juraviel.Ihuan.Bedvin blogja

Ithaka emlékezete

Juraviel.Ihuan.Bedvin | 2011.01.20. 21:50 | kategória: egygondolatféleség

Az öregember nyugodtan battyogott le a tengerpartra, közben pipával pöfékelve. Az öböl gyönyörű volt, ragyogott a délutáni napfényben, s a szél szinte a füves terek hullámainak mintáiként ringatta a vitorlásokat.

Ősi föld volt ez, emlékek töltötték meg és vegyültek az újdonság erejével, az öreg számára azonban mégis minden időtlen fényben tündökölt, mely túlmutatott a táj és az emberek változásain. Meg-meg állt időnként, szemét a messzi horizontra vetve, magában mosolyogva. Emberek haladtak el mellette, még sem lepődtek meg furcsa viselkedésén. Bár nem tudták kicsoda, mégis úgy érezték, ide tartozik.

A vén barátja már várta, a megszokott nyugágyában ült a fák lobjai alatt.

- Rég volt már, nem igaz? - szólította meg.
- Kirké, Kalüpszó - mind a múlté. Csókjuk már nem éget. Aki megmaradt, az Pénelopé.

A pipás öregember jóízűen nevetve elhelyezkedett a saját helyén.

- Még mindig azt hiszed, hogy igazából csak a szerelmekről és a hazatérésről szólt, nem igaz? - mondta tűnődő hangon, hatalmas füstkarikák eregetése közepette.
- Miért ne? - tette a fel a kérdést a barát. - Végül csak hazatértem az én Pénelopémhez.
- Különös küzdelem volt a miénk.
- A "különös" merő eufemizmus. Inkább szenvedélyesnek mondanám.
- A haragomra akarsz fókuszálni, feledve a sértést, melyet elkövettél.
- Mindig ide lyukadunk ki.

Sértettség felhangjai szűrődtek át a szavakon. A pipás öregember újra elnevette magát. A barát csatlakozott hozzá.

- Nem gondolod megtévesztőnek, hogy öregember alakját öltöd magadra? - vágta a fejéhez.
- Így nyugodtan járhatok, kelhetek - felelte. - A harmadik évezred embere fejében meg sem fordul, hogy Poszeidón néhanapján visszatér járni egyet, megnézni, mivé lettek.

Most a baráton volt sor, hogy előbb nevessen.

- A tenger nagy és hatalmas istene tán bánkódik afelett, hogy elfeledték?
- Évezredek sem vertek beléd jó modort, Odüsszeusz? - dörögte a tengeristen, és olybá tűnt, hogy az ég is beborul, szél kerekedik és a hullámok dübörögni kezdenek.
- Ó, ez nem jó modor és faragatlanság kérdése. Lám, mily könnyedén csaltam ki belőled a választ!
- Áh, a leleményes Odüsszeusz! - morogta a tengerek istene. - Még mindig azt hiszi tán, hogy az egeket ostromolja, annak erejével bír?
- Szó sincs róla, megtanultam a leckét, bármily édes vagy keserű is volt.
- Tetszetős nekem a hasonlat, Odüsszeusz - ezzel visszadőlt a nyugágyba, és nyugodtan pöfékelt tovább. - A végén még elismerem , hogy részben az ellentétek alkotta szenvedély volt a mozgatóereje a küzdelmünknek.
- Nem így volt, vizek vénsége? - kérdezte a legöregebb ithakai. - Furfang, tántoríthatatlanság szemben a mélység hatalmas istenével. A szilárd szerelem és szeretet szemben az érzelmek és személyek változékonyságával. Az előbbi oly édes, az utóbbi savanyú, akár a nem megfelelően érlelt szőlő. Keserű lecke volt!

Egy ideig csendben ültek, közben a külső világ is megnyugodott. Vitorlások, csónakok suhantak a hullámokon. Az emberek fel-alá sétáltak a homokos parton. Nevettek. Csókokban forrtak össze, tán még csattantak is. A sirályok rikoltása a mélyükre hatolt, elevenebben, mint a hullámok moraja.

- Akarsz egy másik hasonlatot? - vetette fel füstkarikákba burkolózva a mélység istene. - Egy az előbbiekhez hasonlóan jelen lévőt?
- Rajta hát, ne kímélj!
- Tiszteletlenség az elmúltakkal, gőg az eljövendővel szemben, így gyalogolás a múltból a jövőbe.
- Mire utalsz ezzel? - vonta fel szemöldökét Odüsszeusz? - Megint a régi ellentéthez lyukadunk ki?
- Nem, hisz megtanultad a leckét. Semmire nem utalok, mert a sérelem feloldódott, ám az okai attól függetlenül még fennálltak, s másoknál még fenn is állhatnak. - az öreg isten teátrális mozdulattal előre mutatott. - Nézd egy kicsit őket, s mondd meg nekem: mit látsz?!

Odüsszeusz nézte a parton elvonulókat, néhányan leültek figyelni a hullámok habját és taraját, élvezni az alkonyba tartó Napot. A nyugati égbolt egyre inkább narancsszínt, vöröset öltött magára. A sirályok egyre csak rikoltoztak, vijjogtak és lecsaptak a halakért vagy élelmet követeltek a nyaralóktól. Az öröm majdnem sugárzott.

- A legtöbbjük nem tartozik ide - felelte. - Csak feledni jönnek.
- Méltó vagy a nevedre - mondta Poszeidón. - Nem találod különösnek, hogy pont oda jönnek feledni, mely lényegét tekintve a küzdelem tere?
- Mire gondolsz, vénség? - somolygott Odüsszeusz. - Tán most te akarsz furmányos lenni?
- Miért ne? - vágott vissza a tengeristen az ithakai korábbi mondatával. A füstkarikák csak emelkedtek az ég felé. - Kérdem én, mi a tenger lényege?
- A szenvedély?

Az öreg szinte már kacagott, sós volt, akár a tenger lélegzete.

- Remek riposzt azért, - hajbókolt az öreg isten - mert merészelni mertem a nagy cselszövő babérjai törni. Lám, visszavág!
- Régi játék, el kell ismerned. Bevallom, élvezem a beszélgetéseinket. Éjjel aztán úgyis hazatérek az én Pénelopémhez.
- Rendben, tehát a szenvedély. Miért? - kérdezte majdnem felhördülve Poszeidón, a szemei villámokat szórtak, bogarai mintha háromágú szigonyt formáztak volna. - Erre felelj!
- A szenvedély a mélységből jön, elementáris, ismeretlen, vad, mindent megtöltő, váratlan - meg kell vele küzdeni. Ahogy a lovas megküzd paripával, úgy küzd meg a tengerész a hullámokkal - mint az ember a szenvedélyeivel. Kiszámíthatatlan. Ahogy én küzdöttem veled. Az öröm...

Itt elhallgatott. Mélyen az istene szemébe nézett.

- Igen? - sürgette az öreg. - Nem ülhetek itt napestig! Még van pár sziget, amit meg szeretnék látogatni. Ithaka csupán egy hely az emlékeim közül!
- Tudod, hogy erre nem felelhetek! - vágott vissza Odüsszeusz. - Nem kérkedhetek azzal, amit elnyertem.
- Az öröm árad és ragyog, akár Nap. A valódi öröm. Ám ezt ki kell érdemelni, s akkor a tenger is megszelídül.

Az öreg felkelt és útnak indult. Léptei erőteljesek voltak, erőt sugároztak. Az ithakai visszafeküdt még egy kicsit a nyugágyba. Poszeidón nem messze attól, hol a hullámok kifutnak, még visszafordult.

- Remek küzdelem volt miénk. Különös!
- Tanítani kéne, azt akarod sugallni? - gúnyolódott a leleményes.
- Távolról sem. Különössége a ritkaságában állt, abban, hogy nem elég vágyódni valami iránt.
- Most már pihenj meg, vénség! - ásította Odüsszeusz. - Mára már a fabulák is megkoptak.
- Ezzel a tanulságot hiányolod vagy káromolod? - nevetett a hullámok ura.
- Egyiket sem! Mindkettő feleslegessé vált, nemde? Hisz feledni jöttek...

Az ithakai ezzel álomba is szenderült, majd eltűnt. A mélység istene még álldogált egy darabig, hallgatta a tengert és a sirályokat.

Utolsó módosítás: 2011.01.20. 22:00

A megtört idő

Juraviel.Ihuan.Bedvin | 2010.12.31. 14:38 | kategória: egygondolatféleség

Az év utolsó napján különösen nagy hóvihar csapott le a városra. A havak förgeteg módjára forogtak a jeges, metsző szélben, az embereket melegebb helyekre csalogatván. Egy férfi sietős léptekkel robogott a kihalt utcán, mélyen a gondolataiba temetkezve, kívül a hóesésen. Fagyott lélegzete kómaként követte. Úgy tűnt, nem tart sehová, csak megy előre, céltalan. Ám a tátongó ürességgel terhelt estében egy bár hívogató fénytáblája mégis hatással volt rá. Bement az ajtaján.

A bárban Szilveszter ellenére nem voltak sokan, a legtöbb ember a bejárattól távolabb foglalt helyet, mintegy elkerülvén azt, hogy a belépők a magukkal, kintről hozott hideget megosszák velük is. Néhányan fel-fel figyeltek, hogy megnézzék ki érkezett, de aztán gyorsan visszatértek a cseverészéshez. A férfi a pulthoz lépett.

- Jó estét kívánok, uram! - üdvözölve a csapost. - Meglehetősen fagyos napokat élünk meg, nemde?
- Önnek is, uram. Igen, valóban szokatlan ez így az év utolsó napján. Kér egy italt?
- Először csak egy kávét, ha lehet. Különben elalszom.

A pultos bólintott, majd elvonult elkészíteni, a férfi pedig újra elmerült a gondolataiban. A bár háttérzaja, a zenével keveredő beszélgetés nyugtatólag hatott rá, és amikor a csapos visszatért a kávéval, nem is tudta eldönteni, hogy mennyi idő telt el.

- Tudja, - kezdte a csapos, miközben letette elé a gőzölgő kávét - sokan keresik az elveszett idő szellemét.
- Tessék? - ocsúdott fel a férfi. - Ne haragudjon, nem figyeltem.
- Az elveszett idő szelleméről, és annak kereséséről "regéltem". - Itt a csapos halkan elnevette magát. - Már ha lehet ezt regének nevezni.
- Érdekes elgondolás. Szilveszter - mutatkozott be a férfi, és üdvözlésre nyújtotta a kezét.
- Péter. - erős, határozott kézszorítás. - Akkor ma van a neve napja. A vendégem a kávéra.
- Köszönöm. Kifejtené, amibe az előbb kezdett?
- Természetesen, de előbb meg kell nézem a többi vendégemet.

Amíg a csapos elment, a férfi körbenézett a bárban. A fénytábla alapján azt gondolhatta volna az ember, hogy itt egy modern, színes, csillogó-villogó helyet talál majd, ám belépve inkább úgy festett, mintha a múlt század eleje óta változatlanul állna itt. Szó sincs arról, hogy avítt lett volna: méltóságot, eleganciát és egy megfoghatatlan hangulatot árasztott, ami a férfit teljesen elbűvölte. Vajon mióta létezik? - kérdezte magától.

- Még a szépapám alapította az ezernyolcszázhetvenes években - felelt mintegy a férfinak, újfent kizökkentve magából. - Azóta száll apáról fiúra. Úgy hiszem, én vagyok az utolsó.
- Miért?
- A fiam és a lányom más utakon jár. - felelte. - Nem is laknak már ebben a városban.
- Fájlalja? - a férfiból csak úgy kiszaladt a kérdés, nem is tudta, miért tette fel.
- Miért fájlalnám? Itt vagyok épen, a feleségem otthon vár, végzem a hivatásom - nekem ez épp elég.
- Értem. Igazából arra voltam kíváncsi, hogy nem bántja-e, hogy a fia nem az Ön útját járja?
- Erre lényegében ugyanaz lenne a válaszom. A bár még áll, nemde? Akkor minek siránkoznék az elvesztésén?

Pillanatnyi csend telepedett kettejükre.

- Sok ember tér be ide? - evezett más vizekre a férfi.
- Különösen az ünnepi időszakban, nemcsak a "magányosak", a szónak az "egyedül érkezés" értelmében. Az előbbi nem feltétlen függvénye az utóbbinak. Inkább annak, amiről a jó előbb beszélgetni kezdtünk. Mégis a legtöbben Újév után nem sokkal jönnek.
- Az elveszett idő szelleme - a férfi elmosolyodott. - Furcsán hangzik.

A csapos közben egy másik kávét hozott neki, egy pohárka pálinkával egyetemben.

- Egy kis hazai, ha nincs ellenére. A nagybátyám készíti, és bizton állíthatom, hogy a Badacsonyt magát is beleoltotta - mintha ott járnánk-kelnénk.
- Köszönöm, rég jártam már ilyen vendégszerető helyen.
- Kérem.
- Mit ért elveszett idő alatt?
- Mindjárt rátérek, ám előbb egy kérdésre feleljen. Szilveszter, Ön hogyan éli meg az ünnepek előtti, közötti és a közvetlenül az utáni időszakot?
- Nem igazán értem a kérdését, uram.
- Arra vagyok kíváncsi, milyen a viszonya ezekhez a napokhoz.

A férfi elgondolkodott. Nem mindennapi pultos, meg kell hagyni. - morfondírozott magában. - Igazából még sosem tűnődtem el ezen.

- Nem igazán tudom, mi lenne erre a kérdésre a megfelelő válasz. Gondolom mindenkinek fontos a Karácsony, valahol, az év utolsó napja, az Újév.
- Erre a feleletre vártam, számítottam. Megfelelőnek azonban korántsem mondanám.

A férfi kicsit mérges lett eme kijelentés hallatán, önelégültnek, gőgösnek vélte.

- Ön tisztában van azzal, mi lenne a helyes a válasz, uram?
- Az ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Ne haragudjon meg rám, uram, nem okoskodni, ájtatoskodni akarok, sem a dolgába ártani magam. Inkább egy általánosnak mondható emberi tapasztalatra szeretnék rávilágítani, melyet a hosszú évek itt csak megerősítettek.
- S mi lenne az? - a férfi kíváncsi lett, sőt, egyre jobban izgatta, mi lehet az elveszett idő szelleme.
- Még manapság is, függetlenül attól, hogy miként éljük meg, van egyfajta fontossága az Ön által kiemelt napoknak. Még akkor is, ha ez pusztán hangulati, érzelmi kapcsolat és kötődés.
- Nem értem továbbra sem, hová akar kilyukadni.
- Arról kérdeztem, hogyan éli meg a köztes időszakokat. Ez legalább olyan lényeges, mint maguk az ünnepek.

Szilveszter visszaidézte magában a beszélgetést, és rájött, hogy elsiklott magán a kérdésen, azon, amire vonatkozott. Aztán rájött a válaszra is.

- Üresnek. Nem, inkább olyannak mintha, mintha mi nem lennénk benne. Mintha az ünnepnapokban akarnánk maradni, talán örökre, de tudjuk, hogy közben véget ért.
- Ez már közelebb van ahhoz, amit hallani akartam. - vetette közbe a pultos.
- És ez az egész Újév napját követően különösen erős, mintha visszazuhannánk az időbe. Mintha előtte nem is lennénk benne...
- ...vagy éppen akkor éltünk volna benne igazán.
- Ez lenne az elveszett idő szelleme?
- Ha nem is lényegében, de egy megközelítésében igen. Örülök, hogy érti, miről beszéltem.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megértettem. Mármint, a maga valójában.

A férfi felhajtotta a pálinkát, Péter újra töltött neki.

- Talán nem is az elveszett idő szellemének, hanem a megtört időnek kellene hívnunk.
- Érdekes, - lepődött meg Szilveszter - ez valahogy jobban megfogja, leírja az érzést magát.
- Úgy vélem, tapasztalatból beszél.
- Igen...de azt is mondta, hogy ez általános.
- Ó, egy kis túlzással, - kuncogott a csapos - mert ezt látom azokon az arcokon, akik az Újév napja után betérnek ide.

A férfit egy pillanatra torokszorító érzés fogta el és egy kérdés motoszkált benne. Tudta, hogy fel kell tennie.

- Mit lát azokon az arcokon?
- A visszatérés nehézségét oda, amit valódi időnek vélnek.

Az ajtó nyílt, és a hó táncolva lejtett be a bárba. Egy ifjú hölgy lépett be, a bárpulthoz sietett, a férfi felpillantott az órára. Elmúlt éjfél.

- Boldog új évet! Dermesztő hideg van odakint - szólalt meg.
- Önnek is boldog új évet, hölgyem. Kér valamit?
- Először csak egy kávét, ha lehet. Különben menten elalszom.

A csapos elsietett a gőzölgő italért, a lány eközben leült a férfi mellé.

- Csak így, egyedül? - kérdezte. - Boldog új évet Önnek is.
- Én is viszont kívánom és máris nem vagyok egyedül.

A lány elpirult annak ellenére, hogy hidegtől piroslott az arca.

- Szilveszter - nyújtotta a kezét a férfi.
- Igen, az van. Vagyis volt. - mondta, miközben elfogadta az férfi kezét. - Jaj, a nevét mondta. Elnézést, kicsit szétszórt vagyok, főleg így év elején. Vagy végén. Fruzsina, így hívnak.
- Érdekes páros! - Péter volt az, miközben két kávéval tért vissza. - Szilveszter és Fruzsina! Különös vég, különös kezdet.

Ezzel ismét megtört az idő, remélhetőleg, immár felfelé.

___________________________________________

Békés, Boldog Új Esztendőt kívánok minden Domeverzumbeli Fórumtársamnak és a szeretteiknek egyaránt!

"Recsegőbb robajjal dőlnek le a nagy tornyok"

Juraviel.Ihuan.Bedvin | 2010.10.31. 14:38 | kategória: elmerombítás

Celsae graviore casu decidunt turres. - Horatius

A tábornok sok hosszú esztendőt megélt már, végig hűséggel adózott a Birodalomnak, tiszta szívvel szolgálta az eszmét, melyre felesküdött. Azt vallotta, hogy ne a vezér határozza meg az irányadó elvet, hanem a Törvények és Viták Csarnokában a kőtáblákra róttak szellemében kell, hogy kormányozzon. Az uralkodónak önmagában kell hordoznia azt a minőséget, melyet képvisel a hagyományok értelmében.

Most azonban ott állt a forradalom hevében égő városban, a Csarnok oszlopai között és nézte a fosztogatókat, amint éhes kutyák módjára rombolták le mindazt, ami hosszú évszázadok óta alapját képezte mindannak, ami viszonylagos egyensúlyt tartott fenn. Öreg és avítt vagyok. - gondolta. - Ez az üzenete az ifjaknak.

Egy suhanc állt meg előtte, nem lehetett több tizenhatnál.

- Uram, arra kell kérnem, hogy jöjjön velem. Már várják. - szólította meg. Zavart volt a tekintete, az egyik lábáról a másikra állt.

Nem meri kimondani a nevét, aki ideküldte. Az Építő, így hívják. Intett kezével, hogy előre mehet. Az ifjú megkönnyebbült, boldogan fordult el a tábornok fenyegető tekintette elől. Puhányok. - ezzel a gondolattal a nyomába eredt.

A város lángokban állt, mindenütt holttestek feküdtek - nemesek, kereskedők, árusok, polgárok, szegények, nem kíméltek senkit sem. A vad szenvedélyek korbácsolta erők művei hevertek vérbe fagyva a földön, a forradalom lenyomataiként. Vajon hány város esett áldozatul? - tűnődött. Napok óta nem kapott híreket.

Az utcákon senki sem merte megállítani őket. Az ember azt gondolná elsőre, hogy a küldönce miatt, ám a tábornok még legyőzötten is félelmet keltő volt. A legtöbb ember nyomban eliszkolt az útjából, amint a távolban feltűnt. Az ifjú végül a hatalmas főtérre vezette. Az Építő ott állt közepén a fanatikus testőreivel egyetemben.

- Üdvözlöm, tábornok - köszöntötte.

Kurta biccentés. Az Építő elmosolyodott.

- Nem hazudtolja meg magát, meg kell hagyni. Elmehettek. - mondta az embereinek, akik haboztak, és kérdőn néztek egymásra.
- Nem hallottátok az uratokat? - förmedt rájuk a tábornok. - Nem esik bántódása, erre a szavamat adom.
- Látom továbbra is kitart az engedelmességről és a fegyelemről vallott nézetei mellett. - az emberei után nézett. - El kell ismernem, olykor szükségesek. No, de a szenvedély...
- Ez több mint nézet, Építő. Ez olyan élő, mint bármelyik testrészem, e nélkül nem alkot egészet az ember. Ezek valóban szükséges korlátok. Miért hívatott ide?

Az Építő elnevette magát.

- Semmiképp sem azért, hogy világnézeti vitát folytassunk. Meg akarom nyerni az ügyemnek.
- Ezek után? - mutatott körbe a tábornok.
- Mindig vannak áldozatai a változásnak, ám az újak feltöltik a régiek helyét. Mégis úgy hiszem, hogy maga érdemes mementóként válhat részévé a jövő szeleinek, ha meg tudom győzni.
- Nem lesz könnyű, nagyúr. A távolság közöttünk... Nem hiszem, hogy tud olyat mondani, amiért ezt érdemes lenne feladni, illetve nem számolni tettei következményével.
- Ó, tábornok, a következmények! Mit gondol, a mostani helyzetnek milyen messzire nyúlnak vissza az időben az eredői?

Eredők? - kérdezte magától a tábornok. Volt valami furcsa az előtte álló emberben, mint aki valami fontos dolog közlésére készül. Össze akar zavarni. Nincs mentség, nem lehet mentsége erre a mészárlásra. Óvatosnak kell lennem.

- A halál olykor frissítőleg hat, tábornok, főleg, ha tömeges. - reagált a kimondatlan gondolatokra. - Felébreszt, felráz az apátiából. Szembesít az elkerülhetetlennel, ezért arra sarkallja az embert, hogy éljen, mert a kard bármikor lesújthat.
- Maga az emberi nem vad természetéről beszél.
- Arról is. Ha meg nem haragszik, inkább a halál természetének egyik oldalára próbálok rávilágítani. Maga is számtalanszor találkozott a halállal, de nem hinném, hogy ismeri ezt az arcát. A halálról alkotott felfogása megmutatja a viszonyát is hozzá, azt, hogyan szemléli mind önmagát, mind pedig másokat. Azt, hogyan képes ezt megosztani, illetve ebben osztozni.
- Viszony? Én még a legádázabb ellenfelem sem gyűlöltem, pusztán elfogadtam, hogy ezt kell tennem. A hideg fej a katona fő erénye - mondta a mesterem. Nem ártana, ha ezt mások is megtanulták volna már.

Az Építő hosszan vizsgálta a tábornokot, mielőtt újra megszólalt.

- Tehát Ön azt gondolja, hogy felszítottam az emberekben a gyűlöletet és ezt használtam fel céljaim érdekében. Azt, hogy ez az én halálfelfogásom.

Nem kérdések, állítások. – gondolta a tábornok.

- Igen, ezt állítom. Szerintem pont ezt tette, és ezt az arcát akarja nekem megmutatni. Túl jól ismerem, túl sokszor láttam. Csatatéren, fogadókban, az utcán, a hétköznapokban, még a palota falai között is.
- Részben igaza van tábornok, mégis azt mondom, hogy van egy arca a halálnak, amit tudatosan sosem ismert.
- Eddig nem győzött meg.
- Ne legyen olyan merev, jöjjön, sétáljunk egyet.

Az Építő anélkül, hogy megvárta volna az igenlő választ, elindult, így a tábornok kénytelen volt követni - közben a szemét a testőrökön tartotta, akik hallótávolságon kívül követték őket.

- Kíváncsi arra, hogy mi a halál másik arca, amelytől félnek?
- A legtöbben félnek a haláltól, Építő. Mi ebben az újdonság?
- Amikor a halál frissítő szemléletéről beszéltem, tábornok, arra gondoltam, hogy halál egyben teremtés is lehet. Ön csak azt az arcát ismeri, amely megállít valamit, egy külső vagy belső veszélyt, vagyis pusztán a véget látja benne.
- Hogy lehetne a halál egyben teremtés is? Ez a legnagyobb képtelenség, amit hallottam.
- Nézzen körbe, tábornok. Mit hiányol szeretett városából?
- A túlélőket. Csak az embereit látni mindenütt.
- Így van, tábornok. Biztos lehet benne, hogy magán kívül itt senki nem élte túl.

A tábornok ettől tartott. Ezért nem kaptam hát híreket. Tudhattam volna, mert az embereim biztos eljutottak volna hozzám. Szorítást érzett a mellkasában az elveszett bajtársakért, és azokért, akiket meg kellett volna védenie.

- A Birodalom többi részén is ez a helyzet. – mondta az Építő. – A Birodalma már régen lehanyatlott, tábornok, a haláltusáját járta. Mindössze annyit tettem, hogy kegyelmet adtam neki. A halála vezet el majd az új időkhöz, így maga a halál teremti meg az új lehetőségeket. Ha megvárom, hogy összeomoljon, a romok nem adtak volna teret az új életnek.
- Ezzel igazolja a tetteit? Ilyen büszkén vágja ezt a szemembe?
- Semmi ilyen érzelem vagy érzet nem környékezett meg soha. – a szavai őszintének hangoztak, a tábornok sem ravaszságot, sem gonoszságot nem érzett bennük. Be kellett, hogy vallja magának, egy belülről fakadó igazságérzet hatotta át a szavakat. – Nincs szükségem arra sem, hogy igazoljam. Láthatja mindenki a saját szemével.
- Engem miért hagyott életben?
- Nem ez az elsődleges kérdés, tábornok.

Akkor mi az, Építő? Mi az a kérdés? Közben azon vette észre magát, hogy nem tudja, hogyan kerültek vissza a Törvények és Viták Csarnokába. Elkalandozott a figyelmem, célja van azzal, hogy idehozott – gondolta. Végigpörgette a beszélgetést magában, hogy mi felett siklott el. Az eredők!

- Hol kezdődött el az egész, ami idáig és ide vissza vezetett?

Az Építő elégedetten elmosolyodott.

- Ez már jobb, tábornok. Meg is próbálok felelni rá. – hátat fordított neki, és a csarnok boltíves mennyezetére vetette a tekintetét. – Az őseim építették ezt a Csarnokot, őszinte meggyőződésből, a hűségük jeleként, mert tisztelték és méltatták azt, amit az Első Uralkodó kinyilatkoztatott. A Csarnok azért jött létre, hogy meghallgattassanak, akik belépnek ide, ám akkor vállalniuk kell azt is, hogy a kőbe rótt törvény szellemében beszélnek és cselekszenek. Ez volt a trónterem.

A tábornok meglepődött. Az uralkodói palota a város másik részén volt.

- Az uralkodók számára már régóta csak üres szavak ezek, tábornok, de az embereknek is. Nem ennek a szellemében élnek. Sőt, az egymást váltó és egymással hadakozó dinasztiák, családok saját törvényeik szerint uralkodtak mások felett. Azt hitték önkényesen átírhatják ezt, annyiszor, ahányszor akarják. Az emberek számára már nem volt támpont, nem volt meg a biztos centrum, melyet vezérelvként használtak volna. Így maguk is meghozták a saját vélelmeiket.
- Azt akarja mondani, hogy a Csarnok pusztán csak egy régi dísz volt csupán? Halott ceremóniák kelléke?
- Igen, tábornok. A hanyatlást ettől a Csarnoktól való elfordulás okozta, aminek számosak a következményei, kevés olyan része van a Birodalomnak, amit a dekadencia nem hatott át. Ön az utóbbiak sorát gyarapítja.
- Ezért hagyott életben?
- Szükségünk van Önre, tábornok. Meg kell tisztítanunk a világot.
- Szép kis tisztogatást végeztek a pribékjei, Építő. Csak gyarapítja a vérrel írott történelem sorait.
- Ez csak az eszköz volt.
- Nekem ez mentegetőzésnek tűnik.
- Amikor gyűlöletről beszélt, részben igazat adtam, és adós vagyok a válasszal. Az emberek valahol, érezték, hogy hová tart az az út, amelyen lépdelnek. Titkon gyűlölték azt. Annyit tettem csupán, hogy megkerestem azokat, akikben volt még valami ellenállás ez ellen, és felszítottam a tüzet. A szenvedély valóban tombolt, tábornok, de szépen lassan csihadni fog, mihelyt elfogy az éghető anyag.
- Mire kellek én Önnek?
- Maga lehetne a habarcs, tábornok, hogy megújítsa a törvény szellemét. Ön azt hiszi, félnek magától. Ez a félelem nagyon sokszor inkább tisztelet, abba az irányba, amit képvisel. Sok mindenre megtaníthatja őket.

A tábornok elnevette magát, ismerős volt ez a nevetés.

- Nekem szánja a maga útját? – még mindig nevetett. – Én legyek az Építő?
- Végre! Ez az elsődleges kérdés. A válasza már rég megvan. Én már csak annyit mondanék, hogy hagyja meg nekik a szenvedélyt, akkor nem fognak félni a halál ama arcától, hogy nem hagynak hátra semmit és érdektelen életet élve hullnak a feledésbe, viszont őrizze is a Törvény szellemét. Vigyázzon, nehogy túl magas tornyokat építsen! Látja hová vezetett.

A suhanc a tábornok elé lépett. Mit keres itt?

- Uram... – kezdte.
- Mit akarsz, fiam? Nem megmondtam, hogy hagyjanak minket magunkra?
- Igen…tudom…uram, de azt mondta, beszédet tart a főtéren. – a suhanc oldalra pillantott. A Csarnok kapujában a testőrök álltak. – Az Építőt várja mindenki.
- Jól van, fiam, megyek.
- Van még egyéb utasítása is, uram?
- Igen. Keress kőfejtőket és kőfaragó mestereket. Másolják le a Törvényt, és vigyék el az összes városba, helyezzék el főterükön, ahol mindenki láthatja.

Az Építő csatlakozott a testőrségéhez.

- Uram, jól van? – kérdezte egyikük. – Furcsán viselkedett. Otthagyta a főteret.
- Igen, fiam, jól vagyok. Köszönöm a kérdését. A régi idők szellemét temettem el, volt egy pár dolog, amit meg kellett vitatnunk.
- Vitatni? Nem láttunk senkit Önnel, uram.
- Emlékeztetnem kellett magamat, hogy mi felett kell, hogy majd őrködjünk.
- Nem igazán értem, uram.
- Nem is kell, fiam. Elég, ha én értem.
____________________________

A jelennel való bármilyen egyezés után érzete pusztán a véletlen műve.

Utolsó módosítás: 2010.10.31. 22:47

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.