McCl@ne blogja

Befejeztem

McCl@ne | 2010.12.24. 20:53 | kategória: Fejből...

Lehet, hogy már nem is sokan Dome-oznak azok közül az arcok közül, akik anno olvasták az elejét, de befejeztem a Régi álmok c. írásomat, amit még 2007-ben kezdtem el. Az eleje ugyanaz csak, azóta sok minden történt, a sztori a való életből merít. Talán nem sokakat érdekel, de ha már elkezdtem anno...


Három.


Tisztán emlékszem a napra, amiről mesélni fogok. Életem hátralevő részének első napja volt; és ahogy abban az időben elég gyakran, a reggel egy bárpult mellett talált rám. Szokásos kávémat és pirítósomat rendeltem, ugyanattól a lánytól, ugyanazzal a lendülettel és ugyanannyiért, bár ma mintha egy kicsit fakóbbnak hatott volna a hely. Talán az idő volt az oka, ami a kora tavasz ellenére elég tetűre sikeredett, előfordulhat, hogy még esett is, de hülyeséget nem akarok mondani. Március volt és én szeretem a márciust. Egy ismeretlen férfi miatt keltem olyan korán ezen a reggelen, ami minimum ritka, de inkább példa nélkül álló eset volt, még nőben is. A férfit "Harcos"-nak hívták, illetve persze senki nem hívta így, de ő esetleg szerette volna, vagy azt képzelte, ugyanis ezt a nevet adta magának az interneten. Egy filmes fórumon akadtunk össze, épp egy veszekedés kellős közepébe csöppentem: Harcos az Amerikai História X című filmet támadta minden létező oldalról, a jócskán túlerőben lévő rajongótábor ellenében, és már éppen elszabadultak volna az indulatok, amikor sikerült kulturált mederbe terelnem a beszélgetést, talán az utolsó pillanatban. Bizony, ilyen időket élünk, Te sem hitted volna, igaz? Kíméletlen pillantások és kontroll nélkül röpködő pofonok helyett ma már a neten megy az adok-kapok, a végtelenített szájkarate, a legrosszabb, ami történhet velünk, hogy kitiltanak az adott oldalról, vagy csak szimplán kiutálnak, de mindenre van gyógyír. Órákat lehetne ezen a témán lovagolni, agyalni és vitázni vég nélkül, de ott, azon a reggelen máson járt az eszem. Egy nőre gondoltam, akit Dórának hívtak és bizonyos tekintetben komoly hasonlóságot vállalt Donald kacsával: ugyanis nem létezett! Kínkeservesen készülő könyvem egyik főbb alakja volt ő, egy harmincas évei közepén járó nő, aki halálosan beteg volt, a szintén nem létező orvosok szerint az utolsó heteiben járt már. Az ő szomorú, ám rendkívül sokoldalú történetét próbáltam meg formába önteni már hetek óta, de valami mindig közbeszólt. Mikor nagy ritkán elkapott az ihlet, azonnal beütött valami teendő vagy ismerős, felborítva ezzel a kényes egyensúlyt, ám ez még korántsem minden: ezek az apró dolgok szép lassan becsempészték magukat a történetbe és az egész kezdett már egyáltalán nem hasonlítani arra, aminek eredetileg szántam...

-Szerinted melyik rák okozza a legkevesebb szenvedést úgy, hogy azért mindezek ellenére halálos marad? -kérdeztem kissé félszegen a pincérlányt, talán Anettnak hívták, ebben már nem lehetek biztos. Mindenesetre kissé meglepte a kérdés, az arca is erről árulkodott. Ennek ellenére nem futotta fantáziadús válaszra:
-Passzolok. Szerencsére nincs egyetlen rákos ismerősöm sem, biztos szerencsések, vagy mi!?
Majd kicsattant az életkedvtől, meg kell, hogy mondjam, eléggé utáltam is miatta. Borongós kora tavaszi reggel, kicsi a forgalom, mindenből süt az egykedvűség, ő meg vigyorog, mint a róka a mesekönyvben, tűrhetetlen állapot. Gondoltam megtöröm a minden igyekezetem ellenére is együgyű beszélgetést és rákérdeztem:
-Látom, jó a kedved! Megkérdezhetem, hogy minek köszönhető? –Általában nem vagyok ilyen kimért, de pultoslányokkal ritkán engedem el magam, gondolom, unják már nagyon, hogy az összes pasi bizalmasra veszi a figurát, csak mert tőlük kapják az életadó nedűt.
-Persze... –megjegyzem, ritka hülye volt. Az előző megszólalásomat nyilván már mint kérdést tettem fel, de belementem a játékba.
-Szóval?
-Tegnap a barátom moziba vitt, aztán vacsorázni, és közben megkérte a kezemet! Ugye milyen romantikus?
Nem akartam kioltani a lelkesedés lángját, mit lángját, erdőtűz volt ez a javából!
-Tényleg az! –de az ördög nem alszik:
-Persze attól függ, hogy a film vagy a vacsora alatt kérte meg. Apropó film: mit néztetek?
-Valami vígjáték volt, a címére nem nagyon emlékszem, de elég jó volt!
Emlékszem, megfordult a fejemben, hogy talán mégsem olyan jó ez a mai nap. Mindenesetre választás elé kényszerített: vagy belefojtom a szót és szénnéoltom a gyalázatos marhaságai miatt, vagy hagyom a fenébe az egészet és megkenem margarinnal a pirítóst, mielőtt teljesen kihűlne. Normális esetben az előbbire szavaztam volna, de valahogy megsajnáltam szegényt, plusz tényleg boldognak tűnt. De érted, van úgy, hogy hagyni kell a fenébe a dolgokat, még ha alkatilag nem is ez fekszik neked a legjobban, így aztán zsákutcába futtattam a beszélgetést.
- Az klassz.
És mielőtt még bármi történhetett volna, ami okán visszatáncolhatnék, gyorsan szedtem a sátorfámat és elcuccoltam a bárpulttól, enni úgysem szokás ott. Így szent maradt a béke és megspóroltam magamnak, illetve a hölgynek egy rutinleosztást, sőt, talán még a kávém sem hűlt ki. Bevettem magam egy ablak melletti boxba, reggel lévén szerencsére nem kellett vérremenő harcokat vívni a kulcsfontosságú pozíciókért: egy forgalmasabb napon a felületesebb stratégáknak már be kell érniük a füstben úszó egy-kétszemélyesnek csúfolt kisasztalokkal.
Végre újra elmerülhettem Dóra utolsó hétköznapjaiban, amiket saját kívánságára nem kívánt a kórházi ágyban tölteni, még ha ezzel komoly veszélynek is tette ki magát. Persze mi jelenthet komoly veszélyt egy haldoklónak, gondolta, ezért aztán az utolsó heteit saját kis vidéki nyaralójában akarta eltölteni, teljes nyugalomban. Leveleket írt, nem búcsúleveleket, inkább csak pótolni próbálta a lemaradásait: megválaszolt addig megválaszolatlan kérdéseket, főleg az állapotáról, nem akart senkiben rossz emléket hagyni. És volt még egy fontos dolga: Dóra rajzolt, ez töltötte ki az utolsó néhány hónapját, és meg kell, hogy mondjam, elég tehetséges volt. Tulajdonképpen jóval tehetségesebb volt, mint én, aki kitaláltam, ami kicsit zavart is, legyen bármilyen röhejes, de mégsem tehettem meg egy haldokló nővel, hogy még ezt a kicsit is elveszem tőle! Szóval rajzolt, nem is akármit, nem arcokat, meg tájképeket, meg ilyen giccses marhaságokat, hanem kezeket. És volt egy befejezetlen képe is, ahol hat-hét kéz az ég felé nyúl, mintha meg akarnának érinteni valamit, szinte üvöltött a képről, hogy nyújtózkodnak. De még nem volt kész vele, és az ilyesmihez idő kell, amiből már nem biztos, hogy sok van, így kissé nyugtalanul ült le a vászon elé, amikor megszólalt a telefon.
Csak sajnos nem az agyamban tárcsáztak, hanem a pultoslány moblija hozta rám a frászt. Illetve nem csak rám, ez kissé vígasztalt is, hanem a szomszédos asztalnál eddig észrevétlenségében tespedő vén szivarra is. Lehetett vagy 60, öltönykabátban és mellényben matatott a bögréje körül, esküszöm ilyen meghajlott palit még nem láttál! Nem volt annyira öreg, de látszott rajta, hogy durván láncdohányos, az ujjai vége sárga volt, akárcsak a tömött bajsza, viszont nem volt egy lepattant figura, a ruhái alapján ki lehetett tömve rendesen. Mindenesetre a nagy jólétben azért figyelhetett volna az apróságokra is: ki tud borítani, ha valakinél ilyen szinten elcseszett a nadrág és a cipő találkozása. Meg kell ennek adni a módját, az sem jó, ha köszönőviszonyban sincsenek, de az sem az igazi, ha húzod a gatyád magad után, mint a menyasszonyi fátylat. Mértékletesség és helyes arányérzék a titka mindennek. Sokszor többet elárul az ilyesmi, mint a ruha márkája, vagy a színösszeállítás…
Így aztán az öregen rendesen felhúztam magam, de nem bírtam elszakadni a témától, így az utca felől vártam a megváltást. Ilyenkor kész öröm az ablak melletti boksz, simán belátni az egész placcot és ezúttal bőven volt mit nézni: időközben kisütött a Nap és egész tisztességes hellyé varázsolta a sétálóutcát, volt minden, ami egy nadrág-cipő találkozását vizslató szempárnak ingere! Kopogtak a férfifülnek oly’ kedves magassarkúak, dobogtak az eltévedt rockerlelkeket cipelő bokszolatlan bakancsok és persze hangtalanul suhantak az igénytelen sportcipők is, kevés lehetőséget hagyva egy alázós elemzésre.
A nagy nézelődésből aztán egy kósza, ám egyre erősödő érzés térített magamhoz: Harcos! Ez a jóember már negyed órát késik! Mondtam egyébként, hogy miért várok rá? Harcos egy hazafias szellemiségtől átitatott fórumozótársam, akiről kiderült, hogy egy környéken jártunk suliba, bár jópár év eltéréssel, sőt, most is gyakran jár erre a munkája révén, de ez persze nem minden: hungarista eszméi, melyek hangoztatására egyetlen alkalmat sem hagyott ki, párosultak némi kulturális érzékenységgel, így elmondhattam róla, hogy volt némi fogalma a filmekről. Sőt! Gyakorlatilag hosszú évek gyűjtőmunkája során összeszedett minden olyan alkotást, aminek bármilyen köze lehet hazafias eszmékhez, így kerülhetett sor arra, hogy birtokába jutott egy két igazi ritkaság is, olyan filmek, mint a This is England vagy a The Wind That Shakes the Barley, bár előfordulhat, hogy ezekről nem nagyon hallottál. Lényeg az, hogy ebből a két filmből véletlenül két példányt postázott neki a feladó cég, így a felesleges darabokat áruba bocsátotta, én pedig azonnal lecsaptam rájuk, többszáz darabos gyűjteményem ékkövei lesznek, gondoltam.
Most azonban meginogni látszott a terv, Harcos sehol, a reggel is egyre lehangolóbb, és időközben az öreg is megerősítette bennem, hogy jobb volt, míg nem szúrtam ki.
-Fiam, nincs tüzed véletlenül? –már másodszorra kérdezte, persze azért, mert elsőre rutinból elengedtem a fülem mellett, hátha veszi a lapot. Dehogy vette.
-Fiam…

Már a pultoslánynál gyanítottam, hogy lesz ma még rosszabb is, az öreg bokáig-sem-érő nadrágjánál pedig már egészen biztos voltam benne, de ami sok, az sok. „Fiam!” Azért ez is vérlázító, jövő héten leszek harminc, a papa pedig már fél lábbal odaát van, ráadásul a nemdohányzó szektor kellős közepén dekkol…
Mindez nem zavarta, de engem annál inkább, és akkor döntöttem: elég ebből a tetű napból, most beolvasok. Nem mehet ez így estig, különben felrobbanok, arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, a DVDprojektnek is lőttek. Nagy levegőt vettem, és elszámoltam háromig. Ugye tízig kellene és akkor lenyugszom, de ha le akarok oltani valakit, akkor is elnyomom, hogy „Egy, kettő, három…”, hogy a felesleges fáradtgőztől megszabadulva, tiszta fejjel ereszthessen útjára a szitokáradatot. Jó, mi?
Szóval megfordultam a székben, és azt mondtam magamban: „Három.” De nem az a látvány fogadott, amire az agyam egy és kettő között felkészítette magát. Nem egy öregember ült ott fölényes „nekem-mindent-lehet” vigyorral az arcán, csonka szivarját rágcsálva. Már nem a szürkésre mosott zokni és a madárlátta makkoscipő találkozási pontjánál kibolyhosodott pamutcsomó volt az, ami a figyelmem fókuszáért könyörgött, a dolgok ugyanis időközben megváltoztak.
Egy fiatal lány állt mögöttem, kezében mattszürke Zippo öngyújtó, amivel –ki nem találod, ugye?- épp tüzet adott az öregnek. Nem kenyerem az ömlengés, de nem úszod meg: egész egyszerűen gyönyörű volt! Csak úgy áradt belőle az izgalom, szinte láttad, ahogy remegnek a lábai, mint a kölyökzsiráfnak, üvöltött róla, hogy életében először van itt, és mégis, mintha ez az izgalom vágna utat magának a füstön és a feszültségen, az én feszültségemen. Az agyam zakatolni kezdett, mit keres ez a lány itt? Nem mintha nem jönne be ezer meg egy hasonló lány nap, mint nap ide, de rajta látszott, hogy célja van, nem kávézni jött. Szóval ott állt, és ezer dolgot csinált egyszerre, anélkül, hogy megmozdult volna: például tüzet adott a vén csókának, akinek ezek után aligha lehetett volna jobb a reggele, és kettétörte az én lendületemet is, amivel be akartam vinni egy verbális jobbhorgot az öregnek. Nehéz visszaadni a pillanatot, de gondolj csak bele, egy másodperc alatt visszájára fordult minden, a haragom szertefoszlott, helyébe izgalom és kíváncsiság tódult: ki ez a lány és miért van most itt? Ahelyett azonban, hogy bármi értelmeset kinyöghettem volna, a tekintetem meglódult, s bár jómagam nem szimpatizáltam a folyamattal, a reflex nagy úr, végigpásztáztam szegényt. Máig remélem, minden következményt figyelembevéve, hogy nem vette észre, utólag belegondolva is körültekintően kimerítettem a tapintatlanság fogalmát.
Az öreg szivarja meggyulladt végre, a lány pedig hátralépett és ezzel akaratlanul is végleg összezavart. Még az öngyújtós akció közepén láttam, ahogy körülnéz, mintha keresne valakit, gondoltam randija van, de amint megláttam a bal kezét, tudtam, hogy ma reggel nincs. Két DVD-t tartott benne…


Kettő.

Szóval nem fiú volt. Lány. Sok mindent megtudtam róla, nagyon rövid idő alatt, és ez összezavart. Nem is lány volt: egy jelenség. Az öreget is megkérdezheted, ha még élve találod, bár ezt kétlem. De ha mégis, elmondja majd, hiszen tűznek így ember nem örült az első sült hús óta.
Ez az egész helyzet felőrölt. Szívem szerint csak figyeltem volna, mert minden új volt, ami szembe jött, de folyamatosan beszélnem kellett, különben elhallgattunk. Ez elég idióta helyzeteket szült, de szerencsére 50-50%-ban égettük magunkat, így én is ember maradtam. Gondoltam benyitok egy „De hiszen Te lány vagy”-gyal, de meredeknek éreztem, és az is lett volna, hidd el! Nyugodt volt, mint a látvány, ami az első ébredőt fogadja, nem ronthattam rá, meg persze nekem is csak akkor nagy az arcom, ha olyan 70 éveseket kell oltani, akik a paraolimpián is csak kispadosok lennének. Ilyenkor önvédelemből hűvösre váltok, és baromságokat beszélek:
- Szia, azt hiszem, engem keresel. – miután kiszúrtam a felső DVD-t, ami a This is England volt, némileg leszűkült a kör. Nem volt éppen hülye lány, ez hamar kiderült:
- Igen, miután beléptem, és csak ketten ültetek itt az öreggel – ezt persze csak halkan és valami hihetetlen zsivány mosollyal mondta -, valahogy sejtettem, hogy nem ő az angol filmművészet rabja.
Mielőtt azt hinnéd az első mondatából, hogy stand upolni jött, gyorsan felébresztelek: ez vagy 1 percébe telt, közben lepakolta a táskáját, a kis kabátját, a DVD-ket az asztalra tette, és leült, velem szemben. A legtávolabbi székre, ez volt az első elkeseredett gondolatom, aztán gyorsan felmértem, hogy ezen kívül még egy van, amire a cuccait tette, és az sincs közelebb. Míg ezen gondolkodtam, mondott valamit, de nem figyeltem, mert a két szék közti távolságot saccolgattam. Tudom, tudom, de nem voltam magamnál…
- Ne haragudj, nem… - de már láttam rajta, hogy kiszúrta a hülyeségemet, amiből végülis jól jöttem ki, nagy mák, ha engem kérdezel.
- Csak azt mondtam, hogy meglepettnek tűnsz. Azt hiszem, fiút vártál. – Mosolygott. Ezen ponton éreztem először, ami később bizonyossá vált, de Te is ráérsz megtudni. Mindenesetre nyugtalan lettem, megint csak nem volt időm gondolkozni, de azért egészen összekaptam magam ahhoz képest, hogy 2 perce estem szerelembe.
- Harcos a nickneved, fél perce még 2 szélsőjobbos DVD-t szorongattál és úgy oltogatod a népet a fórumon néha, hogy nem látunk a portól. Nem mondom, hogy magyarázattal tartozol, csak azt, hogy baromi kíváncsivá tettél!
Igyekeztem személyesre venni a hangnemet, meg akartam ismerni. Ott ült velem szemben, még mindig zavarban volt, és még mindig ő volt a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam. Sugárzott, természetes volt és az a fantasztikus hang… írásban nehéz visszaadni, de megpróbálom: az remélem megvan, mire mondják, hogy „szexi, búgó hang”! Sharon Stone-ra húzták rá ezt a dumát, végülis legyen, mert jobb nem jut eszembe, talán Liptai Claudia, de így hamar eltérek a tárgytól. Mert ez a hang nem csábítani akart, csak szimplán kedves volt. Mint amikor valami kaja attól finom, hogy az alapból sós cuccot édes öntettel tálalják. Például a burgonyafánk lekvárral, vagy a szarvashús áfonyamártással. Igen, kimondottan burgonyafánk hangja volt, akármilyen hülyén is hangzik, és én hallgatni akartam ezt a hangot, így minden szavammal lépnem kellett egyet valamilyen irányba, lassan felpörgetni a beszélgetést, tulajdonképpen manipulálni az egészet, hiszen végig ott lebegett fölöttünk a pallos: csak simán lepasszolja a 2 lemezt, amikről igyekeztem nem tudomást venni, és megy a dolgára. És akkor én meghalok. De még nem ment.
- Nem akarlak untatni magammal, meg talán ki is nevetnél, sokan mondták már, hogy elment az eszem…
És itt közbevágtam. Nem szoktam ilyet, sőt, legszívesebben ketté is fejelnék mindenkit, aki nem hallgatja végig a másikat, de muszáj volt. Egyrészt az idő is sürgetett, mert tudtam, hogy ez egy néhány perces alkalom csak, másrészt – és ezt nem hiszed el! – az öreg elszívta azt a rohadt szivart és láttam már, hogy mire készül… Fészkelődött, mocorgott, esküszöm úgy nézett ki, mint egy rohadt időzített bomba. Én legalábbis Nóri helyében nem örültem volna, ha egy vadidegen környezetben 2 percenként tüzet kérnek tőlem. Ja, igen: Nórinak hívták. Igazából azt sem értettem, miért van nála Zippo öngyújtó, nem úgy nézett ki, mint egy láncdohányos, még amikor leült, az ujjai végét is megnéztem, sárgák-e. Nem sárgák.
- Utoljára akkor voltam ennyire kíváncsi valamire, amikor közölték velem, hogy se Télapó, se húsvéti nyúl, se Jézuska, és feltettem a „Hanem?” kérdést. Szóval…
- Mi? Nincs húsvéti nyúl? – nem lett volna rossz poén, de valahogy félelmetesen bénán jött ki. Esélyem sem volt őszintén nevetni, vagy akár mosolyogni egyet, bajban voltam. És akkor…
- Elnézést, Kedves! Nem segítene ki még egyszer? – Hát persze, hogy az öreg volt, és bár 12 másodperccel ezelőtt még azt kívántam, hogy tüzet legközelebb csak öngyulladáskor fogjon, most elbizonytalanodtam: vagy megmentette a helyzetet, vagy bevitte neki a végső jobbegyenest, de bárhogy legyen is, velem ezzel csak jót tett! Persze ettől még utáltam nagyon.
Az egész helyzet kezdett kissé kaotikussá válni, és szinte irigyeltem a pincércsajt, aki az egészből csak annyit érzékelt, hogy jött valami lány, akit az öreg a tűzzel túráztat és állati nagy pangás van, ami neki csak jó, hiszen teljesítménybérből éhenhalna. Sőt, Nórát is irigyeltem, de ez csak egy pillanatra jutott eszembe: ő talán normálisan tudja ezt a helyzetet kezelni, talán nem is jut eszébe semmi rólam, csak egy cserélhető részlet vagyok egy teljesen átlagos napon. Ettől sem lett jobb kedvem, kicsit elszégyelltem magam, hogy ekkora hatással volt rám.
Eddig a pontig csak vittek magukkal az „események”, de hirtelen ráéreztem – a reggel folyamán először -, hogy mi következik. Csendben kell lennem, mert ha megszólalok, sok leszek. Mióta a közelemben volt, ez volt az első dolog, amiben biztos voltam. Vártam. Az öreg balfaszkodott, szerintem direkt, csak harmadjára gyulladt meg a szivar, ami kb. az ezredik volt neki azon a héten, és őszintén reméltem, hogy az utolsó. Nóra visszafordult, az öngyújtó a kezében maradt, játszott vele, forgatta az ujjai között, láthatóan rutinosan, aztán kemény 2 másodperc alatt ki is szúrta, hogy én ezt figyelem.
- Nem dohányzom. Csak nálam van, mindig, akárhova megyek. Szeretek tüzet adni.
Hülyébben valószínűleg nem is nézhettem volna.
- Még középiskola elején vettem, amikor úgy fél év után rájöttem, hogy én biztos, hogy soha nem fogom szívni. Kipróbáltam és nem jött be, valahogy nem értem a logikáját. Veszel egy doboz papírt, meg dohányt és füstszűrőt. Aztán veszel egy öngyújtót, vagy gyufát. Utána utóbbiakkal meggyújtod az előbbieket, majd ami nem ég el, azt eldobod. Ha ezt a gyújtogatást még az elszívás előtt tennéd, szimpla pirománia, de így rájátszol a tüdőrákra is, meg a többire, amivel minden évben bővítik a kört. Mindezt azért, mert más is szívja.
Megvártam, míg levegőt vesz, tetszett, ahogy felpörgette magát a semmin, pont valami ilyesmire vártam! Már csak adnom kellett alá a lovat:
- Azzal érvelnek, hogy megnyugtatja őket. – Tudtam mi jön.
- Miért kellene megnyugodnia 10-ből 9 tizenévesnek? Mitől idegesek? Az iskolába annyi idősen még nem kell beleőrülni, ha meg bele kéne, hát inkább hanyagolják. A magánéleti dolgaik a „ki-kinek vigye a tornacuccát?”-tól a „ki-kivel nem feküdt még össze?” témakörig terjednek, esetleg ha otthon van valami gubanc, az megviselheti őket, erre hagytam meg a 10-ből azt az egyet… És náluk sem attól jönnek rendbe a dolgok, ha a gyerek 15 évesen vért köp majd a 2000 méteres futás felénél.
A „vért köp” résszel mintha a fél órája emésztésben lévő pirítósom után nyúlt volna, amivel valószínűleg nyomot hagyhatott az arcomon, mert csak sűrű bocsánatkérések után kezdett bele abba, amit amúgy is kérdezni akartam már:
- Szóval ez a Zippo öngyújtó saját szerzemény, és eredetileg arra szolgált, hogy még jobban próbára tegyem magam: ha csak simán nem szívom a cigit, az még úgy, ahogy elmegy, de ha ezt megfejelem azzal, hogy odaállok közéjük és sorbakínálom őket tűzzel, akkor biztos bosszantó lesz, hogy mégis meg tudom állni!
- És? Bosszantotta őket?
- Nem. Senkit nem érdekelt, hogy mit csinálok, szívták tovább és örültek, hogy nem kell a zsebükben keresgélniük, vagy egymástól tarhálni a gyufát. Pedig jó ötletnek tűnt!
Megint mosolygott, amitől még szebb lett, én meg még szerencsétlenebb. „Tarhálni”. Ezen gondolkodtam, néha úgy beszélt, mint egy fiú, de jól állt neki, viszont nem káromkodott. Legalábbis abban a néhány együtt töltött percben. Nagyjából ezidőtájt bukkant fel a pincérnő, amivel jobban nem is sugallhatta volna, mennyire nem érdekli ez a nap. Biztos a hülye vőlegényére gondolt, aki képes volt valami szar vígjáték után megkérni a kezét, egy étteremben. Esküszöm, a pezsgőbe rakatta a gyűrűt, mint minden gyökér, akinek nem jut jobb eszébe. Látták egy filmben, vagy olvasták valami könyvben, egy elkezdte, a többi utánozza: tisztára, mint a dohányzás.
Nóra kakaót kért. Akkor tűnt föl, hogy a sálat nem vette le a nyakáról, gondoltam beteg lehet, de túl egyértelmű volt, hogy megkérdezzem, meg nem igazán kapcsolódott a cigis témához, amit reméltem, hogy ejtettünk. Ennyiből jó volt, hogy odamerészkedett ez a szerencsétlen. Az összes rendelés ez a kakaó volt és egy narancslé a presszókávém mellé, de felírta. Száraz bokrokat fúj a szél, ember nincs a környéken, nyakamat rá, hogy az öreg 200 éve ugyanazt rendeli, de ez a hülye képes volt felírni ezt a 2 tételt. Borzasztó lehangoló, ha jobban belegondolsz.
Mire a kakaó elfogyott, sokkal okosabb lettem: a Harcos nicknév egy szociológiai tanulmányhoz kellett, volt még másik kettő, de erről beszélgettünk, ez volt érdekesebb. Ugyanis Harcosé volt a rasszizmus témakör, szó sem volt nacionalista érzelmekről, csak reakciókat figyelt, tesztelte az embereket. Az, hogy ezek a filmek hozzákerültek, egy véletlen egybeesés csupán, de fontos részlete volt a beszélgetésnek. Illetve csak lett volna, ugyanis elcsesztem: a filmeket EGY barátja rendelte. A filmeket A barátja rendelte. Nem hallottam azt a rohadt névelőt, mert az öreg nekiállt köhögni a hátunk mögött, amire sem akkor, sem most nem találok szavakat, viszont visszakérdezni nem tudtam, hülyén jött volna ki.
Szóval ahelyett, hogy kiderült volna, van-e barátja, megtudtam, hogy az emberek az interneten jóval nagyobb arányban nyilvánulnak meg rasszista módon, mint például telefonos közvéleménykutatásnál. Illetve a faji előítéleteket megvetők is jóval hangosabbak, így nem volt ritka, hogy egy-egy skinhead film elemezgetése napokig tartó anyázásba torkollott. Megtudtam továbbá, hogy az öreg mögöttünk valószínűleg az utolsókat rúgja, mert vagy a végtelenített köhögés viszi el, vagy az indulat, amit belőlem ezzel kivált. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy túlzottan érdekelt a vén szivar. Nórával voltam elfoglalva, és azzal az érzéssel, amit a mai napig nem tudok hova tenni: mindegy, hogy hívod, de az egyszerűség kedvéért legyen szerelem; lassan minden energiámat felemésztette, hogy eltitkoljam: én mindig ilyen lányt szerettem volna! Talán butaság ilyet mondani 10 perc után valakiről, de nem véletlenül szól ám erről annyi film! Addig nem hiszel benne, amíg meg nem történik, de amikor ott ül veled szemben, néha zavartan felpillant, akkor is mosolyog, amikor nincs min, és minden egyes szava a te gondolataid lehető legszebb formába öntése, akkor tudod, hogy akkor is van ilyen, ha a filmek csak hazudnak.
Kellett egy vezetéknév.
Vagy egy telefonszám.
Bármi.
Ideje mennem már így is sokat raboltam az idődet dehogy raboltad semmi dolgom maradj csak ha nem sietsz igazából így is késésben vagyok csak itt ragadtam sok közös témánk lenne majd még összefuthatnánk valamikor oké jelölj be facebookon jó-jó nem felejtem el amint gépnél leszek Zoli ugye? igen Zoli milyen is? Katona ez tetszik van fényképed? igen van majd az alapján megtalállak de most megyek még sok dolgom van majd beszélünk nagyon örültem én is kellemes meglepetés volt főleg ahhoz képest hogy kit vártam ez aranyos na szia szia.
Elment.


Egy.

Láttad a facebook filmet? Na, annak van úgy vége, hogy Mark Zuckerberg, a facebook alapítója ül a laptopja előtt, és nyomogatja az F5-öt. Frissít. Vár valamire. Ez a történelminek aligha nevezhető pillanat ismétlődött meg ott és akkor, abban a kávézóban. Ez egy éve volt már, kicsit több.
Pedig felesleges volt frissítenem, az oldal azonnal jelzi, ha történik valami. Már nincs helye az embernek, ugye? A véletlen mégis úgy hozta, hogy ha már úgysem tudtam másra koncentrálni, püföltem az F5-öt. Persze bejátszott az is, hogy le kellett kötnöm valamivel a kezem, nem akartam az öregnek megadni, ami jár neki: érdekes módon nem volt olyan sürgős rágyújtania a következő szivarra, és amikor mégis megtette, a pincércsaj is megfelelt neki. Kotorászott előtte a zsebeiben egy jó 2 percet, de aztán összetalálkozott a tekintetünk és nyilván felmérte, hogy mekkora baromság páros lábbal ugrálni a fél centis, friss jégen.
Aztán elkezdődött... Egy olyan eseménysorozat indult el, amire már egy negyed órája próbálom megtalálni a jó kifejezést, de nem megy. Elárulom: a sima láncreakció, vagy az árulkodó mélyrepülés között ingadozom. Mindegy. Elment a net. Elég hülye kifejezés, a net nem megy, mert nem is jött: van vagy nincs. Nem volt. Erre persze nem jöttem volna rá, ha nem frissítgetek, de ez nem vígasztalt különösebben. Pont jött az ifjú menyasszony, hogy az öreghez, vagy hozzám, azt már nem tudom, de azonnal elkaptam, s kérdésemre elárulta: elment a net. Az ég pedig kék, de mikor jön vissza? Nem tudni, de mivel szóltak előre, hogy ez lesz, és csak valami kisebb javítás, így egészen biztos, hogy nem tart órákig.
Egyre kisebb lett a kávézó. Nem azért, mert már nem volt előttem az egész világ, egyszerűen csak besokallhattam. Az alattomos kis vén szivar, az olcsó menyasszony, és ez a hirtelen jött érzés... nem beszélve a tehetetlenségről, ami megint csak nem az öreg egészségére hajtotta a malmot. Istenem, ha ez a barom nem köhög, már tudom, hogy van-e pasija. Nem mintha számított volna, annyira a hatása alá kerültem, hogy az sem zavart volna, ha 5 gyermekes családanya!
Úgy döntöttem, ha a net megteheti, hogy elmegy, megtehetem én is. Maradék narancslé feljhajt, laptop összecsuk, vissza a táskájába, az be az én táskámba, én táskám a csajnak a pult mögé, mert „csak járok egyet”.
Az utca feléledt, mióta nem láttuk egymást. Nem mondom, hogy sütött a nap, azt sem, hogy meg kellett bolondulni a melegtől, de nem volt már annyira tetű idő, mint reggel. Egy fiú és egy lány sétáltak el előttem, lehettek vagy 17 évesek, a fiú mosolygott a lányra, közben cigizett. Eszembe jutott Nóra. Talán megjegyezné, hogy „na tessék, mosolyogva is szívja, ha pedig megkérdeznénk, hogy ugyan miért, a stresszre fogná!” Felhúzná magát arra a 12 másodpercre. Talán ránéznék, mosolyognék, persze cigi nélkül, amitől zavarba jönne.
A lányon sál volt. Eszembe jutott Nóra...
Ahogy szépen, lassan sétálgattam, mindenféle emberek jöttek-mentek, volt időm megnézni őket. Persze lent kezdtem, a nadrág-cipő találkozás, tudod! Nem volt olyan vészes nap, legalábbis ebből a szempontból. Egy kiborítóra emlékszem, bár tudom, hogy ő direkt rontotta el: van ez a borzasztó dolog, amikor a biciklisek ráhúzzák a zoknijukat a nadrágszárukra, hogy azt ne kapja be a fogaskerék, biztos láttál már ilyet...
Eszembe jutott Nóra. Dehogy jutott, hiszen mindvégig ott volt. Aztán megláttam valamit.
Pontosabban valakit. Volt ez az első pár, tudod, a fiatalok, a srác vigyorogva szívta... Na, egy ugyanolyan fiú jött szembe, csak borostás volt. Önkéntelenül is elvigyorodtam, belegondoltam, mekkora poén lenne, ha már tényleg ennyire régóta sétálgatnék fel-alá, de mivel az első találkozás lehetett vagy fél órája, így ezt elvetettem. Eszembe jutott viszont egy régi történet, ami nem hagyott nyugodni és annak idején rengeteg poén forrása volt. Ha elég öreg vagy, emlékszel a Knight Riderre, ha nem, akkor gyorsan összefoglalom neked: Michael Arthur Long a vietnámi háborúban fejsérülést szerzett, a koponyája szétroncsolódott egy ponton, amit egy fémlemezzel pótoltak. Később rendőr lett, és amikor egy küldetés során elárulták és meg akarták ölni, ez a fémlemez mentette meg az életét, viszont az arcát már nem tudta. Az arcplasztika után Michael Knight néven tért vissza a Jogért és Igazságért Alapítvány zászlaja alatt, a haldokló Wilton Knightnak köszönhetően, egy KITT nevű beszélő autóval és kb. ezerötszáz részen keresztül fűzte a tökugyanolyan nőket, illetve fegyverek és szükségtelen erőszak nélkül tett rendet a nagyvilágban, bla, bla bla... A lényeg Michael ikertestvére, Garth Knight. Ő ugyanis totál ugyanúgy nézett ki, mint a főhős, csak körszakálla volt, és összébb húzta a szemöldökét. Ez az egész helyzet rengeteg kérdést vetett fel anno, legtöbbjük a mai napig megválaszolatlan maradt, de végül a rajongók abban maradtak, hogy Garth nem igazi testvére Michaelnek, csupán Wilton egyetlen fia, akinek a mintájára plasztikázták újra szegény főhősünket. Wikipedián is ezt mondták. Ebbe az egészbe sikerült annyira belebonyolódnom a borostás kölyök miatt, hogy észre sem vettem, de szabályosan kisétáltam a belvárosból.
A visszaút már nem volt annyira nyugodt, szedtem a lábaimat, siettem, éreztem, hogy húz vissza valami. A válasz. A kérdésre, amibe az öreg beleprüszkölt: van-e párja ennek a jelenségnek? Tudnom kellett, mert ez a körülmény határozott meg mindent, és már semmi másra nem tudtam gondolni, csak az adatlapra: kapcsolatban vagy egyedülálló. Bolond voltam, tudom jól, hiszen annyi más tényező is bejátszhatott volna: attól, hogy nem volt odaírva, még lehetett valakije, tarthattak volna félúton, vagy egyszerűen csak észre sem vesz majd és hallani sem akar rólam. De az agyam kivédte ezeket, elkezdett hazudni, kitűzte a célt, és én csak mentem, rohantam, tudtam, hogy mire visszaérek, már ott lesz a válaszom, ez volt a második biztos megérzésem aznap, és ez a gondolat teljesen eluralkodott a testemen, hülyén nézhettem ki, ahogy ütemtelenül szedem a lábaimat egy teljesen nyugodt hétköznapon, sőt, talán több ismerős mellett is elrohantam, nem tudom, utólag nem mondták, nem is érdekelt volna...
Visszaértem.
A hülyelány mosolygott: megjött a neted. Most először örültem neki, bár ez nem változtatott a tényen, hogy az esetek 99%-ában szánalmasnak találtam. Talán kezd minden rendbejönni? Az öreg is eltűnt, amiért nem lehettem elég hálás: még egy krákogás, még egy meggyújtott szivar a nemdohányzóban, vagy csak egy kósza pillantás a koszlott zoknijára, amit varrástól varrásig megcsodálhatott akárki... De hagyjuk ezt. Van net.
Automatikus volt minden, a gép indulás, a bejelentkezés. Facebook. 1 esemény. Nóra ismerősnek jelölt. Csak rávittem az egeret, megjelent az arcképe piciben, mellette ez a szöveg. Gyorsan gépközelbe került, és tényleg nem felejtett el. Ha nem érdekelném, már az első kirakat után nem tudta volna a nevem. Ezek voltak az első gondolataim, éreztem, ahogy átjár a lelkesedés, valami elkezdődött, valaminek az első állomása jön most, kattintanom kell!
Katt.


Kapcsolatban.

Emlékszel még Dórára? Igen, D. Tudod, még reggel agyaltam rajta, ő volt a készülő könyvem főszereplője. A 30-as, halálos beteg nő, aki a nyaralójában tölti rajzolással a napjait. Kezeket rajzol. Sosem fog kiderülni, hogy miért, legalábbis számodra. Én tudom, de már mindegy. Dóra több nőből, lányból állt össze, akikkel életem során dolgom volt, vagy csak szerettem volna, ha van. De Dóra ezen a márciusi napon meghalt, és nem a betegségben. A neve csak nagyon kicsit változott, de ezt már úgyis tudod. Nóra lett, létező személy, illetve csak félig: olyan lett, mint egy vázlat, amit te kapsz meg, és neked kell kiszínezni. Tudtam róla néhány dolgot, néhány apróságot, olyasmiket, amikből aztán kikövetkeztethettem a jellemét. Persze olyanná formáltam, amilyennek látni szerettem volna. Elsősorban egyedülállónak.
De nem az volt. Az igazi Nórának volt párja. Olyan volt, mint egy rossz álom, azonnal fel akartam ébredni, de a sok nagyon is valóságos baromságból, ami aznap velem történt, pontosan tudtam, hogy nem alszom. Ha álmodtam volna, akkor őt is csak álmodtam volna, bár így utólag visszagondolva ez lett volna a legjobb.
Még így egy év távlatából visszagondolva is félelmetes ez az egész. Évekig tanulunk, hogy szakmát kapjunk, hosszú hónapokig őrizzük valakinek a bizalmát, hogy utána a barátunknak nevezhessük, néha egy élet munkája is kevés az igazi elismerésért, de ez mind semmi ahhoz képest, ahogy ez a fiatal lány egy pillanat alatt felforgatott mindent. Pedig valószínűleg csak csinálta, amit szokott. Neki ez természetes volt, ő ilyen, így él, ezekkel a vonásokkal, ezzel a hanggal szólítja meg az embereket, ezekkel a szemekkel néz rá a párjára, jövő télen is pont így fáj majd a torka és így ad majd tüzet. Pedig nem is dohányzik. Sírni tudtam volna, mert az a néhány bitből álló kis információ akkorát lökött ezen a lányon, hogy már soha többé nem érhettem el.
Ott és akkor már nem érdekeltek az iskolái, a fényképei, a kedvenc zenéi… Emlékszem, még a filmjei sem, pedig azt még a vén szivar adatlapján is megnéztem volna! Csak a srác érdekelt. A kapcsolatainál nem jelölte, gondoltam vagy elfelejtette, vagy nem is tudja, hogy lehet, így benéztem a képek közé, hátha jelölve van valamelyiken. Volt külön mappa, „mi” volt a címe. Semmi felesleges szívecskézés, semmi cifra hülyeség, csak 5-6 kép. Valamilyen Péter, már nem emlékszem a vezetéknevére, nem is fontos. Felmentem az adatlapjára, tudni akartam, ki ő. Nehogy azt hidd, hogy haragot éreztem, vagy bármi ilyesmit. Felnőtt emberként tudtam kezelni a dolognak ezt a részét még úgy is, hogy közben egy szerelmes kisfiú tombolt bennem. Természetes kíváncsiság volt csupán, teljesen megalapozatlan „apja helyett apja” effektus: ha már nem lehet az enyém, reméltem, hogy olyané lett, aki megérdemli.
Elkezdett esni az eső. Örültem neki, úgy éreztem, a világ igazodik hozzám, mert a világ tudja, hogy most rossz nekem.
Három éve voltak együtt, amitől valahogy megkönnyebbültem. A tudatalattimon végigfutott a gondolat, hogy aztán tényként gázolhassom az agyam legmélyére: esélyem sincs. De tényleg. Semmi. Emlékszem, nagy volt köztük a korkülönbség, 9-10 év is talán, de láthatóan sem ez, sem más nem zavarta őket. A fényképeken 2 boldog embert láttam, vagy inkább egy párt. De nem időztem ott sokáig, bolond vagy, ha azt hiszed, hogy megszakadtam a röhögéstől. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet, elkalandoztam és magam is meglepődtem, hogy mire bukkantam: a srác is írt. Mittudoménmilyen Peti egy történeten dolgozott, aminek a javát valós események adták. A történet róluk szólt, a megismerkedésük pillanatától benne volt minden fontos állomás, minden, ami említést érdemelt szerinte. Hihetetlen volt belegondolni, és ha én ott megtettem, tedd most meg te is! Hány olyan párt ismersz, ahol az egyik fél 3 év után úgy dönt, megír mindent, mert ez az egész annyira fontos neki?
Az eső még jobban rákezdett, én pedig ott ültem megsemmisülve, a laptopommal és egy - már nem annyira - forrócsokival. Akarom én ezt? De hát mi mást akarhatnék most? Belekezdtem a blogba. Első fejezet: Ki nevet a végén? Van egy ilyen társasjáték, ez ugrott be elsőnek, de nem lettem okosabb. A keresett oldal nem található. Anyád. Szenvedni akarok, és azt sem lehet.
- Van net? – Észre sem vettem, hogy közben többen lettünk, és erre a kissé otthonosra sikerült kérdésre már nem csak a menyasszony kapta fel a fejét, hanem még vagy 10 másik bohóc. De sejted ugye, hogy mennyire érdekelt mindez?!
- Hát nálam nem ment el.
Istenem.
Jó, próbáljuk meg a másodikat, hátha az a link működik. Kitartóan meg akartam szívatni magamat, de egyszerűen tudnom kellett, hogy lehet egy ilyen lánnyal összejönni, minek kell történnie valakivel, hogy utána a párjának mondhassa…
A második fejezet bejött. Volt címe is, egy dátum, megjegyeztem, mert azóta is elolvasom néha: Június 19. Elég semmitmondó dátum, arról nem is beszélve, hogy azóta sem értem, miért nem lehetett valami eredetibbet kitalálni. Mindegy, ő tudja. Azóta elolvastam a többi fejezetet is, csak az elsőt nem, azt a technika magával vitte az örök vadászmezőkre. De mind közül ez a második volt a kedvencem, úgyhogy most idézek belőle, persze nem mindent, így is régóta untatlak már. Van valami megfoghatatlan ebben a történetben, ahogy ők ketten egymásra találtak: mint egy baleset, amiben a csodával határos módon mindenki csak könnyebben sérül meg, hogy aztán más emberként élhessenek tovább…
A sztori eleje elég unalmas, a srác az akkori barátnőjével néz valami filmet, utána picit összekapnak, mert a csaj nem akar átmenni vele a szemközti pubba, ahol valami babazsúr készülődik. Nem rossz végülis, meg kell is az egészhez, de engem nem érdekelt, mert Nóra nem szerepelt benne. Csak érte olvastam minden sort, a szemem már jó előre pásztázta a bekezdéseket, nagy ’N’ betűk után kutatva! Ott veszem fel a fonalat, ahol egy éve belefeledkeztem a történetbe, és abból is csak azt ragadom ki, ami akkor megfogott. Szerelmes voltam, könnyen megtaláltam a lényeget a sorok között. Könnyen megtalálom még most is…
„Néhány napja még szemben ültünk egymással. Akkor pókerezni tanítottam. Most mellettem ül és már a combját simogatom. Tudom, hogy nem kéne, hiszen a lány, aki párjaként tekint rám, ott ül velem szemben. De nem tudok ellenállni, nem tudom nem megtenni, érzem, hogy ez nem csak játék, nem csak húzzuk egymást, érzem, hogy ennek így kell elkezdődnie. Valahogy el kell. Méghozzá ma este. Tudtam, hogy nekem kell lépnem, én megtehetem. Annyira messze jártam már a feddhetetlentől, hogy hamar világossá vált: én fogok kockáztatni. Kértem még egy sört, mert ha már ebbe a szerepbe szorultam, jogosnak láttam, hogy könnyítsek rajta. Ezer éve is tetszett nekem. Mióta megláttam. De ilyen közel még soha nem volt, és nem akartam megint elmenni mellette… Életem legnagyobb hibája lett volna…”
Jövés-menés, sörök, pofázás, unnád, kihagyom én is.
„Kint álltunk, egymással szemben a vaksötétben. Ő már hazament, a telefonom lenémítva, az emberek bent ittak. Nem volt kifogás, nem is kerestem, odahajoltam…
- Ne!
Ha pasi vagy, tudod: kétféle „ne” létezik: az egyik az őszinte, de az nem ez volt. Ez az volt, ami annyit jelent: tudom, hogy nem szabadna, és tudnod kell, hogy tudom. És ha ezt felfogtad, tedd meg. Én megtettem. Megcsókoltam, és még most is érzem, 3 évvel később is, azt a puha és forró érzést, amit szégyenszemre képtelen vagyok ezeknél a jelzőknél szemléletesebben leírni. Életem legszenvedélyesebb csókja volt, amibe ha ott és akkor belegondolok, talán még el is szomorodtam volna, de persze a józan gondolkodásnál semmi nem állt távolabb tőlem. Nem hazudom, hogy szerelmes voltam, de azt pontosan tudom, hogy mit éreztem: Őt akarom. Mindegy, mennyit ad magából, mindegy, mennyire lesz nehéz, mindegy, meddig tart és hogyan lesz vége, mindegy, mit mondanak az emberek, mi történt korábban. Csak azt tudtam, hogy nekem Ő kell. Belemegyek ebbe a kapcsolatba, bármit hozzon is, mert én kibírom. Ha nehéz lesz, magamra hárítom, megtettem már korábban olyanokért is, akikért talán nem kellett volna. Érte akarom megtenni. Ismerem Őt régóta és tudom, ha azt mondja egyszer: „szeretlek”, az többet jelent majd minden szeretleknél.
Legyen ez a szó az ajándékom minden születésnapon és karácsonyon, a jutalmam, ha valami olyat teszek, ami túlmutat a hétköznapin.”
Évek óta boldogok voltak. Szerették egymást.
Az eső pedig csak esett…

10k

McCl@ne | 2008.04.02. 22:39 | kategória: Fejből...

Nem túl gyorsan, nem elsőként (és nem csinálok rendszert belőle), de átléptem én is a 10k-t.
Köszönöm az érdeklődést! ;-)
Igyekszem hasonló színvonalon folytatni...

Utolsó módosítás: 2008.04.06. 16:38

CAIN - Angyalok háborúja

McCl@ne | 2008.02.22. 10:45 | kategória: Fejből...

Bevezető

Ilyet még nem csináltam, úgyhogy formabontok, rendhagyok, meg amit akartok... A mai reggelen olvastam el harmadik ízben Dealer 2.0 kolléga (és -elsősorban- testvérem) Cain c. írását, aminek hatására aztán, ahogy azt már egy ideje terveztem, billentyűzetet ragadtam! Az okok szerteágazóak, de többnyire egyértelműek: az írás-sorozat minden tekintetben egyedülálló itt a PCDome-on, illetve olyan színvonalon készült, ami még engem is meglepett, pedig már most szeretnék eloszlatni mindenféle kényszerképzetet afelől, hogy esetleg a saját öcsémmel elnézőbb lennék a hírhedt (és túldimenzionált) minőséghajhászásom terén. Erről ugyanis szó nincs, sőt! Ha valakire igazán kritikus szemmel nézek, akkor az pontosan Ő, mert tisztában vagyok mind a képességeivel, mind a tudásával, így pontosan be tudom lőni, hogy önmagához képest mit tett le az asztalra.
Jelentem, ezúttal sokat.


Alapok és Párhuzamok

Ha valaki netán nem tudná, hogy miről van szó: a Cain egy tíz epizódból álló sorozat, egy vallási motívumokkal sűrűn átszőtt történet a Sorsról és a megváltásról. Legtöbb szereplője földön túli alak, de mindegyikőjükről elmondható: nem éppen hétköznapi figurák, tipikusan nem az a sztori tehát, ami a Szomszédokból vagy éppen a Szabó családból kimaradt! Aki nem olvasta az írást, kérem ugorja át a továbbiakat, mert bár enyhe spoilerek jönnek csupán, néhány rész apropóját alapjaiban semmisítik meg, szóval csak óvatosan! A szereplők tehát Mennynek és Pokolnak főbb karakterei közül kerülnek ki, akik egy ezerévente végrehajtandó rutinhadműveletet hivatottak újra lejátszani a Földön, ám ezúttal a dolgok némileg másképp alakulnak, s az ördögien (sic!) felépített tervbe bizony több hiba is csúszik! Többet a sztoriról nem nagyon írnék, igyekeztem így is elkerülni a lényegi momentumokat, s úgy fogalmazni, hogy az esetleges friss olvasók is minimális hátránnyal induljanak! (különben is, magára vessen, aki spoilerbe tenyerel!)spoiler off

A történet tehát nem éppen hétköznapi, ahogy maga a felépítése sem! A nagyjából megegyező hosszúságú részeket ugyanis minden alkalommal egy cliffhanger zárja, ami a függőben hagyott befejezésre használt, mára egészen közkeletűvé vált szakkifejezés! De itt nem a Barátok közt-ből már agyonkoptatott minimálenergiabefektetésből összespórolt "vajon Géza megdugja-e Magdit avagy nem"-jellegű karfakoptató izgalmakra kell gondolni, hanem itt-ott bizony Hatodik érzék/Fűrész/Harcosok klubja kaliberű dolgokra, persze mindezt piciben! Értem ez alatt, hogy a mai (és mindenkori) film és sorozattrendeknek megfelelően az egyes részek súlypontjai az epizódok vége felé tolódnak, azonban lényeges különbséget mutat mindezekhez képest, hogy itt a cliffhanger nem értelmezi újra az addigi eseményeket, hanem inkább előrelök a következő részek felé! Ezt pedig én feltétlenül pozitívumként rónám fel, ugyanis amíg például a Cain harmadjára is érdekes olvasmány, addig mondjuk egy Hatodik érzék vagy egy Másvilág bizony kifullad a második -immáron csak nyomkeresésben kimerülő- megnézésben!
Persze mondhatja bárki, hogy miért hasonlítom filmekhez ezt az írást, de a válasz egyszerű: mert nem mint írás tekintek rá!


Regény képekben

Már az első epizódtól kezdve ott volt a szemem előtt minden esemény, holott a helyszínek és a karakterek is mondhatni mindössze felskicceltek voltak, néhány mondatból, szókapcsolatból kellett kipótolni a hiányzó részeket (ami egy netes olvasmánynál szintén nem probléma, lévén mozog az agy, kevesebbet dolgozik a szem), aztán a párbeszédek "sűrűsödtével" már világossá vált: egy megrajzolatlan képregénnyel van dolgom. Szinte ott vannak a szöveg- és gondolatfelhőcskék a karakterek fölött, minden egysorosuk a végletekig színpadias (bár ez részben lényükből is fakad) és alakjuk is karikatúraszerű! És bár alig szereplnek leírások és színek, mégis az olvasó agya asszociál, nyilván szubjektív, hogy kinek mire, függ természetesen az érdeklődés mértékétől és attól, hogy kinek milyen képregény fordult meg a kezében, vagy éppen milyen -idevágó- filmmel volt dolga, de az a lényeg, hogy a szimpatikus és jól eltalált karaktereknek köszönhetően az agy dolgozik. Nekem a történet színhelyéül szolgáló jelenkori város és az azt feltöltő karakterek valahogy a Sin City-t és a Hellboy-t juttatták eszembe, illetve, hogy pontos legyek: oda tudtam őket elhelyezni és ez feltétlenül jó!
Ilyenkor persze felmerül a kérdés bennem, hogy vajon mások hogy voltak ezzel, úgyhogy ha valaki eljutott idáig az írásomban -akár maga a szerző is!-, akkor legyen már olyan jó és ne fogja vissza magát, kíváncsian várom a véleményeket!

Mindezen megállapítások egyébként nem a plágium vádját hivatottak alátámasztani, mert nem lopásról beszélek, hanem arról, hogy minimális térben és eszközökkel is lehet hangulatot varázsolni, amire az ember bizony sokféleképpen reagálhat! Nekem speciel meg is jött a kedvem a Sin City-hez, valószínűleg műsorra tűzöm hamarosan, de a már említett Hellboy is a Cainnak köszönhetné, ha most hirtelen újranézném!


Zárok

Végezetül egy-két dolog! A számomra leginkább becsülendő dolog a Cain-nal kapcsolatban: a kitartás! Tíz részt összehozni úgy, hogy a színvonal egységesen magas és egy kerek egésszé válik végül, ráadásul mindezt viszonylag rövid idő alatt, ha jól láttam, akkor szinte heti rendszerességgel, nos, ez azért nem semmi. Elég, ha csak az én szerény példámból indulunk ki, szinte képtelen vagyok befejezni a sorozataimat, mert egyszerűen az érdeklődés hiánya elveszi a kedvem!
Szóval azért becsüljük meg, amink van, ez az írás kimondottan ide, a PCDome blogjába készült, tehát az oldal nélkül meg sem született volna, és így tovább!

Utolsó gondolat gyanánt pedig egy fontos dolog: csupa pozitívumot említettem, aminek legfőbb oka, hogy nagyon szerettem olvasni a Cain-t és nem találtam benne kivetnivalót. Igyekeztem nem elfogultan értékelni és felhívni a figyelmet mindenre, ami eszembe jutott olvasás közben, nagyon remélem, hogy sikerült, de még így is -természetesen- fenntartom, hogy simán lehet olyan, akinek egyáltalán nem tetszik majd, bár ennek okait valószínűleg abban kell keresni, hogy sokan jobban szeretik a földhözragadtabb történeteket.
Én meg azt, ha szárnyal a fantázia;-) !

Utolsó módosítás: 2008.02.22. 11:47

Ez van most itt

McCl@ne | 2008.01.31. 10:48 | kategória: Fejből...

subidubi
ingyombingyom
ezmegazmegamazmegafaszom
trálálálálálálálálá
lol
xD
satöbbi

Régi álmok 4. rész

McCl@ne | 2008.01.16. 07:37 | kategória: Fejből...

Három perc.


"Ugye voltál már úgy lánnyal/fiúval, hogy egymásra pillantatok és ott van a csók a levegőben? Ott van a levegőben és olyan feszültség jön vele, hogy a szív majdnem kiugrik, az észből ösztön lesz. Ott ültünk a szőnyegemen egy szoba közepén és egy barátság végén, és mindketten féltünk picit... de nem eléggé, hogy ne tegyük..."

Csók közben nem gondolkodik az ember, csak érez. Én legalábbis... Most sem villant át az agyamon, hogy mi is történik valójában, csak amikor már késő volt. Dóri felpattant, az arcán patakokban folytak a könnyek, visszaugrott mellém, magához ölelt, olyan szorosan, hogy majdnem eltörte a karom, ami épp az útjában volt. De ez sem tartott tovább három másodpercnél, megint felugrott és az ajtó felé indult. Fél perc után most tudtam először megszólalni, mondhatom, hogy tényleg őszintén és komolyan gondoltam, ami a számon kicsúszott:
-Ne menj!
-Muszáj. Ugye megérted?

Nem értettem. Csak sejthettem, hogy mi játszódik le benne, a zavarodottság a filmekben is ilyen kirohanásokra készteti az embereket, gondoltam. Hirtelen az agyam elindult ezen a bugyuta mellékvágányon, azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon melyik filmben is láttam hasonlót utoljára. Én marha! A mélázásom mérhetetlen luxusnak bizonyult, pedig nem tartott tovább tíz másodpercnél, vagy még annyi sem volt, nem számít; az ajtó becsapódása rázott fel belőle, azonnal felugrottam, mint akit puskából lőttek ki, és szabályosan feltéptem az ajtót... Kint szakadt, már megint, gyengébb pillanatomban azt hittem volna, hogy tényleg a lelkiállapotunkra hangszerelik odafönn az időt! De volt igazibb bajom is: Dóri eltűnt. Egy pillanatig sem haboztam, hogy utánainduljak, de már megint elfogott az érzés, ezt a jelenetet már láttam valahol... Rohadt filmek, tönkrevágják az embert, nem vicc! A szakadó esőben aztán megláttam a hófehér széldzsekit, benne a lányt, akit azt hiszem, szeretek. Egy taxiba szállt be éppen, vissza sem nézett, úgy sietett, mint akit üldöznek, ami, ha jobban meggondoljuk, igaz is volt! Ott álltam a vihar kellős közepén, a szememet elkezdte csípni a belefolyó hajlakk, az a kis kicsi, amit készülődés közben, mint mentőövet, be kellett vessek. A ruhám teljesen átázott, az apró szemű eső nem játék, főleg ha viharos szél kíséri, én mégsem tudtam megmozdulni, nagyon tetűn éreztem magam. Nem azért, mert megcsókolt, nem azért, mert elrohant, hanem azért, mert nem tudtam, hogy mi jön most...

Visszamentem.

Bezártam az ajtót, leültem a fotelbe és megállítottam az időt. Szívem szerint vissza is tekertem volna, gondolhatod, egyenesen a csók közepébe, de pont oda, mert ha ne adj’ Isten kicsit visszább, akkor bizony megint kihordhatom ott ültő helyemben azt a szívrohamot. A szívrohamot, amit akkor éreztem, amikor a szemembe nézett és nem hagyott kétséget. Most mégis kétség gyötört… Azt éreztem, hogy a csók feloldja a barátságot és egy pillanatnyi üresség következik, majd betódul a szerelem, tudod a szerelmes regényekben és az idevágó filmekben is így szokott lenni… Amit azonban ehelyett kaptam, az részemről minden képzeletet felülmúlt: azt éreztem, hogy a legjobb barátom még mindig a legjobb barátom, a csók csak egy további szintre emelte a kapcsolatot, nem tűnt el semmi. Csakhogy ez nem pont így történt: Dóri ugyanis eltűnt egy taxiban, nyilván hazament.
Ezen a ponton tényleg megállítom az időt, oké? Ugyanis el kell mesélnem valamit, hogy megértsd, mit történt azon az estén…
Meséltem már neked megismerkedésünk történetét, ugye? Tudod, kávéház, az öreg a szivarjával, meg a többi marhaság, amik egyszerűen nem képesek kikopni az emlékeim közül, bár ezért talán hálás is lehetnék! Szóval azon a délutánon beszéltem először Dórival és bizony nem volt ez egy egyszerű délután: talán mióta ismerem, nem hallottam olyan őszintén beszélni családról, a saját életéről és egyáltalán, arról a személyes közegről, ahonnan éppen frissen szabadult. Abban az időben valahogy semmi nem akart neki összejönni, tudod, hogy van ez, igaz? Talán egyszer elmesélem Neked azt a napomat, de most kavarognak bennem az emlékek, viszont annyit elmondok, hogy életemben először éreztem ott és akkor, hogy számítok valamit, hogy csak a puszta jelenlétem jobbá teszi egy másik ember egy napját! Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de csak sajnálni tudok mindenkit, aki nem élt még át hasonlót! Dóri mesélt nekem a családról, a hűtlen barátokról, szerelmekről és közben éreztem, ahogy a teher, amit minden pillantásában és mozdulatában magával cipelt, mázsás súlyként szaggatja fel a kávézó olcsóra hangszerelt parkettáját… Leírhatatlan érzés, én meg éppen írok, szóval be kell érned ennyivel, egyelőre. De a lényeg, hogy Dóri a mai napig felemlegeti azt a beszélgetést, ami három ponton is megszakadt, mert egyszerűen már nem bírt a könnyeivel és annyira hálás volt, mint amennyire szégyellte magát: megosztotta egy idegennel minden baját és úgy érezte, hogy tartozik neki! Hogy tartozik nekem. Három ilyen pillanat volt, amikor minden létező módon próbáltam meggyőzni, hogy folytassa a történetét, ne törődjön semmivel, de beismerem Neked, nem volt egyszerű dolgom!

Végül egyezséget kötöttünk: mindhárom alkalomért, amikor továbblendült a mondandójában, tartozik nekem valamivel. Igen, marhaság, de tényleg kényelmetlenül érezte magát, így belementem az üzletbe! A három alkalom mindegyike egy-egy perc lesz, azaz összesen három perc, amiben azt mondhatok majd neki, amit csak akarok, nyomja bármi is a szívemet! Volt tehát egy kiegyenlítetlen számlánk, három perc, amit úgy használok fel, ahogy akarok, neki pedig végig kell hallgatnia. Ő ott és akkor ebbe örömmel belement, talán érezte, hogy egy olyan barátság van kialakulóban, ahol az ilyesmire semmi szükség nem lesz, ahol minden nehéz helyzet feloldódik majd egy beszélgetésben, néhány szóban, vagy pillantásban. És tényleg így lett, volt néhány félkomoly vitánk, húztuk egymás agyát, de minden alkalommal önfeledt röhögésbe torkollt az egész… Egészen a mai napig.

Nettó három perc. Úgy éreztem, hogy ennyim maradt. Tudtam, hogy behajthatom, mert a fogadalom szent, mindkettőnknek!

Kabát fel, mobiltelefon kikapcsol, kulcs már fordul is a zárban! Egy taxi áll az utca végén, talán ugyanaz, amelyik őt vitte. Megint beugrott egy hülye jelenet valami barom filmből, ezek a fazonok mindig beülnek a taxiba és úgy követnek valakit, nagyon tré… Mindegy, még végiggondolni is volt időm mindezt, amíg odaértem a kocsihoz, persze használhattam volna értelmesebben is az időt, ez tény, de az agyam menekült, ahogy csak tudott!
Mentem már néhányszor taxival Hozzá, de még soha nem értem oda ilyen gyorsan. Faltuk az időt a sofőrrel, úgy ment, valószínűleg életfogytiglant kapott volna, ha a rendőr megállítja. Persze ha oda akarsz érni valahova, akkor úgy vezet, hogy kómába esel a hátsó ülésen, most viszont, hogy jobban örültem volna, ha beiktat egy városnézést is, úgy négy perc alatt megtette az amúgy negyedórás utat. És már ott is álltam a ház előtt, fent égett a lámpa, tódult a világos a szobájából, otthon volt. Az eső elállt, a szél is alig fújt már, ám ezúttal ezt nem tudtam mire vélni, mindenesetre a szívem majd kiugrott, aznap már másodszor.
Becsöngettem.
A nagymama nyitott ajtót, amiért nem lehettem elég hálás. Az öreglány kedvelt engem, és úgy tűnt, most sem vette le, hogy valami nincs rendben, ezért aztán behívott, ám ellen kellett álnom a kísértésnek. Ott és akkor úgy éreztem, semmi keresnivalóm a küszöb másik oldalán, legalábbis amíg nem bizonyosodom meg arról, hogy mi történt velünk úgy egy órája.
Megkértem a nagyit, hogy hívja le Dórit és adjon át neki egy üzenetet: „Három perc.” Nem telt bele két perc, már ott is állt előttem, vörösre sírt szemekkel, melegítőben, egy szál pólóban, reszketve a hűvös esti széltől…
Odaléptem elé, levettem a széldzsekimet és ráadtam. Nem ellenkezett. Nehezen tudtam megszólalni.
-A három percemért jöttem. Bár őszintén remélem, hogy sokkal többel távozom…

Azon a napon történt [Régi álmok 3. rész]

McCl@ne | 2008.01.03. 09:31 | kategória: Fejből...

Igen, jól olvastad, harmadik rész. A második, az eseményeket amúgy nem feltétlenül összekötő rész még készülőben van, elég ritkán írok időrendi sorrendben. Előrebocsátom, hogy befejezetlen, újraíratlan anyagról van szó, de a végső változatokat nem fogom ide bemásolni, meg a lényeg ebben is benne van. Szóval egyfajta nyersanyag, remélem azért emészthető! Kíváncsi vagyok, hány ember fejében áll össze a kép a szereplők kibenlétével kapcsolatban...

Azon a napon történt.
Azon a napon történt minden. Ott kezdődött el valami, ott ért véget valami. Azon a napon bizony közös programunk volt, ami szerintem mindkettőnket egy kis egészséges feszültséggel töltött el! Noha hónapok óta tartó barátságunk során voltunk már együtt moziban, voltunk együtt kiállításon és egyszer-kétszer kajálni is, mégis ez a mostani koncert különlegesnek számított. Ne kérdezd, miért, fogalmam nincs, egyszerűen csak éreztem, hogy ennek most van egy kis randi jellege... Egyébként egy countryénekes csaj lépett fel, Dóri nagy kedvence, szóval nem volt mese, mentünk! Persze nem állítom, hogy nem volt semmi kedvem az egészhez, és egyébként is: a lelkesedése terjedt, mint a vírusfertőzés, két nappal a koncert előtt már a zuhany alatt is country számokat énekeltem. Éppen ezért is sokkolt aztán mindkettőnket a hír, miszerint a koncertet eltolták két héttel, technikai és időjárási gondokra hivatkozva. Tényleg esett, ezt nem tagadhatom, de tudod hogy van vele az ember ilyenkor: minden mindegy, csak énekelni akar, akár hamisan az esőben, akár tisztán a napsütésben, de ott akar lenni.
A csalódottság lustaságot szült, a napfény úgy reggel tíz magasságában találkozott a szememmel, piszok módon átsütött rajta! Ugye ismerős: hiába csukod be, a fény áttöri a szemhéjadat, szivárványt rajzolva a belsejére, hát el kell ismernem, azért nem a legrosszabb módja az ébredésnek. Ahogy indult a nap, egyre ott motoszkált a gondolat: fel kellene hívnom, beszélnem kellene vele, hisz' mégis csak ez lett volna a nagy nap, amit már olyan régóta vár, és most csalódott, biztosan csalódott, hát persze, hogy az, hiszen még én is az vagyok. De mit mondjak, mivel vigasztaljam? Zakatolt az agy, legalábbis így éreztem, de valahol tudtam, csak helyben jár, mert nincs megoldás a bajra... Ahogy egyre csak ezen rágtam magam, észre sem vettem, ahogy zavartalanul éltem közben egy átlag napomat. Bizony, örömmel tudatom mindenkivel, hogy nincs szükségünk az agyunkra, hogy ne égjen oda a pirítós, vagy hogy egyenletesen legyen rajta elkenve a fokhagyma... A reggelizésbe oltott merengést hirtelen megtörte valami. Az agy visszatér, igaz? MZ/X, MZ/X, jelentkezz! Csöngettek, srác, ugye ajtót nyitsz?

-Szia! Szórakozni akarok ma, jól akarom érezni magam! Segítesz? -az ajtómban Dóra állt, kezében egy táska, jól megtömve színes zacskókkal, meg fura dobozokkal. Totál szétázva nyomta a csengőt már vagy 5 perce, legalábbis ezt mondta, és ahogy nézem, nem kamuzott, szóval alig győztem engesztelni. Tulajdonképpen rongyosra ázott a küszöbömön, miközben én azon elmélkedtem, hogy hogyan járhatnék a kedvében.
Meglepett a szituáció, elmondom, hogy miért. Először is hiába ismertük egymást hónapok óta, ez volt az első alkalom, hogy egy percnél tovább maradt, tulajdonképpen most mutattam meg neki a házat. Ez pedig eszembe juttatott rengeteg dolgot, például azt, hogy az elmúlt néhány évben mennyire hiányzott mindez! Megosztani a lakást, még ha csak néhány órára is, valakivel, aki több, mint egy átlagos barát, aki tudja is, hogy több, mint egy átlagos barát. Ez a lakás volt az én álomvilágom, a szó elvont és igazi értelmében is: az elmúlt négy évben szépen egy készülő könyv díszlete lett belőle, már nem csak én laktam a falak között, hanem készülő darab egyre bővülő szereplőgárdája is! Tulajdonképpen elárulom Neked, hogy néha alig lehetett mozdulni a képzelt figuráktól, s amikor mind eltűntek az elmém legmélyén, akkor bizony néha örültem, hogy végre magam vagyok. Persze gyakran jöttek a hús-vér barátok is, néha napokra, nem vagyok egy remete, sőt! De ez most más volt. Talán mert azon a napon történt.

Azon a napon történt, hogy egy egyszerű, hétköznapi pillantás felforgatta az egész életemet, pedig még csak utána jött a java! De csak lassan, talán most lesz időm mindent leírni... Szerelemben és háborúban mindent lehet, ezt szokták mondani. Így talán megbocsátható, hogy zsinórban háromszor vertem el sakkban, ami talán nem szép dolog, de társasjátékban kissé nehezen viselem, ha elkalapálnak. Természtesen ez háborúnak számít, ugye nem is gondoltál másra? Belemehetnék, hogy a szerelem sem más, mint háború, de akkor mi lesz a történettel, mi lesz azzal a nappal, amiről itt mesélek Neked? Sakkoztunk és az elmaradt koncertől beszélgettünk, azokról a reményekről, amiket az időjárás javulása felé tápláltunk, hátha két hét múlva több szerencsénk lesz. Jó volt látni, ahogy Dóri kicsit erőre kapott, jót tett neki a zene (naná, hogy a csaj cd-jét tettem be, hamár a koncert ugrott) és a forrócsoki, amiben ki is merült a főzőtudományom, de legalább az jól ment! Tudnod kell róla, hogy mindenkori szenvedélyem, a filmek iránt korábban csekély érdeklődést mutatott, amin szerencsére szépen és lassan, de ütemesen változtattunk! Nyitott volt minden jóra, én meg összeírtam magamban egy -csúnya, száraz szó, de- programot, amivel szép lassan bevezettem a mozgókép sűrűjébe. Hálás voltam, amiért annyira élvezte, mindig azt mondta, hogy egyfajta utazásként éli meg azokat a két órákat, amíg elmerülhet egy-egy kedvencemben. Azt is mondta, hogy olyan ez, mintha az agyam legmélyére látogatna, oda ahol minden gondolatom megszületik! És nekem nagyon tetszett ez az ötlet, hihetetlennek tartottam, hogy valakit ennyire érdekeljen a személyiségem, az, aki a külvilág felé előadott hülye jelmez mögött valójában vagyok. Tudom, kissé giccses és sablonos gondolat, hiszen minden jó kapcsolat, legyen az akár barátság, akár valami több, szóval minden erre épül, de ez a lány valahogy más volt! Kortalannak és magányosnak éreztem, valakinek, aki akaratlanul maradt magára, s bár nem bánja igazán, de várja a megváltást, akár barátság, akár szerelem formájában jöjjön is. Néha beszéltünk erről, de csak ha Ő hozta elő, én valahogy mindig éreztem, hogy ebben a témában soha nem léphetek elsőnek, és lássuk be, igazam volt! Képzeld el a lányt, aki szép és okos, kedves és megértő, és ráadásul mindehhez társult egy olyan őszinte érzékenység, ami nem csak sebezhetővé teszi, de ugyanabban a pillanatban meg is védi a világtól! Kusza lennék? Igazad lehet, de elmagyarázom: a sugárzó türelem és nyugodtság, a kitörő harag és idegesség úgy váltották egymást, mintha egy dalt játszanának ezen a lányon és ez a dal bizony szólóban ment. Nem énekelhettél bele, mert a Te hangod mindig hamisabb, mint az övé! Márpedig ezt a világ nem érette! A pasik, akik hajtottak rá, egytől-egyig bele akartak énekelni az életébe, össze akarták keverni a dalokat, a saját hangukkal akarták elénekelni Dóri dalát, de persze nem sikerült. Neki csak egyszer beszéltem erről a hasonlatról, azt hiszem, picit megijesztettem vele, pedig tiszta sor: olyan lány volt Ő, aki szívesen megosztotta minden gondolatát és baját, minden érzését, de csak olyannal, aki igazán fülelt, aki igazán hallotta a dalt. Érted már? Ez a lány nem akart belemenni abba az olcsó játékba, ahol mindenki énekel és Te senki hangját nem hallod igazán. Magyarul: az emberek egymásnak panaszkodnak naphosszat, mindenki magát sajnáltatja, és úgy viselkedik, mint aki megsüketült ettől a hangzavartól: már nem hallja a másik ember baját...
Jól elkanyarodtam, de szeretném, ha megismernéd, ha tudnád, hogy miért voltam annyira zavarodott! Direkt kerülöm, hogy "szerelmes", annyit csépelték már ezt a szót, hogy inkább kitaláltam helyette ezt: hallgattam a dalt, amit játszott. És a dal azon a napon egyre hangosabban szólt! Ott ültem a szőnyegen és jengáztunk ezerrel! Tudod, ez az a hülye játék, ahol ki kell húzni egy elemet a toronyból anélkül, hogy az egész kóceráj összedőlne! Jó idegesítő, mitmondjak, de Ő nagyon szerette, szóval jengáztunk! Közben régi szerelmekről és új filmekről beszélgettünk, időnként felálltunk, odasétáltunk a közel 500 DVDlemezzel megpakolt polc mellé és kerestünk egy filmet délutánra. Ez volt a tervünk, kint még mindig zuhogott, ami ilyenkor kifejezetten jólesett, a rosszkedv már csak egy múló emlék volt, a forrócsoki sem volt már olyan forró, a CD is vagy hatodszorra járt körbe, de mindez nem érdekelt minket. Ott ültünk egy barátság és egy szoba közepén és én hallgattam a dalt, és tudtam, nem véletlen az, hogy értem minden szavát.
Aztán hirtelen minden megváltozott! Dóri felpattant és a hátizsákjához sietett, kivett belőle egy nagy zöld mappát, de tényleg nagy volt, és kinyitotta! Lesöpörte vele a jengatornyot, amiért nem lehettem elég hálás, mert titkon bíztam, hogy ez végre a játék végét jelenti! Azt jelentette. A mappában a képei voltak, rajzok. Eszméletlenül jól rajzolt, s bár nagyon kevés képet csinált, azokat viszont tökéletesre csiszolta, hónapok munkája volt mindegyikben!
-Ajándékot hoztam Neked! -mondta, és kivette a mappából a legfelső rajzot. A képen egy rét volt, a háttérben pedig egy hegy vagy inkább domb, nem tűnt túl magasnak. A réten egy lány állt, illetve hajolt, éppen egy virágot szakított le, gondolom a hajába akarta tűzni, mert már volt neki ott pár. A háttérben magasodó dombon pedig egy alak körvonalazódott, ahogy sétál felfelé, vagy valami hasonló. Volt még valami furcsa a képen, méghozzá a levegőben: mintha kották és hangjegyek röpködtek volna jobbra-balra, mintha az egész képen... igen, tisztán emlékszem, mintha az egész képen egy dal futott volna, körbe-körbe! A hangjegyek körbevették a háttérben álló fákat, felkúsztak a dobra, pont úgy, ahogy a lányt is magukhoz ölelték... Mintha az egész képet egy kottafüzetbe rajzolták volna, de persze nem erről volt szó! Ott ültünk a szőnyegen, és néztük a jengára terített képet, bár nekem egyelőre fejtetőn volt, mivel egymással szembe voltunk, így megfordítottam. Dóra erre átült mellém és rámutatott az alakra, aki mássza a hegyet, vagy dombot, nem számít.
-Az ott Te vagy.
-És ki a lány? -kérdeztem vissza kissé bugyután, de zavarodottságomban ennyire futotta.
-A lány én vagyok. Meséltél nekem egyszer egy dalról, amit az élet játszik rajtam. Ez a dal vezetett most erre a rétre, ahol jól érzem magam, szabad vagyok! Nem hallom a többi ember morajlását...
-Csak az enyémet?
-Nem. Te nem akarsz lejátszani. De ott vagy a képen, mert vigyázol rám, vigyázol arra, hogy ne zavarjanak. Csak hallgatod a dalomat és nem szólsz egy szót sem.
-Ez... ez a kép fantasztikus. Tudom, hogy nagyon hülye szó, de nincs rá más. Hihetetlen...
-Nem tudatosan készült, csak megszaladt a kezem, és addig járt, míg hetek alatt ez nem lett belőle! Ezért nem is vagyok biztos abban, hogy mit jelent... Talán ez mégsem az én dalom, hanem a Tiéd, és azt hallgatjuk mindketten, de nekem az is pont annyira tetszik, sőt!
Ekkorra már nagyon közel ültünk egymáshoz, tulajdonképpen hozzámbújt, mintha azt éreztem volna, hogy megremeg minden mondatnál. Képtelen voltam bármit is mondani. Nem ez volt az első alkalom, hogy ennyire közel volt hozzám, hiszen egy barátságba sok minden belefér, de ez most más volt. Itt nem a lazaság, vagy a közvetlenség sodorta mellém. Nem. Azon a napon történt először, hogy a közeledésében feszültség volt, és ez a feszültség hirtelen jött. Hirtelen már abban sem voltam biztos, hogy tényleg Ő bújt-e oda hozzám, talán én magam tettem meg és ez bizony felszorozta az érzést. Egyik pillanatról a másikra olyan helyzetbe kerültünk, amire egyikünk sem volt felkészülve, de már késő volt. Ahogy ismét a képre mutatott, a válla egy pillanatra az enyémhez ért, talán csak két másodpercre, de vagy tíz szívdobbanást éreztem, és ekkor újra megszólalt:
-Ugye nagy butaság ez az egész?
Amint ezt kimondta, az arca felém fordult, tudtam jól, hogy miért: le akarta vadászni a pillanatot, ahogy reagálok, ahogy megmutatom ebben a kiszolgáltatott helyzetben, amit valójában érzek. Ahogy ez végigszaladt az agyamon, azonnal tudtam, csak akkor jöhetek rá, mi történik velünk, ha ezt a kíváncsi arcot abban a pillanatban megláthatom, talán leolvashatom a mindenható választ a kérdésre, ami bár csak egy perce merült fel, de hirtelen átírt jónéhány hónapot, beszélgetést és találkozást, és ami így hangzott el, bár csak a fejemben:
-Talán mégis lehetséges?
A két arc egymás felé fordult, a szemek találkoztak. Azon a napon történt, hogy mindketten rájöttünk valamire, amire gondolni sem mertünk: talán mégis lehetséges? Remélem mindenkinek ismerős a helyzet!? Ugye voltál már úgy lánnyal/fiúval, hogy egymásra pillantatok és ott van a csók a levegőben? Ott van a levegőben és olyan feszültség jön vele, hogy a szív majdnem kiugrik, az észből ösztön lesz. Ott ültünk a szőnyegemen egy szoba közepén és egy barátság végén, és mindketten féltünk picit... de nem eléggé, hogy ne tegyük...

Akik még mindig pitét fűrészelnek...

McCl@ne | 2008.01.01. 08:20 | kategória: Fejből...

A minap megindult a szó, s az írás, ha jól emlékszem, akkor talán a Fűrész IV. c. film(?) topikjában, s ezzel egy kisebb láncreakció is a fejemben, aminek az elején és a végén is ott van a kérdés: miért néznek az emberek szar filmeket?

S azzal, hogy ez a kérdés keretként nőtt rá a gondolatmenetre, máris egyfajta választ adott: nem igazán tudom. De vannak ötleteim és következtetéseim, főleg azon kommentek alapján, amit az említett topikban és az elmúlt már kissé több, mint 3, fórumozással eltöltött évemben kaptam, s talán meg is érett mindez arra, hogy most megosszam.
Kezdjük az alapoknál! Természetsen vannak emberek, akik szerint ezek a filmek jók, illetve ez így azért még nem hangzott el, de akkor elsütöm, előre is elnézést: egy suliban/melóhelyen/kőfejtőben lehúzott kőkemény nap után ezek a formák állítólag semmi másra nem vágynak, mint egy kis kikapcsolódásra, ami valljuk be, jogos. Így aztán a szórakozásnak azon formáját választják, hogy látószervi úton szántszándékkal az agyukba ömlesztenek egy képhalmazt, amin -és most maradjunk a címben említett két film, az Amerikai Pite és a Fűrész aktuális részeinél- vagy korukbeli fiatalok hánynak és ejakulálnak elképesztő humoros módon, vagy halott sorozatgyilkosok darabol(tat)nak embereket, lehetőleg a belsőségekre koncentrálva. Ez kikapcsol, ez szórakoztat. Fel lehetne kutatni mélybe veszett közös vonásokat, de most csak a felszín kapirgálom, legyen elég ez is: mindkét film főbb motívumai a rendkívül gusztustalan és gyomorforgató jelenetek, ahol az ember szinte állatias ösztönlénnyé soványodik, hol önnön hülyesége (Pite/alkohol), hol egy abszurd helyzet kényszerítő hatására (Fűrész sorozat).

Persze elismerem: kevés izgalmasabb dolog van, mint amikor az emberi természetet kutatva eljutunk a végletekhez, talán így ismerhetjük meg magunkat is legjobban, hogy eldöntjük, vajon mi is hasonlóképp tettünk volna, avagy sem... De mielőtt bárki félreérti: a fenti rövidke eszmefuttatásra egyik filmben sem találunk példát, kivételt képez talán a Fűrész első része, de a pocsék színészi játék azt is hazavágta ilyen téren. Aki ilyen filmre kíváncsi, talán nézze meg a Kísérlet c. német féldokumentumfilmet, ott ez tisztességesen ki van vesézve, nem kell ugyanis derékig járni a belekben, hogy megérthessük a túlélőösztön lényegét.
Tehát a cél nem ez, ha ez lenne, nem Z-kategóriás színészekkel próbálnának meggyőzni minket, nem a zene és a látványnak csúfolt vér/hányásfürdő lenne a legfőbb eszköz. Persze lehet mondani, hogy a Pite sorozat csak szórakoztatni akar, mert ez igaz. Tisztán él bennem az első három rész emléke, középiskolásként jókat röhögtem rajtuk, többször is láttam mindegyiket, de minden alkalommal kiverték a biztosítékot az undorító poénok. Viszont szerethetőek voltak a karakterek, jó volt a forgatókönyv, mert bár kiszámítható végkifejlettel kecsegtetett, de olyan verbális poénokkal is, amik akkor páratlanok voltak, talán nem véletlenül. De mára a helyzet a visszájára fordult, anno az intelligensebb, vagy legalábbis a nézőből véglénynél többet kinéző vígjátékok közé furakodott be az Amerikai Pite első része, most az előbbi kategória vergődik, mint a partra vetett hal: a recept bevált! De belegondolt bárki is, hogy miért? Az olcsó, vulgáris szórakozás kényelmesebb és egyszerűbb, mint egy olyan vicc, ahol a füleden és a szemeden túl más szerveidnek (az agyad?) is dolgoznia kellene, ahol a poén Rád épít, mert feltételezi, hogy megérted... Nagyon jó példa minderre a Prime - Első a szerelem c. romantikus vígjáték, vagy éppen a kissé debilebb, ám végtelenül szerethető és vicces Nászok ásza! Előbbi a zsidó hétköznapokat, utóbbi a kőkemény '80-as éveket veszi górcső alá, de feloldja a téma komolyságát egy modern vagy éppen egy álomba illő szerelemmel! És nevetsz, megnézed újra, megint nevetsz, mert a viccek ülnek, lazák és fiatalosak, s bár komplexitásban nem mutatnak túl a pités srácok fingós-hányós poénjain, érzed azt, hogy a szórakozás, amit nyújtanak, minőségi. Vagy nem érzed, és az még jobb, akkor igazán jó a film.

Persze tódulnak a kérdések:
Mi a mulatságos a hányásban és abban, hogy valaki lehúz egy pohár sört, amibe beleélvezett valaki?
Miért jó az, hogy fiatalokat totál életszerűtlen helyzetekbe pakolnak és minden létező testnedvvel és fekáliával keresztezett "poén"-t húznak rájuk, s Te mindezt már hatodjára nézed?
Miért van szükség belekre és lassú, nagytotálban megmutatott kínhalálra ahhoz, hogy átéld a kiszolgáltatottság érzését? (gondoljatok csak az Alien sorozat első részére)
Miért vagyunk egy olyan generáció tagjai, akikre a filmgyártók úgy néznek, mint egy aktuális -és kb. huszadik- horrorfeldolgozás potenciális közönségére? (magyarul miért érzik még életképesnek mondjuk a Péntek 13 vagy a Halloween századszori folytatását/újrafeldologzását)
Miért néztek videófilmeket? (tudtommal a Pite 6. nem is jött ki mozikban)
Miért néztek szar videófilmeket úgy, hogy nem láttátok a mozikban futó jó filmek nagyját, vagy éppen a videótékák igazi kincseit?

Satöbbi.
Gyorsan leszögezem, amit a felvezetőben felvetettem: akik szerint a címben említett filmek jók, azok kérem ne is olvassák tovább, felesleges. Számukra nincs mondanivalóm, mi is lenne? Alapvető értékválságot érzek a háttérben, olyat, amit nem igazán lehet feloldani, mert zsigeri, akárcsak a filmek által bennük kiváltott élvezet, ösztönöket írtani meg nem lehet és nem is szabad.
Már látom amúgy, hogy jönnek a kommentek, miszerint "Én nézek ilyen filmet is, meg olyat is, most akkor én is igénytelen vagyok?" A válaszom: nem, csak hülye. Én egy időben zabáltam a filmeket, kétpofára, mostanra ez visszaesett, de még így is gyűröm őket rendesen és sehol sem tartok. Képtelenség lenne minden jó filmet megnézni, így már a szelektálási elvek felállítása is kőkemény feladat. Szóval kétlem, hogy a valós igényeken kívül bármi más oka lehetne egy ilyen filmhulladék végignézésének, mert a választék bőséges.
Néhány éve kényelmesen a tájékozatlanságra lehetett volna fogni mindezt, de most itt beszélgetünk az interneten, ömlik az információ, zúdul az adat, a vélemény. És ennyi idő alatt már bárki eldönthette, hogy ad-e pl. az én véleményemre, vagy akárki máséra. Nekem is megvan az a pár ember (pl. Ghost Dog, Tyrn), akik ha körbetapsolnak egy filmet, akkor beindul a beszerzés, mert ott valami van...

Lehetne még ezt a témát ragozni, és persze fontos elmondani: a helyzet nem ennyire tragikus, csak most egy oldalról vizsgáltam. Mert például a fórumozásom egyik legkellemesebb élménye, hogy a Tyrn véleményezése után meglesett This is England-et kb. több tucatnyian megnézték, ki az én, ki a tesóm blogja alapján! Ez egyértelmű eredmény, főleg, hogy a filmnek Magyarországon semmiféle visszhangja nem volt, tehát csak a mi netes ügyeskedéseink vezettek idáig és ez jó. De nem elég...

Kéretik azért a kommenteket normális hangnemben megfogalmazni, ha lesznek egyáltalán, nem akarok itt flametengert, nem ez volt a célom, de fel akartam vázolni egy problematikus helyzet csíráját, hátha ebből is lesz valami!


MÁS: Ezúton szeretnék gratulálni Kanduhrkának, mert a teljesítménye bizony irigylésre méltó, sőt, rekordszámba megy, szeretnék egyszer én is ilyet! Ugyanis 15 valós és néhány törölt kommenttel lekörözte Star Wars kollégát, akinek közel 60 bejegyzésre volt szüksége ugyanehhez (illetve már: némileg kevesebb) a nézettséghez! Mindezt úgy, hogy az utóbbi kb. egy hónapban mindössze Boldog Karácsonyt kívánt! ;-)
Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy van-e értelme ide írogatni, de persze ez az én hülyeségem: amíg legalább egy ember elolvassa, addig van.

És mindenkinek boldog új évet kívánok, legalábbis aki rászolgált!

Utolsó módosítás: 2008.01.01. 10:02

Valami készül...

McCl@ne | 2007.11.27. 15:42 | kategória: Fejből...

Régi álmok


Három.


Tisztán emlékszem a napra, amiről mesélni fogok. Életem hátralevő részének első napja volt, ahogy mindegyik; és ahogy abban az időben elég gyakran, a reggel egy bárpult mellett talált rám. Szokásos kávémat és pirítósomat rendeltem, ugyanattól a lánytól, ugyanazzal a lendülettel és ugyanannyiért, bár ma mintha egy kicsit fakóbbnak hatott volna a hely. Talán az idő volt az oka, ami a kora tavasz ellenére elég tetűre sikeredett, előfordulhat, hogy még esett is, de hülyeséget nem akarok mondani. Március volt és én szeretem a márciust. Egy ismeretlen férfi miatt keltem olyan korán ezen a reggelen, ami minimum ritka, de inkább példa nélkül álló eset volt, még nőben is. A férfit "Harcos"-nak hívták, illetve persze senki nem hívta így, de ő esetleg szerette volna, vagy azt képzelte, ugyanis ezt a nevet adta magának az interneten. Egy filmes fórumon akadtunk össze, épp egy veszekedés kellős közepébe csöppentem: Harcos az Amerikai História X című filmet támadta minden létező oldalról, a jócskán túlerőben lévő rajongótábor ellenében, és már éppen elszabadultak volna az indulatok, amikor sikerült kulturált mederbe terelnem a beszélgetést, talán az utolsó pillanatban. Bizony, ilyen időket élünk, Te sem hitted volna, igaz? Kíméletlen pillantások és kontroll nélkül röpködő pofonok helyett ma már a neten megy az adok-kapok, a végtelenített szájkarate, a legrosszabb, ami történhet velünk, hogy kitiltanak az adott oldalról, vagy csak szimplán kiutálnak, de mindenre van gyógyír. Órákat lehetne ezen a témán lovagolni, agyalni és vitázni vég nélkül, de ott, azon a reggelen máson járt az eszem. Egy nőre gondoltam, akit Dórának hívtak és bizonyos tekintetben komoly hasonlóságot vállalt Donald kacsával: ugyanis nem létezett! Kínkeservesen készülő könyvem egyik főbb alakja volt ő, egy harmincas évei közepén járó nő, aki halálosan beteg volt, a szintén nem létező orvosok szerint az utolsó heteiben járt már. Az ő szomorú, ám rendkívül sokoldalú történetét próbáltam meg formába önteni már hetek óta, de valami mindig közbeszólt. Mikor nagy ritkán elkapott az ihlet, azonnal beütött valami teendő vagy ismerős, felborítva ezzel a kényes egyensúlyt, ám ez még korántsem minden: ezek az apró dolgok szép lassan becsempészték magukat a történetbe és az egész kezdett már egyáltalán nem hasonlítani arra, aminek eredetileg szántam...

-Szerinted melyik rák okozza a legkevesebb szenvedést úgy, hogy azért mindezek ellenére halálos marad? -kérdeztem kissé félszegen a pincérlányt, talán Anettnak hívták, ebben már nem lehetek biztos. Mindenesetre kissé meglepte a kérdés, az arca is erről árulkodott. Ennek ellenére nem futotta fantáziadús válaszra:
-Passzolok. Szerencsére nincs egyetlen rákos ismerősöm sem, biztos szerencsések, vagy mi!?
Majd kicsattant az életkedvtől, meg kell, hogy mondjam, eléggé utáltam is miatta. Borongós kora tavaszi reggel, kicsi a forgalom, mindenből süt az egykedvűség, ő meg vigyorog, mint a róka a mesekönyvben, tűrhetetlen állapot. Gondoltam megtöröm a minden igyekezetem ellenére is együgyű beszélgetést és rákérdeztem:
-Látom jó a kedved! Megkérdezhetem, hogy minek köszönhető? –Általában nem vagyok ilyen kimért, de pultoslányokkal ritkán engedem el magam, gondolom unják már nagyon, hogy az összes pasi bizalmasra veszi a figurát, csak mert tőlük kapják az életadó nedűt.
-Persze... –megjegyzem, ritka hülye volt. Az előző megszólalásomat nyilván már mint kérdést tettem fel, de belementem a játékba.
-Szóval?
-Tegnap a barátom moziba vitt, aztán vacsorázni, és közben megkérte a kezemet! Ugye milyen romantikus?
Nem akartam kioltani a lelkesedés lángját, mit lángját, erdőtűz volt ez a javából!
-Tényleg az! –de az ördög nem alszik:
-Persze attól függ, hogy a film vagy a vacsora alatt kérte meg. Apropó film: mit néztetek?
-Valami vígjáték volt, a címére nem nagyon emlékszem, de elég jó volt!
Emlékszem, megfordult a fejemben, hogy talán mégsem olyan jó ez a mai nap. Mindenesetre választás elé kényszerített: vagy belefojtom a szót és szénnéoltom a gyalázatos marhaságai miatt, vagy hagyom a fenébe az egészet és megkenem margarinnal a pirítóst, mielőtt teljesen kihűlne. Normális esetben az előbbire szavaztam volna, de valahogy megsajnáltam szegényt, plusz tényleg boldognak tűnt. De érted, van úgy, hogy hagyni kell a fenébe a dolgokat, még ha alkatilag nem is ez fekszik neked a legjobban, így aztán zsákutcába futtattam a beszélgetést.
-Az klassz.
És mielőtt még bármi történhetett volna, ami okán visszatáncolhatnék, gyorsan szedtem a sátorfámat és elcuccoltam a bárpulttól, enni úgysem szokás ott. Így szent maradt a béke és megspóroltam magamnak, illetve a hölgynek egy rutinleosztást, sőt, talán még a kávém sem hűlt ki. Bevettem magam egy ablak melletti boxba, reggel lévén szerencsére nem kellett vérremenő harcokat vívni a kulcsfontosságú pozíciókért: egy forgalmasabb napon a felületesebb stratégáknak már be kell érniük a füstben úszó egy-kétszemélyesnek csúfolt kisasztalokkal.
Végre újra elmerülhettem Dóra utolsó hétköznapjaiban, amiket saját kívánságára nem kívánt a kórházi ágyban tölteni, még ha ezzel komoly veszélynek is tette ki magát. Persze mi jelenthet komoly veszélyt egy haldoklónak, gondolta, ezért aztán az utolsó heteit saját kis vidéki nyaralójában akarta eltölteni, teljes nyugalomban. Leveleket írt, nem búcsúleveleket, inkább csak pótolni próbálta a lemaradásait: megválaszolt addig megválaszolatlan kérdéseket, főleg az állapotáról, nem akart senkiben rossz emléket hagyni. És volt még egy fontos dolga: Dóra rajzolt, ez töltötte ki az utolsó néhány hónapját, és meg kell, hogy mondjam, elég tehetséges volt. Tulajdonképpen jóval tehetségesebb volt, mint én, aki kitaláltam, ami kicsit zavart is, legyen bármilyen röhejes, de mégsem tehettem meg egy haldokló nővel, hogy még ezt a kicsit is elveszem tőle! Szóval rajzolt, nem is akármit, nem arcokat, meg tájképeket, meg ilyen giccses marhaságokat, hanem kezeket. És volt egy befejezetlen képe is, ahol hat-hét kéz az ég felé nyúl, mintha meg akarnának érinteni valamit, szinte üvöltött a képről, hogy nyújtózkodnak. De még nem volt kész vele, és az ilyesmihez idő kell, amiből már nem biztos, hogy sok van, így kissé nyugtalanul ült le a vászon elé, amikor megszólalt a telefon.
Csak sajnos nem az agyamban tárcsáztak, hanem a pultoslány moblija hozta rám a frászt. Illetve nem csak rám, ez kissé vígasztalt is, hanem a szomszédos asztalnál eddig észrevétlenségében tespedő vén szivarra is. Lehetett vagy 60, öltönykabátban és mellényben matatott a bögréje körül, esküszöm ilyen meghajlott palit még nem láttál! Nem volt annyira öreg, de látszott rajta, hogy durván láncdohányos, az ujjai vége sárga volt, akárcsak a tömött bajsza, viszont nem volt egy lepattant figura, a ruhái alapján ki lehetett tömve rendesen. Mindenesetre a nagy jólétben azért figyelhetett volna az apróságokra is: ki tud borítani, ha valakinél ilyen szinten elcseszett a nadrág és a cipő találkozása. Meg kell ennek adni a módját, az sem jó, ha köszönőviszonyban sincsenek, de az sem az igazi, ha húzod a gatyád magad után, mint a menyasszonyi fátylat, mértékletesség és helyes arányérzék a titka mindennek. Gyakran sokszor többet elárul az ilyesmi, mint a ruha márkája, vagy a színösszeállítás…
Így aztán az öregen rendesen felhúztam magam, de nem bírtam elszakadni a témától, így az utca felől vártam a megváltást. Ilyenkor kész öröm az ablak melletti boksz, simán belátni az egész placcot és ezúttal bőven volt mit nézni: időközben kisütött a Nap és egész tisztességes hellyé varázsolta a sétálóutcát, volt minden, ami egy nadrág-cipő találkozását vizslató szempárnak ingere! Kopogtak a férfifülnek oly’ kedves magassarkúk, dobogtak az eltévedt rockerlelkeket cipelő bokszolatlan bakancsok és persze hangtalanul suhantak az igénytelen sportcipők is, kevés lehetőséget hagyva egy alázós elemzésre.
A nagy nézelődésből aztán egy kósza, ám egyre erősödő érzés térített magamhoz: Harcos! Ez a jóember már negyed órát késik! Mondtam egyébként, hogy miért várok rá? Harcos egy hazafias szellemiségtől átitatott fórumozótársam, akiről kiderült, hogy egy környéken jártunk suliba, bár jópár év eltéréssel, sőt, most is gyakran jár erre a munkája révén, de ez persze nem minden: hungarista eszméi, melyek hangoztatására egyetlen alkalmat sem hagyott ki, párosultak némi kulturális érzékenységgel, így elmondhattam róla, hogy volt némi fogalma a filmekről. Sőt! Gyakorlatilag hosszú évek gyűjtőmunkája során összeszedett minden olyan alkotást, aminek bármilyen köze lehet hazafias eszmékhez, így kerülhetett sor arra, hogy birtokába jutott egy két igazi ritkaság is, olyan filmek, mint a This is England vagy a The Wind That Shakes the Barley, bár előfordulhat, hogy ezekről nem nagyon hallottál. Lényeg az, hogy ebből a két filmből véletlenül 2 példányt postázott neki a feladó cég, így a felesleges darabokat áruba bocsátotta, én pedig azonnal lecsaptam rájuk, többszáz darabos gyűjteményem ékkövei lesznek, gondoltam.
Most azonban meginogni látszott a terv, Harcos sehol, a reggel is egyre lehangolóbb, és időközben az öreg is megerősítette bennem, hogy jobb volt, míg nem szúrtam ki.
-Fiam, nincs tüzed véletlenül? –már másodszorra kérdezte, persze azért, mert elsőre rutinból elengedtem a fülem mellett, hátha veszi a lapot. Dehogy vette.
-Fiam…

Már a pultoslánynál gyanítottam, hogy lesz ma még rosszabb is, az öreg bokáig-sem-érő nadrágjánál pedig már egészen biztos voltam benne, de ami sok, az sok. „Fiam!” Azért ez is vérlázító, jövő héten leszek harminc, a papa pedig már fél lábbal odaát van, ráadásul a nemdohányzó szektor kellős közepén dekkol…
Mindez nem zavarta, de engem annál inkább, és akkor döntöttem: elég ebből a tetű napból, most beolvasok. Nem mehet ez így estig, különben felrobbanok, arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, a DVDprojektnek is lőttek. Nagy levegőt vettem, és elszámoltam háromig. Ugye tízig kellene és akkor lenyugszom, de ha le akarok oltani valakit, akkor is elnyomom, hogy „Egy, kettő, három…”, hogy a felesleges fáradtgőztől megszabadulva, tiszta fejjel ereszthessen útjára a szitokáradatot. Jó, mi?
Szóval megfordultam a székben, és azt mondtam magamban: „Három.” De nem az a látvány fogadott, amire az agyam egy és kettő között felkészítette magát. Nem egy öregember ült ott fölényes „nekem-mindent-lehet” vigyorral az arcán, csonka szivarját rágcsálva. Már nem a szürkésre mosott zokni és a madárlátta makkoscipő találkozási pontjánál kibolyhosodott pamutcsomó volt az, ami a figyelmem fókuszáért könyörgött, a dolgok ugyanis időközben megváltoztak.
Egy fiatal lány állt mögöttem, kezében mattszürke Zippo öngyújtó, amivel –ki nem találod, ugye?- épp tüzet adott az öregnek. Nem kenyerem az ömlengés, de nem úszod meg: egész egyszerűen gyönyörű volt! Csak úgy áradt belőle az izgalom, szinte láttad, ahogy remegnek a lábai, mint a kölyökzsiráfnak, üvöltött róla, hogy életében először van itt, és mégis, mintha ez az izgalom vágna utat magának a füstön és a feszültségen, az én feszültségemen. Az agyam zakatolni kezdett, mit keres ez a lány itt? Nem mintha nem jönne be ezer meg egy hasonló lány nap, mint nap ide, de rajta látszott, hogy célja van, nem kávézni jött. Szóval ott állt, és ezer dolgot csinált egyszerre, anélkül, hogy megmozdult volna: például tüzet adott a vén csókának, akinek ezek után aligha lehetett volna jobb a reggele, és kettétörte az én lendületemet is, amivel be akartam vinni egy verbális jobbhorgot az öregnek. Nehéz visszaadni a pillanatot, de gondolj csak bele, egy másodperc alatt visszájára fordult minden, a haragom szertefoszlott, helyébe izgalom és kíváncsiság tódult: ki ez a lány és miért van most itt? Ahelyett azonban, hogy bármi értelmeset kinyöghettem volna, a tekintetem meglódult, s bár jómagam nem szimpatizáltam a folyamattal, a reflex nagy úr, végigpásztáztam szegényt. Máig remélem, minden következményt figyelembevéve, hogy nem vette észre, utólag belegondolva is körültekintően kimerítette a tapintatlanság fogalmát.
Az öreg szivarja meggyulladt végre, a lány pedig hátralépett és ezzel akaratlanul is végleg összezavart. Még az öngyújtós akció közepén láttam, ahogy körülnéz, mintha keresne valakit, gondoltam randija van, de amint megláttam a bal kezét, tudtam, hogy ma reggel nincs. Két DVD-t tartott benne…

Utolsó módosítás: 2010.11.23. 13:50

Álmaimban Amerika

McCl@ne | 2007.10.30. 22:16 | kategória: Fejből...

Nem nagyon szaporítom a szót, csak hangot adok elégedetlenségemnek és keserűségemnek... Ugyanis lehet, hogy hamarosan hozzánk is eljut az alábbi produktum, de akkor sem lesz széleskörben elterjedve, aminek persze töménytelen oka van. Belekezdhetnék persze, hogy hogyan jutottunk el idáig, hogyan szívják a vérünket, hogyan szegényedtünk el és hogyan jutunk egyre mélyebbre, de sem a külpolitika, sem az efféle elmélkedés nem kenyerem és nem erősségem.
Viszont remélem, hogy jövő ilyenkor hazai földön, egy kényelmes fotelből fogok válogatni az extrák között a vadiúj PS3 konrolleremmel.
Ugyanezt kívánom mindenkinek!:D

off (és egyben a bejegyzés valódi apropója):
This is Ireland!!! címmel, több részes blogbejegyzés coming soon, amennyiben úgy érzem, hogy van rá igény.
További szép napot!

Utolsó módosítás: 2007.12.12. 14:29

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.