A Nintendo mind szoftveres, mind hardveres szinten mindig is az innovációt képviselte. Előtérbe helyezve a szórakozást, Shigeru Miyamoto, a Mario (és egyéb klasszikusok) megalkotójának filozófiája a minimális történetmesélés és maximális interaktív élmény köré szerveződött. Ennek az ethosznak köszönhető, hogy vállalata ennyire egyedi szeletét képviselheti a mai napig a szakmának. Míg a nagy kiadók rohannak a trendek után, a Nintendo azt a kényelmes, de tökéletességig csiszolt szegletet képviseli, amit napjainkban talán leginkább a független alkotók tesznek.
Ennek a különleges megközelítésnek a gyümölcse volt anno az 1996-os Super Mario RPG: Legend of the Seven Stars (amely nemrég szintén remake formájában tért vissza). A kaland ötvözte a Final Fantasy szerepjátékos elemeit a Mario stílusával, igen különleges kalandot eredményezve. Két szellemi utódja képviselte tovább ezt a vonalat: a ma már sajnos nagy eséllyel elhagyott Mario & Luigi (amelynek fejlesztője csődbe ment), valamint a Paper Mario. Utóbbi 2000-ben startolt, és egy emlékezetes folytatás követte, azaz jelen cikk alanyának eredeti változata, a 2004-es, GameCube-ra fejlesztett Paper Mario: The Thousand-Year Door.
A széria mostanra valamennyire elvesztette útját, kihagyva elemeket, műfajok között szökdécselve – ezért is tartják sokan nagy becsben ezt a fejezetet, mert megtestesít mindent, ami igazán szuper élménnyé tette Mario és a szerepjátékok találkozását. Pont ezért az idei visszatérés egyszerre hiánypótló, és világít rá arra, hogy a sorozat mennyire másfelé ment. Annyi bizonyos, hogy a Paper Marióhoz fogható akkor se volt igazán, és most sincs.
A kaland gyakorlatilag változatlan maradt, azonban rengeteg olyan újítással pakolták meg, amelyek élvezetesebbé és gördülékenyebbé teszik az egészet. A világot mintha papírból hajtogatták volna, így az egésznek egy igazán különleges, kézzel kreált hangulata van. Itt indul útnak Mario és Peach egy rejtélyes kincs után, mielőtt elrabolná a hercegnőt az x-nauták csapata. Hősünknek tehát célja kettős: a kincs megszerzése és Peach kiszabadítása. A talán kissé lassan, döcögősebben induló út során rengeteg érdekes, jópofa, néhol kifejezetten imádnivaló, hol ismerős, hol friss karakterrel találkozik, így jó RPG-sen velük keveredhet diskurzusokba, felvehet tőlük küldetéseket és segíthet bajaikon.
Rogueport városa szolgál fő bázisként, a nyolc fejezet során pedig innen látogathatunk el különböző egyedi, változatos és csodálatos helyszínekre. Mariónak több szövetségese is lehet (szám szerint hat plusz egy), akik mind egy-egy különleges képességgel bírnak. Madam Flurrie, a szélszellem például fújva képes leszedni a leváló papírlapokat, míg Bobbery admirális a bob-omb repedéseket képes berobbantani. Ez kifejezetten szórakoztató, ugyanis a világ papírjellege funkcionálisan is szerepet kap az élményben, nem csupán esztétikailag.
Pedig akárcsak az is elég lehetne, ugyanis a játék még mindig gyönyörű. A móka fantasztikusan fest, a helyszínek már-már kézzel foghatók, a remake grafikai tupírja pedig mindent sokkal plasztikusabbá, sokkal ropogósabbá tett. Gyönyör végigkalandozni benne a több tíz órát, és ezt még a 60 fps-ről 30 fps-re való váltás sem rontja el. Bevallom, ez nem annyira zavaró, mint elsőre hangzik. Ehhez a vizuális élményhez társul a pazar, újra felvett zene, amely szintén emlékezetessé teszi a játékot. Aki pedig nosztalgiázna, az egy hamar megszerezhető „jelvénnyel” visszaállíthatja az eredeti soundtracket. A jelvények egyébként a játék szerves részeit képzik, új képességeket kínálva vagy meglévőket erősítve. Ezeket különböző módokon lehet megszerezni, és limitáltan alkalmazni.
A muzsika és a grafikai-animációs újrázás mellett (már háta is van a karaktereknek!) számos élménykönnyítő mechanika került bele a játékba. Az egyik legkirályabb a gyorsutazás lehetősége: egy speciális teremből elérhetjük az összes korábbi fejezet helyszínét. Aki játszott az eredetivel, abban fájó nyomot hagyhatott a rengeteg visszamászkálás, ez azonban leredukálja a szükségességét, és nem rontja el a kaland ütemét. Az új karakterek új képességei új helyszíneket oldhatnak fel, így pedig nem lesz szívás a bóklászás.
Apróbb változtatás, hogy a tárgyak és a pénz limitjét is megnövelték, így nem kell aggódni azon, ha nem költünk eleget, de kapnánk az új zsákmányokat. Az újonnan hozzáadott Battle Master Toad pedig gondoskodik arról, hogy kipróbáljuk képességeinket, és kontrollált környezetben ismerjük meg a harcrendszert. Ez fontos, ugyanis a Paper Mario különlegessége az időzítésalapú harcrendszere. Ugyan egy körökre osztott szerepjátékról van szó statokkal és speciális mozdulatokkal, minden technikánkat, a támadástól a védekezésig hatékonyabbá tehetjük, ha jókor és jót nyomunk.
Mivel a kaland kifejezetten reszponzív, így ez szuperül működik, és jóval szórakoztatóbbá és akciódúsabbá teszi a harcokat. Emiatt talán kevésbé mély taktikázásra van lehetőségünk, mint egy Final Fantasy vagy Dragon Quest játékban, de cserébe dinamikusabb, frenetikusabb élményt kapunk. Az egészhez hozzáadódik a körítés, hiszen a harcokat színpadon adjuk elő, szereplésünk hatékonysága alapján pedig egyre több néző csatlakozik az „előadáshoz”.
Maga a balansz is príma, és ugyan nem került bele most se nehézségi szint vagy hasonló opció, egy átlag játékosnak valószínűleg kellemes kihívást nyújt majd. Érdemes észben tartani, hogy épp kit vetünk be a csatákban, és figyelni jelvényeinkre és képességeinkre is. Érthető egyébként, hogy ehhez a részéhez miért nem nyúltak: mert nem volt miért. Ami működik, azt nem kell javítgatni. Helyette azonban szerezhetünk tippeket anélkül, hogy lelőnék a választ arról, hogy merre kell haladni. Ha pedig kikapnánk, akkor folytathatjuk a csata előtt, és nem kell a mentéstől, mint anno.
Most már sokkal könnyebben lehet váltani a szövetségesek között is, így egyáltalán nem macera, ha gyorsan kell bevetni készségeiket egymás után. Egy új „partnergyűrű” megjelenésével pillanatok alatt új cimbit csaphatunk magunk mellé, hogy bevesse technikáját. Plusz a kalandvágyók két extra főgonosszal szemben is próbára tehetik magukat.
A klasszikus platformer Mario-világgal szemben a Paper Mario: The Thousand-Year Door meglepően sok beszédet, gondolatot és karakterfejlődést tartalmaz. A felállások ugyan tipikusak, az angol fordítás azonban tele van különlegességgel, stílusossággal, melegséggel, morbiditással, szeretettel, humorral és ami a legfontosabb, lélekkel. Felülírták a transznemű Vivien cenzúráját, aki végre önmaga lehet. Ez egyébként a teljes stábra igaz: próbálnak bizonyítani, önmaguk lenni, boldogulni. Hiába 2004-es az eredeti szkript, mozzanatai ma is aktuálisak. Emellett azonban nem tompítják el a játékélményt, és a kettő remekül elvan, kéz a kézben. Érdemes beszélni mindenkivel, rengeteg mindent megtudhatunk.
A Paper Mario: The Thousand-Year Door egy fantasztikus kaland, amely anno ugyanúgy remekmű volt, mint most. Tény, hogy igazából nem remake, hanem egy komoly HD verzió, de ezzel önmagában nincs baj. Tele van hasznos, praktikus extrákkal, míg az alap egyébként is egy fenomenális, 30-40 órás élvezetcsomag. Rávilágít arra is, hogy hozzá fogható azóta sem született, de hátha most a régi veteránok mellett játékosok új hulláma fedezheti fel ezt az igazi papírból hajtogatott gyöngyszemet.
