A Supermassive Games, ha nem is megteremtette, de mainstreammé tette a moziszerű horror-kalandjátékok műfaját. Tette ezt először az Until Dawnnal, majd belevágott a The Dark Pictures Anthology játékaiba. Ez mostanáig négy játékot ölelt fel a 2019-es Man of Medannal kezdve és a 2023-as The Devil in Mevel bezárólag. Közben a stúdió még dobott egy '80-as évek slasherjeire hajazó The Quarryt, illetve nekik köszönhettük a Little Nightmares III-at is.
De visszatérve a sötét képek antológiájához, annak összes eddigi játékára jellemző volt, hogy napjainkban játszódtak. Hol egy kísértethajón, hol egy elátkozott faluban, esetleg Irakban a föld alatt vagy egy őrült sorozatgyilkos hoteljében. De mindegyik napjainkban vagy legalábbis a mi korunkban. Ezzel a hagyományával szakított a stúdió, amikor belevágott a The Dark Picture Anthology kvázi második évadjának első játékába, a Directive 8020-ba. Ez ugyanis egy ízig-vérig sci-fi horror, amely holnap jelenik meg a nagyközönség számára. Ilyesmit tehát eddig nem csinált a Supermassive Games, én pedig már csak ezért is kíváncsi voltam, hogy mit hoznak ki belőle. Másrészt azért is érdekelt, mert eleve szeretem a stúdió moziszerű horrorjait, a sci-fi horrorokat (mint a Life, az Event Horizon, a Pandorum, az Aliens-filmek vagy épp a The Thing) nem kevésbé. Szóval mikor megnéztem az első előzeteseket, és azok alapján körvonalazódott, nagyjából milyen irányba megy majd a Directive 8020, már előre dörzsöltem a tenyerem.
A történet a sokszor elsütött sci-fi alapokra épít, miszerint az emberiség végérvényesen kivéreztette a Földet, ezért kénytelen új bolygó után nézni. Erre a Tau Ceti f az egyik aspiráns, mivel relatíve közel van (12 fényév), és a csillaga lakható övezetébe esik. Fél éves különbséggel útnak indítottak két kolonizáló űrhajót: a Cassiopeiát és az Andromedát. Az első feladata, hogy bolygókörüli pályára állva adatokat gyűjtsön, mire a társa fél évvel később megérkezik az első kolónia megalapításához szükséges ellátmánnyal. A történet az első hajón játszódik, amely épp megközelíti a bolygót, hogy pályára álljon. A meglehetősen szűkös legénység nagy része még mélyálomban fekszik a kapszulájában, mindössze két technikus, Simms és Carter vannak ébren, hogy felügyeljék a folyamatokat és előkészíteni a terepet a többiek számára.
Csakhogy váratlanul valami az űrhajónak ütközik, és egy jó két méteres lyukat üt a törzsön. Simms és Carter kimennek megvizsgálni és lezárni a sérülést, ám ott valamilyen szerves anyagot vesznek észre. Ott rontják el, hogy nem fordítanak rá elegendő figyelmet. Nem sokkal később egyikük már furcsán kezd viselkedni és a másik életére tör. Az első fejezet ezzel ér véget, míg a második ott kezdődik, hogy a legénységet felébreszti a rendszer. Így ismerhetjük meg az öt főszereplőt: Brianna Young másodpilótát, Nolan Stafford parancsnokot, Laura Eisele elsőtisztet, Samantha Cooper orvost és Josef Cernan technikust. Mellettük más karakterek is felbukkannak, de ők azok, akiknek a sorsát a játékban befolyásolni, irányítani tudjuk. A játék a narratíva szerint ugrál közöttük, a Movie Night multiplayer módban pedig ilyenkor kell egymás között átadogatnunk a kontrollert.
A Supermassive Games játékaitól megszokhattuk, hogy nagy hangsúlyt kapnak bennük a döntéseink, hiszen ezek mentén nemcsak több végkifejlet felé terelhetjük a sztorit, de az egyes szereplők élete is ezeken múlik. A Directive 8020-ban sincs ez másképp, a készítők viszont bevezették a fordulópontok rendszerét. Ez a sztori nagyobb elágazásait foglalja magába, amelyek jelentős hatással vannak a további történésekre, illetve a szereplők sorsára is. A játékosok könnyű nehézségi fokozaton bármikor visszaléphetnek ezekhez a pontokhoz, hogy megváltoztassák döntéseiket. Magasabb nehézségen erre már nincs mód, mindenképpen viselnünk kell döntéseink következményét, de végülis ez teszi izgalmassá az egész élményt.
Maga a játékmenet is sokat változott az elődökhöz képest, mivel sokkal nagyobb hangsúlyt kap a lopakodás – tulajdonképpen az időnk nagy részében bújócskázni fogunk az idegennel. Mert, bár eddig nem mondtam, de az űrhajón egy alakváltó idegen veszi át a legénység tagjainak helyét, akikről csak nehezen mondható meg, hogy akkor ők most emberek vagy sem. Persze az elég beszédes, amikor egy társunk sokkolóbottal a kezében megindul felénk és közben folyamatosan arról beszél, hogy nem érti, mi bajunk van, ő tök normális... Sokszor fogunk bújócskázni velük, miközben kapcsolókat kell beindítanunk, terminálokat meghackelnünk, ajtókat kinyitnunk úgy, hogy ne vegyenek észre. Előfordul, hogy nyílt akcióra vagy menekülésre kerül sor, ilyenkor bejönnek a jó öreg QTE-k.
A Directive 8020 több elemében is egyértelműen előre tudott lépni az elődökhöz képest. Ilyen például a kamerakezelés, amely immár sokkal szabadabb, a játékosok teljes kontrolt kapnak felette. Az animációk is sokat fejlődtek és bővültek: a falak mellett guggolva például karakterünk kézzel megtámaszkodik rajtuk és hasonlók. Cserébe viszont nekem a futás animációja például túl mesterkéltnek hatott, de ez apróság. A látvány mindig is a stúdió játékainak erőssége volt, e téren most sem lehet panaszunk. A sci-fi környezet nagyon szépen meg lett tervezve, a karakterek most is végletesen részletesek, a látványt pedig ray tracing teszi még valóságosabbá. Persze ennek követelményei is vannak, mivel a fejlesztők a korábban használt Unreal Engine 4-ről Unreal Engine 5-re váltottak. A látvány pazar, cserébe a gépigény azért erős. Nálam egy RTX 4070 Ti kártyával már csak frame gennel szerette a 4K-t, ami persze helyenként hajlamos volt fura grafikai glitcheket előidézni.
Bevallom őszintén, hogy a Supermassive Games utóbbi The Dark Picture Anthology-játékai annyira nem nyűgöztek le. Nem voltak rosszak, de egyértelműen nem nyújtottak maradandó élményt. Talán a House of Ashes története még valamennyire igen, de a Devil in Me már nem kötött le nagyon. Viszont a Directive 8020 (amelynek címe egyébként a NASA valóban létező szabályára, a 8020.7G cikkelyre referál, amely biológiai fertőzésekről szól) a bizonyíték, hogy a stúdióban még rengeteg potenciál van. Ez a tőlük új sci-fi horror felállás nagyon jól működik, a feszültség az első perctől kezdve jelen van, amikor pedig már nyakig benne vagyunk a kulimászban az idegen miatt, és azt sem tudjuk, ki ember és ki nem az, onnantól válik igazán izgalmassá a kaland. Amit a készítők néhány igazán gyomorforgató jelenettel is megtámogattak, szóval a testhorror rajongóinak is csemege lehet a Directive 8020. Erős kezdése ez az antológia második szezonjának, és őszintén remélem, hogy a folytatás csak még erősebb lesz.
