Dino blogja

Rammstein koncert – Papp László Sportaréna, Budapest, 2011. november 10.

Dino | 2011.12.14. 10:04 | kategória: zene

Best of lemezének (Made in Germany 1995-2011) megjelenése kapcsán indult újra turnéra a német Rammstein, akik szokás szerint félelmetes látvány közepette léptek színpadra Budapesten is.
A bemelegítésről ezúttal a svéd Deathstars gondoskodott. A kriptaszökevény kinézetű, általuk deathglamnek nevezett stílusú zenét játszó banda produkciója számomra igazából nem maradt emlékezetes, pár évvel ezelőtt például az Apocalypticának örültem igazán (főleg, hogy egy Rammstein szám erejéig is a színpadra jöttek aztán). Külsőben kicsit Marilyn Mansonra is emlékeztettek a tagok, az énekstílus pedig néha valamiért Falcót idézte fel bennem. Kb. fél órát játszottak, aztán a színpad kisebb átépítése után kezdődött az est fénypontja.
Már a bevonulás is nagyszabásúra sikerült: a Rammstein tagjai az Arénán keresztülsétálva érkeztek a keverőpult előtt helyet kapott kis színpadra, egy saját logójukkal ellátott zászló mellett egy piros-fehér-zöld lobogóval is felszerelkezve. Miután mindannyian beértek, a magasból leereszkedett egy híd és azon keresztül sétáltak át a nagyszínpadra, ahol kisvártatva belekezdtek a Sonnéba. Fénycsóvák, pirotechnika és sok egyéb látványelem gondoskodott arról, hogy ismét egy monumentális show-t kapjon a nagyérdemű, ahogy azt a Rammsteintől elvárjuk.
A leghülyébb szokás szerint Flake volt: a billentyűs talpa alatt futószalag volt, néhány szám közben azon sétált megállás nélkül, egyik dalhoz járókeretre szerelt szintivel érkezett, és szokás szerint a Mein Teil alatt ő ugrott be a fazékba, amely alá most is rendesen „begyújtottak”. A Bück dich és Mann gegen Mann számok idejére került újra kihasználásra a kisebb színpad: a dobos dominaként, szőke parókában vezette pórázon át a zenekar többi tagját a hídon, hogy aztán ott nyomorogva játsszák el az említett két számot. Ja, és nem maradt ki a szokásos crowdsurfing se, amelyhez most is egy gumicsónakot hívtak segítségül.
A Rammstein produkciója során szinte nem telt el olyan perc, amelyben ne csapott volna fel valahonnan egy-egy lángcsóva vagy tűzijáték petárda. Hol a színpad elején, hol valamelyik tag kezében, hol az óriási üst alatt, hol pedig a gitárosok „szájából” lövelltek a lángok, hogy még a távolabbi sorokban vagy oldalsó ülőhelyeken állókat is megizzassza.
Szokásához híven a Rammstein egy baromi látványos, vérprofi show-val állt színpadra, amelyen látszott, hogy minden egyes percét német precizitással tervezték meg. A számfelhozatal kb. tökéletesnek nevezhető, amely leginkább annak köszönhető, hogy egy válogatáslemezhez kapcsolódó turnéról van szó. Nekem kicsit továbbra is hiányzik az előadásból a közönséggel való kommunikáció, de a Rammstein már csak ilyen: nem beszélgetnek a nézőkkel, inkább a látványra koncentrálnak, de arra maximálisan. Ha egy szóval kéne jellemeznem, az a fenomenális lehetne – a koncert minden egyes percét (sőt, másodpercét) élveztem, és biztos vagyok benne, hogy a több tízezer ember szintén hasonlóan vélekedik.

A koncerten elhangzott számok:
1. Sonne
2. Amerika
3. Keine Lust
4. Sehnsucht
5. Asche zu Asche
6. Feuer frei
7. Mutter
8. Mein Teil
9. Du riechst so gut
10. Link 2, 3, 4
11. Du hast
12. Haifisch
13. Bück dich
14. Mann gegen Mann
15. Pussy
1. ráadás
16. Mein Herz brennt
17. Wollt ihr das Bett in Flammen sehen?
18. Ohne dich
2. ráadás
19. Engel
20. Ich will

(Ahk-toong Bay-bi) Covered - Achtung Baby feldolgozáslemez

Dino | 2011.11.10. 15:22 | kategória: zene

Több neves előadó legismertebb lemezének is évfordulója van idén: 20 éves volt például nemrég a Nirvana Nevermindja, és november 19-én lesz húsz éve annak is, hogy a boltokba került a U2 Achtung Baby albuma. A brit Q zenei magazin ez alkalomból az október végén megjelent decemberi számában kiemelt cikkben foglalkozott az ír négyessel, a lap mellé pedig egy ajándék CD-t csomagoltak, amelyen ismert (és pár kevésbé ismert) zenész feldolgozása kapott helyet. Az Achtung Baby lemez mind a 12 számából új verzió került a korongra, megőrizve természetesen az eredeti sorrendet.
A nyitó Zoo Stationt Trent Reznor és Atticus Ross (Nine Inch Nails) dolgozta át, de igazából nem sok extrát vittek bele. Az Even Better than the Real Thing kakukktojás a lemezen, mert egyszerűen egy remixet kapunk (Jacques Lu Cont Mix). Nem nagyon szeretem a remixeket, és ez se került a néhány jobban sikerült kivétel (például a Butch Vig féle Dirty Day - Junk Mix) közé. A legendás One Damien Rice előadásában igen unalmas lett, át is szoktam ugrani. Az Until the End of the World az első igazán erős feldolgozás a lemezen, ezt Patti Smith követte el. Elsőre zavart, hogy az általam igencsak kedvelt Garbage előadásában megszólaló Who's Gonna Ride Your Wild Horses elég lassú verzió lett, de a felerősödő és felgyorsuló refrének ezt remekül kiegyensúlyozzák (Shirley Manson hangját pedig továbbra is szeretem). A hatodik track, a So Cruel az egyik kedvenc számom az eredeti lemezről, azonban a Depeche Mode nem sokat tett hozzá ahhoz, hogy az ő változatukat is körülrajongjam. A The Fly-t Bono gyerekkori haverjára Gavin Fridayre bízták. Elsőre talán furcsa, amit hallunk, de a rengeteg elektronikus effekttel megbolondított szám szerintem elég jól szól. A Snow Patrol Mysterious Wayse elég halovány, a The Fray Tryin' to Throw Your Arms Around the Worldje pedig igazából semmi különös, így több szót nem is vesztegetnék rájuk. Ezzel szemben a The Killers feldolgozásában megszólaló Ultra Violet (Light my Way) nagyon tetszett a vicces bevezetéssel és a feszes tempóval. Még a Glasvegastól az Acrobat is tetszett, de amit zárásul Jack White csinált a Love is Blindness-szel, az nekem már sok volt, azt se nagyon tudtam többször végighallgatni. :-)
Összességében egy igen vegyes összeállítás lett az (Ahk-toong Bay-bi) Covered, rajta pár erős, néhány közepes és pár gyenge feldolgozással. Ajándék lónak ne nézd a fogát alapon azonban azt hiszem, hogy ennél jobban kritizálni kéne, biztos, hogy pár kedvencet minden U2 rajongó talál majd rajta. Végül meg kell még említeni, hogy az ajándék lemez igen igényesen került a lap mellé: műanyag tokban, rendes borítóval és kis füzettel ellátva rakták oda a címlapra, így nem csak egy kartontokos korongot rakhatnak a polcra a gyűjtők.
(Ja és még ennyi: köszi, Kevin!)

Utolsó módosítás: 2011.11.10. 15:25

Sting: Symphonicity koncert - 2011. június 30.

Dino | 2011.07.11. 13:48 | kategória: zene

Tavaly november után június 30-án ismét hazánkba látogatott Sting, hogy a Symphonicity turné keretében érkezzen a Budapest Sportarénába. A 2010 elején indult koncertsorozat érdekessége, különlegessége, hogy szimfonikusokkal kiegészülve töltötte meg az énekes és zenekara – ezúttal a Budafoki Dohnányi Zenekar – a színpadot, teljesen áthangszerelt verzióban előadva a legnagyobb Sting (és esetenként Police) slágereket.
A sajtóközleményekben a szervezők felhívták a figyelmet, hogy pontban este 8-kor kezdődik a koncert, ezért mindenki időben érjen oda, máskülönben nem fogják azonnal beengedni – nos, ennek ellenére legalább 20-25 percet csúszott a kezdés, közben viszont elég szépen megtelt az Aréna. A koncert jellegéhez igazítva ezúttal csak ülőhelyek voltak, a későket pedig látszólag a számok végén kísérték be lámpával a hostessek. A színpadkép egyszerűnek tűnt: hátul egy fekete függöny, két oldalt pedig egy-egy kivetítő kapott helyet. Azonban mindezt a megvilágítással, színes spotlámpák használatával annyira jól feldobták, hogy nem hiányzott semmi plusz látványelem. Egy-két zenekartag szólójánál ráadásul külön megvilágításban részesítették az épp játszó zenészt.
Ülős koncert lévén nem nagyon volt ugrándozás a közönség soraiban (leszámítva a ráadást, de erre még visszatérek), és a színpadon se volt ugra-bugra – az idén hatvanadik életévét betöltő Stinget nem hasonlíthatjuk Bruce Dickinsonhöz, az Iron Maiden hevesen futkározó énekeséhez. Az egy-egy szám során igen hosszan kitartott hangok viszont jól megmutatták, hogy a brit énekes tüdeje még mindig kitűnő állapotban van. :-) A karmester lány pedig mindeközben nem zavartatta magát, rendesen benne volt a ritmusban, és szinte folyamatosan rázta hátsóját, közben pálcájával (is) dirigálva a nagyzenekart. (A japán származású, de Honoluluban felnőtt, fiatal Sarah Hicks amúgy a Minnesota Orchestra berkeiben tevékenykedik karmesterként.) A budapesti koncert mellett az énekes mögött fellépő Dohnányi Zenekar Graz-ban is remek munkát végzett, a profi előadásban nekik is igen nagy szerepük volt.
A koncert közepére szünet került, amelyet maga Sting is bejelentett – mégpedig magyarul. Az azt megelőző dal előtt ugyanis ő maga mondta be, hogy "A következő szám után 20 perc szünet következik." Kicsit azért koncentrálni kellett, hogy megértsük (volt, aki megkérdezte a mellette ülőt, hogy "bocs, mit is mondott, nem értek angolul"), de kitörő lelkesedés fogadta a próbálkozást.
A ráadásra aztán a közönség kétharmada felállt a helyén, és úgy élvezte a hátralévő 3-4 számot, tapsolva, táncolva, kinek mihez volt épp kedve. A hangulat ekkorra már a tetőfokára hágott, lent sokan előrefutottak a színpadhoz, hogy minél közelebbről láthassák kedvencüket. A záró számot (Message in a Bottle) aztán Sting egyedül, egy szál gitárral a kezében adta elő.
A nagyzenekari változatra átdolgozott dalok amúgy véleményem szerint nagyon jól szóltak (az egyik oldalsó részre kaptam helyet), bár hallottam olyan visszajelzést is, hogy a fenti ülőhelyeken már kicsit visszhangos volt minden, ami kicsit rontott az élményen. Feledhetetlen volt mindenesetre részt venni Sting koncertjén – annak ellenére, hogy manapság lassan minden második előadó szimfonikusokkal lép fel, a június végi előadáson érződött, hogy egy különösen kiemelkedő produkcióval van dolgunk, amely mögött rengeteg munka áll minden résztvevő és stábtag részéről.

A június 30-i Sting: Symphonicity koncert számlistája a következő volt:
Every Little Thing She Does is Magic
If I Ever Lose My Faith in You
Englishman in New York
Roxanne
When We Dance
Russians
I Hung My Head
Why Should I Cry For You
Whenever I Say Your Name
Fields Of Gold
Next to You
Shape Of My Heart
This Cowboy Song
Moon Over Bourbon Street
The End of the Game
All Would Envy
King of Pain
Every Breath You Take
Desert Rose
She's Too Good for Me
Fragile
Message in a Bottle

R.E.M.: Collapse Into Now

Dino | 2011.05.04. 14:58 | kategória: zene

Vannak együttesek, akiktől mindig újat, jobbat vár az ember egy-egy új album megjelenése alkalmával, ugyanakkor vannak előadók, akiktől számomra teljesen elég, ha stabilan szállítják a megszokott színvonalú számokat néhány évente. Az utóbbiba tartozik például az Amon Amarth, akiknél sok esetben már az igényes digibook csomagolás miatt is örülök a lemeznek (de a viking death metal banda dupla lábdobos és remek gitárdallamos számai amúgy is jók szoktak lenni). A nagyobb múltú és nyugisabb zenét játszó együttesek viszont a másik kategóriába esnek nálam. Talán emiatt nem voltam igazán elégedett a legutóbbi két U2 albummal se, hiányzott a Zooropa vagy a POP kísérletezésesnek nevezhető dolgai. Most pedig, hogy nemrég megérkezett az R.E.M. legújabb lemeze, ettől is kisebb megújulást vártam, főleg, hogy az Up/Reveal/Around the Sun hármas után az Accelerate végre "beválallósabb", pörgő számokat felsoroltató lemez volt. Megint érezni lehetett a bandában azt a rockos erőt, amit előtte leginkább talán a Monster képviselt 17 évvel ezelőtt. Aztán megérkezett a Collapse Into Now, kartontokos kiadásban, kis kihajtható szövegkönyvvel, hogy huzamosabb időre bekerüljön a CD-lejátszó egyik tálcájába.
Mert ha nem is kaptam meg az újdonság erejét az új lemeztől, úgy vélem, egy kellemes és szinte végig stabilan jó színvonalú album született. Ezúttal vegyesen vannak gyorsabb és lassabb, erősebben szóló és nyugisabb számok, felidézve az Accelerate és korábbi lemezek hangulatának egy-egy részletét. Egyedül a Me, Marlon Brando and I volt az, amivel nem tudtam megbarátkozni sokszori próbálkozás után se, de 12-ből 1 nem olyan rossz arány, főleg, amikor sokan már temetik az album koncepcióját és egy-egy számban gondolkodnak. (Én mondjuk kitartok a nagylemezek mellett, meggyőződésem, hogy úgy teljes az, amit az együttes adni akart.) A 41 perces összidő talán nem túl sok (a That Someone Is You például egy mindössze 1:44 hosszú szám), de az előző lemez 35 percnél kevesebb futásidejét követően legalább némi előrelépés van. :-) Persze hozzátenném, hogy egyik számnál se éreztem azt, hogy rövid lenne, max. a CD kapacitása miatt örültem volna párral több új dalnak.
A lemez megjelenésére amúgy sok meglepetést nem hagyott az R.E.M.: az azt megelőző hónapokban sorra kerültek fel a netre a számok, így nagy részüket már ismerhettük a boltokba kerüléskor. A már előzetesen is nagyon tetsző Überlin még jobban szólt a CD-ről, a Peaches (ciki, ha nem mond semmit a neve?) vendégszereplésével felvett Alligator_Aviator_Autopilot_Antimatter pörgését meg aztán tovább fokozza a már említett rövidke That Someone Is You (remek szövegrész belőle: "And with the fury lock of Sharon Stone Casino, Scarface Al Pacino, '74 Torino..."). A lemezt záró Blue pedig akármennyire is fura elsőre, Michael Stipe szövegelésével és Patti Smith háttérvokáljával, annyira kellemes egy dal lett. (A New Adventures in Hi-Fi – kedvenc R.E.M. lemezem – volt legutóbb, ahol Smith vokálozott, az E-Bow the Letterben.)
Az albumhoz kapcsolódóan két fontos dolgot kell még megemlíteni. Kezdjük a rossz hírrel: a zenekar tagjai nem terveznek turnét a lemezhez kapcsolódóan, így aki élőben szeretné újra látni őket, az csalódott lehet most egy kicsit. A másik, hogy már jó előre bejelentették, hogy mind a tizenkét számhoz készül egy-egy kisfilm, amelynek jelentős része már elérhető YouTube-on az R.E.M. csatornáján. Nevezhetjük ezeket akár videoklipeknek is, de igazából elég változó színvonalú alkotások szerintem. A legutóbbi, a Discoverer nyitószámhoz készült videót például Stipe és testvére AutoCADben rakták össze.
Nagy áttörést és igazi újdonságot tehát véleményem szerint nem hozott a több mint 30 évet maga mögött tudó R.E.M. új albuma, a Collapse Into Now viszont így is egy erősebb darabja lett 15 nagylemezt felvonultató diszkográfiájuknak.

Slash: Slash - Deluxe Edition

Dino | 2011.04.06. 09:13 | kategória: zene

Egy évvel ezelőtt jelent meg Slash szólóalbuma (mely nemes egyszerűséggel saját művésznevét viseli), nemrég pedig egy új változat érkezett belőle hazánkba: egy bónusz trackekkel és egy DVD-vel kiegészített Deluxe Edition.
A Guns N' Roses egykori gitárosa az album minden egyes számához mást hívott segítségül, köztük számos legendás énekest és zenészt. Az eredmény egy korrekt, de talán inkább átlagosnak nevezhető rocklemez lett, rajta 5-6 igazán kiemelkedő dallal. A Ghost szerintem nagyon jó nyitás lett, az Ozzy Osbourne nevével fémjelzett – és a hangjának nagyon jól álló – Crucify the Dead pedig remekül követi, hogy aztán Fergie (a Black Eyed Peasből) következzen a Beautiful Dangerousszel. Ezeken kívül számomra még a Doctor Alibi (Lemmy Kilmister/Motörhead), a Nothing to Sah (M. Shadows/Avenged Sevenfold) és a We're All Gonna Die (Iggy Pop) voltak kifejezetten tetsző számok az albumról.
Három bónusz track került az eredeti lemez 14 dala után, ezek mindegyikét Myles Kennedy éneklésével, akusztikus verzióban rögzítették. Az első a Back from Cali, amit már az eredeti lemezen lehetett normál változatban is hallani. A második egy Velvet Revolver szám, a Fall to Pieces, míg a harmadik egy GN'R klasszikus, a Sweet Child O' Mine.
A 65 percnyi videóanyagot tartalmazó DVD korongon mindenekelőtt egy "Hogyan készült" dokumentumfilmet láthatunk, ahol a közreműködők közül többen is megszólalnak, de ahogy a hasonló filmes összeállítások esetében, itt is leginkább egymást dicsérik benne :-). Kapunk pár koncertfelvétel számot (Back from Cali, Starlight, Mean Bone) és három videoklipet (By the Sword, Back from Cali és Beautiful Dangerous), valamint a By the Swordhoz kapcsolódóan egy színfalak mögé bepillantást adó kisfilmet is. Végül a cilinderét elhagyni szinte sose tudó Slash beszél 1-2 percet mindegyik számhoz kapcsolódóan, például hogy egy-egy énekest hogyan keresett meg ötletével, vagy hogy hogyan lett a Watch This végül ének nélküli szám.
A három bónusz trackkel és egy DVD-vel kiegészített új verziót úgy vélem, inkább azoknak szánta a kiadó, akik tavaly még nem gondolkodtak a lemez megvásárlásán, ők legalább kapnak némi pluszt mellé. A rajongóknak már úgyis régen a polcán van a korong, a megszállottak pedig valószínűleg a külföldön tavaly ősszel megjelent, háromlemezes kiadást is beszerezték, amin gyakorlatilag minden rajta van, ami ezen a mostani kiadáson.

How to Destroy Angels EP

Dino | 2010.06.13. 14:22 | kategória: zene

Trent Reznor lehet, hogy pihenteti a nine inch nailst, de zenei pályafutását szerencsére nem szünetelteti. Legújabb projektjéhez felesége, Mariqueen Maandig (korábban a West Indian Girl énekesnője) csatlakozott Reznorhoz. Vele és az elmúlt pár NIN albumon közreműködő Atticus Ross-szal közösen indították el a How to Destroy Angels együttest, amelynek június 1-jén jelent meg első EP-je. Ahogy a legutóbbi NIN lemez, úgy ez is elsődlegesen a neten került forgalomba, a hat számot 320 kbites MP3 formátumban tölthetjük le a How to Destroy Angels weboldaláról.
A számok alapjai tipikusan reznorosnak nevezhetők, lassú, zajokra és erősen torzított hangszerekre épülő dallamok. A lassú, de erős indító trackben (The Space in Between) Mariqueen éneke kicsit talán halványnak tűnhet, de mégis jól működik a szám. A Parasite-ban aztán Trent is bekapcsolódik kicsit vokál téren. A harmadik, Fur Lined címet viselő dal zeneileg leginkább az Only és a Discipline folytatásának tekinthető, igazából semmi újat nem mutatva. A BBB véleményem szerint nagyon gyenge lett, de szerencsére nem is húzzák el hosszan. A szám második fele ráadásul monotonná is válik, a dalcímet kifejtő "Big Black Boots" ismételgetésébe vált át a dal. Az ezt követő The Believers is egy felejthető darab szerintem, nem is vesztegetném rá a karaktereket. Az EP-t záró A Drowning viszont egyszerűen zseniális lett, félelmetesen jó hangulatú számmal sikerült befejezni az együttes nevét viselő lemezt. Mariqueen hangját szakaszokban kellemes lágy zongoradallam is kíséri, tökéletes darab.
Akinek tetszett az album, és egy kis támogatással szeretné lelkesíteni Reznorékat, a howtodestroyangels.com oldalon megvásárolhatja az EP "HD upgrade"-jét, igen baráti összegért, mindössze 2 dollárért. A csomagban választásunk szerint található meg az MP3 mellett három veszteségmentes formátum valamelyikében a hat szám (24 bites, 44,1 kHz-es WAV, FLAC vagy Apple Lossless változatban), valamint 1080p és 480p felbontásokban a The Space in Between videoklipje. (A WAV-ot tartalmazó csomag egy 809 MB-os ZIP file-nak bizonyult.)

Lemezajánló - Subway to Sally: Kreuzfeuer

Dino | 2009.06.15. 00:04 | kategória: zene

Pár évvel ezelőtt a Nova Rockon ismertem meg a német In Extremo együttest, akik talán leginkább a "mittelalterliches Rock", azaz középkori rock stílust képviselik. Aztán egy sampler CD-n hallottam a szintén hasonló stílusban tevékenykedő Subway to Sally egyik számát (Das Rätsel II), mely igencsak megfogott, aztán előbb-utóbb elkezdtek gyűlni a polcon a StS CD-k is. Míg az In Extremo német mellett énekel latinul, ónémetül (vagy valami ilyesmi), néha angolul, spanyolul meg ki tudja még milyen nyelveken, a StS jellemzően megmaradt a németnél, de náluk is vannak középkori hangszerek (tekerőlant, duda stb.), meg van még hegedű is, és mindemellett ők is heten vannak. :)
1-2 hónappal ezelőtt jött ki legújabb albumuk, a Kreuzfeuer ("Kereszttűz"), mely alapvetően úgy gondolom, semmi újat nem hoz az eddigiekhez képest, mégis egy nagyszerű lemez, mely újra és újra bekerül azóta a CD játszóba. Az igen erős indítás után (ld. például az alábbi Besser Du Rennstet) előkerül egy-egy lassabb szám is, de ezek is nagyon jól beleillenek a koncepcióba, meg érdemes odafigyelni a szövegekre is.
Zárásul pedig álljon itt az alábbi videoklip egy kis részlete:
Du wirst alles dir zerstören
ich kann dich nur beschwören:
Es ist Zeit neu anzufangen
Es ist Zeit zu flieh'n!"

Van Canto: Wishmaster - a capella feldolgozás

Dino | 2009.04.07. 11:59 | kategória: zene

A Runes of Magic tesztpéldányával érkezett egy prospektus is, melynek hátán egy metálbanda fotója is díszelgett. A mellette lévő szövegből pedig az derült ki, hogy a Van Canto nevű német együttes adta a játékhoz a zenét, az együttes pedig igen egyedi stílust játszik: "a capella metal". Konkrétan ez azt jelenti, hogy a hangszerek helyett is a saját hangjukat használják. Kivétel egyedül a dob (lehet, hogy beatbox kevés lett volna ehhez, azt meghagyták inkább Björknek :) ). Ellátogattam gyorsan a honlapjukra (www.vancanto.de), ahol videók is megnézhetők, köztük a Nightwish: Wishmaster feldolgozása. Mit ne mondjak, igen jót szórakoztam rajta, így ezúton megosztom mindenkivel. A finnek mellett a németek is képesek még egész érdekes irányba vinni a metál zenét. (Lásd még: In Extremo.)

Utolsó módosítás: 2009.04.11. 14:44

Megjött az ebéd - die ärzte: jazz ist anders

Dino | 2007.12.02. 19:54 | kategória: zene

Nemrég meghozta a pizzafutár postás az ärzte új albumát.



Az ötlet zseniális, és ahogy a következő képen látszódni fog, a doboz tartalma tovább fokozza az egészet. A korong tartalma már kevésbé, első pár hallgatás után úgy gondolom, nem ez a legjobb albuma a triónak.



U.i.: Igen, a bejegyzés sejteti egyben, hogy valami készülődik...

Saul Williams: The Inevitable Rise and Liberation of NiggyTardust!

Dino | 2007.11.04. 13:38 | kategória: zene

A Radiohead úgy tűnik, új korszakot nyitott a zeneterjesztésben - egy nin hírlevélből értesültem, hogy bizonyos Saul Williams is így hasonló módon adja ki új albumát: aki akarja, ingyen hozzájuthat a 192 kbites MP3-akhoz, aki pedig hajlandó 5 dollárt adni, az megkaphatja 320k-s verzióban vagy FLAC-ban. Mivel soha életemben nem hallottam S.W. nevét (aztán kicsit utánanézve kiderült, hogy pl. a K-PAX filmben már láthattam), csak annyit láttam az új albumról, hogy Trent Reznor igen jelentős szerepet töltött be a készítése során, gondoltam, teszek egy próbát és letöltöm ingyen, aztán ha jó, még mindig megvehetem a veszteségmentes verziót is.
Nos, mint kiderült, fekete rapről van szó, a számok alapját viszont nagyrészt Reznor rakta össze. Rapet nem nagyon hallgatok, két Dr. Dre album van a gyűjteményenben és kb. ennyi elég is. Williams stílusa kicsit eltérő Dre-től, nem hiszem, hogy kedvenceim közé fog kerülni az új album és sűrűn fogom hallgatni. Az mindenesetre tény, hogy Trent Reznor a Year Zero után nem tagadhatja le, hogy ehhez is köze van, a zenei hangzás sokban hasonlít arra, amit a YZ-ben is hallhattunk. Talán ha Reznor énekelne és néha kicsit több instrumentális közjáték lenne, akár NIN albumnak is elmenne. A Sunday Bloody Sunday feldolgozás meg egy érdekes momentum a számok között.
Az ingyenesen letölthető ZIP-ben a 15 MP3 track (össz. 60 perc) mellett egy PDF és egy JPEG is található. Az utóbbi borító lehetne, ha normálisabb oldalarányú lenne, a másik meg a dalszövegeket tartalmazza.

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.